Sárga és fehér

Daehyun gyengéd csókolt lehelt szerelme ajkaira. Még most sem tudta elhinni, hogy ez a gyönyörűség itt alatta az övé, csakis, kizárólag egyedül az övé.

Elsimított egy tincset, mely rakoncátlan módon belelógott Youngjae szemébe, miközben belefeledkezett azokba a mély mogyoróbarna szemekbe, melyek ragyogó gyémántként tündököltek a boldogságtól. Majd miután sikerült elszakadnia ettől az igéző szempártól, tekintete továbbsiklott kedvese ajkaira. Azok a puha, meleg, hívogató ajkak, melyek annyiszor perzselték bőre minden egyes centiméterét és csábították édes bűnbe, akármennyire is próbált küzdeni ellene.

Ellenállása most is egy pillanat alatt foszlott semmivé, vad, szenvedélyes csókba vonva szerelmét. Torka kiszáradt, légzése nehézkessé vált, mintha valaki az összes oxigént kiszívta volna a szobából. Szívét jeges kezek markolászták, olyan erősen szorítva, hogy még a könnye is kicsordult.

Youngjae mindeközben mosolyogva nézett rá, mint aki ebből az egészből mit sem vett észre.

Hirtelen szédülni kezdett, a szoba ringlispílként forgott vele körbe. Kezével megmarkolta a hófehér lepedőt, miközben kényszerítette magát, hogy újra egyenletesen vegye a levegőt. Miután kissé lecsillapodott, óvatosan körbenézett, de rajta kívül minden nyugodt volt. Kedvese ugyanúgy mosolygott rá, miközben gyengéden végigsimított az arcán.

- Szeretlek, Daehyun – formálták ajkai a hőn áhított szavakat.

- Én is szeretlek, Youngjae – nyögte, miközben hirtelen minden porcikája bizseregni kezdett, s testét teljesen kiverte a víz. Szíve úgy zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéről, de ezek nem egy szerelmes szív dobbanásai voltak, sokkal inkább egy félelemtől reszkető szív vergődései.

Hirtelen mintha zuhanni kezdett volna; a citromsárgára festett falak színűket vesztették, az ablakok eltűntek, az alatta álló kis asztalka formája megváltozott.

- Youngjae – markolt bele a levegőbe. A fiú akár egy hologram, hol megjelent, hol pedig eltűnt. Mintha egy számítógépes programban lett volna, amely hirtelen meghibásodott. Majd egyszerre csak elborította a sötétség, és miden megszűnt körülötte létezni.

Ahogy kinyitotta a szemeit, megcsapta a neonlámpa erőteljes sárga fénye. Hunyorognia kellett párat, mire hozzászokott. Mozogni próbált, de csak a lábai engedelmeskedtek, s meglepve tapasztalta, hogy kezei össze vannak kötve egy fehér felsőben. Elméje még nem tisztult ki teljesen, de lassan kezdte felfogni a körülötte lévő dolgokat, a hófehér falakat, a kis apró szekrényt a sarokban. Az ajtót, mely úgy beleolvadt a falba, mintha ott se lett volna.

Lassan feltápászkodott, és az ajtóhoz ment, de ahogy azt már sejteni vélte, hiába nyomta le a kilincset, az nem engedelmeskedett. Be volt zárva, ez tudatosult benne, de körbenézve nem ez volt az, ami kétségbeeséssel töltötte el, hanem az, hogy egyedül volt. Youngjae nem volt a szobában.

A felismerés, a szeretett fiú hiánya olyan erős fájdalommal töltötte el, mintha ezernyi pengét mártottak volna belé egyszerre. A kín akár egy vírus rágta végig magát rajta, megfertőzve egész lényét, hogy végül megfosztva önön tudatától, őrjöngő szörnyeteggé változtassa át.

Testét folyamatosan a gumifalnak csapva ordibálta hol tombolva, hol pedig fájdalomtól elfúló hangon, hogy adják vissza neki az ő szeretett Youngjae-ét. Nem akar semmi mást, csak őt.

Mikor teste ereje fogytán felmondta a szolgálatot, erőtlenül roskadt le a földre, és a csendben csupán szapora légzésének zaja keveredett sós könnyeinek halk koppanásával a rideg padlón.

Az ajtó kinyílt, és három fehér ruhás alak lépett be a szobába. Ketten felemelték, és visszafektették az ágyra. Arcuk merev volt, lehetetlenség lett volna bármit is leolvasni róluk.

- Kérem, engedjenek vissza hozzá – nézett könyörgő szemekkel hol egyikükre, hol másikukra.

Amazok rezzenéstelen arccal tették tovább a dolgukat, mintha meg se hallották volna őt. Két oldalról kikötözték kezét, lábát, a harmadik pedig elővett egy fecskendőt. Az ismerős kis tárgyra felcsillant a szeme. Ami ellen első alkalommal oly hevesen tiltakozott, az mára a legjobb barátja lett.

A tű lágyan hatolt a bőrébe, érezte, ahogy a folyadék szétárad a testében. Szemei elnehezedtek, teste ugyanakkor könnyűvé vált, akár egy nyári lágy fuvallat. A fehér falak eltünedeztek, miközben elméje újra elmerült a sötétségben.

Mikor legközelebb magához tért, megint a sárgára festett szobában találta magát. Youngjae az ablaknál állt, a lemenő nap utolsó sugaraiban gyönyörködött.

- Hiányoztál. Olyan magányos voltam nélküled – fordult Daehyun felé. A fiú szomorúságtól csillogó tekintetétől elszorult a szíve.

- Sajnálom – kért bocsánatot kedvesétől. – Többé nem hagylak egyedül.

- Megígéred? – csillant fel Youngjae szeme.   

- Megígérem – lépett oda hozzá, gyengéden karjaiba vonva szerelmét. Amaz elmosolyodott, majd boldogan hajtotta arcát kedvese mellkasára. – Örökre itt maradok veled.