Kagyló a tengerparton

           

           Segíteni szerettem volna neki, de nem tudtam. Láttam a fájdalmát, a szomorúságát, de nem voltam képes ellene tenni, csak a távolból figyeltem őt. Én, aki a remény voltam mások számára, nem tudtam azé lenni, aki oly fontos volt nekem.
            Amióta Jimin szakított Jungkookkal, szinte teljesen begubózódott. Alig mosolygott, és ha mégis, abban őszinteségnek nyoma sem volt, csupán a külvilág megnyugtatására felvillantott hamis álca, miközben szíve ezernyi sebből vérzett. Hiába igyekezett eltitkolni, úgy tenni, mintha minden rendben volna, én az álarc mögé láttam.
            Ott voltam azoknál a pillanatoknál, mikor azt gondolván, egyedül van, szabadjára engedte érzelmeit. Mikor üveges tekintettel a távolba meredve ült hosszú perceken át, miközben körülötte minden változott, de számára mintha a pillanat megfagyott volna, elméjét fogságba ejtve, megfosztva minden emléktől és gondolattól, hogy az üresség feneketlen mélységbe merülve, még ha csak egy kis időre is, de megszabadítsa fájdalmától.
            És még csak dühös sem tudtam lenni. Sem Jungkookra, sem Taehyungra. Hisz' láttam, min mentek keresztül, milyen erővel küzdöttek az érzéseik ellen. A szerelem apró lángja, mely lassan izzani kezdett szívükben egymás iránt, egyre csak növekedett, bárhogy is próbálták elfojtani érzelmeiket. 

            Egy idő után már a környezetükben élőknek is feltűnt, hogy a két fiú mennyire kerüli egymást, és aggódni kezdtek, hogy talán összevesztek valamin, azért ez a nagy feszültség kettejük között. Senki sem sejtette, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. És ez Jimin figyelmét sem kerülte el.
            A véletlen érintések, melyek annak ellenére is, hogy oly nagyon vigyáztak, akaratlanul is megtörténtek; ilyenkor a levegő szinte megdermedt körülöttük, és mikor tekinteteik egy másodperc töredékére egymásba fonódtak, hogy aztán zavartan kapják félre fejüket, lehajtva, hogy senki se láthassa az arcukra kiülő pírt és a szemeikben megbúvó szomorúságot. A könnyek, melyeket egymásért és az érzéseikért hullajtottak, és melyekről azt hitték, hogy senki sem látja őket. A tehetetlenség frusztráló érzése a többiek arcán, melyet ki-ki megpróbált a maga módján kezelni, több-kevesebb sikerrel...
            Talán mindannyiuk közül Jungkook szenvedett a legjobban, aki minden erejével azon volt, hogy most is úgy szeresse Jimint, mint akkor, mikor egymásba szerettek. De a szívnek nem lehet parancsolni, nem mondhatod el neki észérvekkel, hogy kit szeressen, és nem tilthatod meg neki, hogy szabadon szárnyalhasson, keresvén a boldogságot.
            Jimin végül nem bírta tovább. Látván szerelme szenvedését, majd meghasadt a szíve, hisz' az, kit egykor oly boldoggá tett, most miatta szenvedett. Lelke legmélyéből hálás volt a fiúnak, hogy ennyire küzdött kettőjükért, és nem adta fel a kapcsolatukat, de tudta, hogy meg kell hoznia élete legfájdalmasabb döntését, és el kell engednie őt.
            A többiekkel nem kellett közölnie, szavak nélkül is megértették, mikor egyik nap a fiú szobájából Jimin lehajtott fejjel lépett ki, míg Jungkook az ágyán ülve vörös szemekkel meredt a távolba, miközben könnyei úgy hullottak szeméből, akár a záporeső. Taehyung akaratlanul is odarohant hozzá, átölelte őt, úgy próbálta nyugtatgatni a fiút, de ő csak zokogott, míg el nem fogytak a könnyei.
            A következő napok sem teltek könnyedebb hangulatban. Jimin szótlanul járt-kelt a házban, míg Jungkookot és Taehyungot lelkiismeret-furdalás gyötörte, hiába szerethették immár szabadon egymást. Néhány lopott pillanatot engedélyeztek csupán maguknak, és ijedten rebbentek szét, mikor Jimin megjelent a közelükben. Taehyung akárhányszor hozzászólt, mindig zavartan hajtotta le a fejét, mint aki rettentően szégyelli magát, hangja halkan, szerényen csengett. Többé nem viccelődött a fiúval, nem szólt be neki, helyette végtelenül udvariasan beszélt hozzá, és inkább tűntek két távoli ismerősnek, mint egymáshoz közel álló csapattársaknak.
            Végül egyik alkalommal Jimin megelégelte a dolgot, és minden szó nélkül megragadta Taehyung karját, magával húzva a fiút a szobájába. Nem tudni, miről szólt a szó odabent pontosan, de Jimin valószínűleg elmondhatta neki, hogy nem haragszik rá, és nincs miért szégyellnie magát. Mindenesetre mikor Taehyung kilépett barátja szobájából, önfeledten mosolyogott, és nyoma sem volt korábbi szomorú arckifejezésének.
            A két szerelmes attól a naptól kezdve nyíltan kimutatta érzelmeit egymást iránt, és előlünk sem titkolták tovább. Boldogságuk megmelengette a szívünket, és úgy tűnt, Jiminét is. Őszintén örült kettőjüknek, de a szívén keletkezett seb még nem forrt be, a fájdalom továbbra sem enyhült. Igyekezett azt a látszatott kelteni, hogy minden rendben van, de én tudtam, hogy egyáltalán nincs jól. Ideje nagy részét szobájában töltötte, sokszor csak tétlenül ült az ágyán, máskor sétálni indult minden cél nélkül. Ahogy teltek a napok, egyre soványabb lett, és bár ő arra hivatkozott, hogy diétázik, ezért a súlyvesztés, én pontosan tudtam, hogy alig bír néhány falatot lenyomni a torkán.
            Egyik nap egy interjú kapcsán az egyik magazinnak, lementünk a tengerpartra, hogy ott lőjenek rólunk néhány képet. A fotózás szünetében Jimin sétálni indult a homokos parton. Gyönyörű tavaszi nap volt a mai. A halványkék ég tisztán tündökölt, csupán néhány kósza bárányfelhő suhant át rajta olykor-olykor. A nap gyengéd sugaraival átölelt minket, miközben a szél lágyan cirógatta arcunkat, néha egy-egy erősebb fuvallatot küldve felénk, hogy lehűtse naptól túlságosan felhevült testünket.
            És ebben a festői szépségben ott volt ő, aki szebben ragyogott minden vízcseppnél, minden csillagnál, most mégis olyan elhagyatottnak, annyira védtelenek tűnt. Legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, hogy megöleljem, hogy megvigasztaljam, de a lábaim egyszerűen nem akartak engedelmeskedni. Féltem. Féltem, mert ekkor már többet éreztem iránta puszta barátságnál. Féltem, mert nem tudtam, ő hogyan reagálna rá, ha megtudná. Nem tudom, mikor változtak meg az érzéseim iránta, de abban biztos voltam, hogy szeretem őt.
            Először én magam sem hittem az érzelmeimnek, úgy gondoltam, csupán erőteljes sajnálat az, amit szerelemnek hiszek, egyszerűen nem szeretném, hogy egy jó barátom szenvedjen, de az idő előrehaladtával rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Be kellett vallanom magamnak, amit a szívem már egy jó ideje biztosan tudott, azt, hogy beleszerettem Jiminbe.
            De fogalmam sem volt, hogy valljam be neki, egyáltalán hogy közelítsek felé. És különben is, mi van, ha ő nem érez irántam semmit, mi van, ha ez még túl korai neki. A kétségbeesés egyre jobban elhatalmasodott rajtam, egyre feszültebbé váltam. Tudtam, ez nem sokáig mehet így tovább. Megráztam a fejem, próbáltam kiűzni elmémből a lelkemet marcangoló gondolatokat.
            Lesétáltam a tengerhez, és mezítelen lábaimat beledugtam a vízbe. Jólesett, ahogy a hideg hullámok végignyaldosták a bokámat. A hatalmas, végtelen tenger mindig csodálattal töltött el, olyan fenséges, olyan lenyűgöző volt. Látványa mindig megnyugtatott és békével töltötte el a szívemet. A vízen megcsillanó napsugarak, mint megannyi apró gyémántszem ragyogták be most is a felszínt.
            Vajon Jimin is látja ezt a csodát? Felé néztem, de ő fejét a földre szegezve sétált a meleg homokban. Ahogy visszafordultam, valami megcsillant a vízben, lehajoltam és felemeltem. Egy apró kagyló volt, félkör alakú, egyenletes barázdákkal a tetején. Felül rózsaszínben pompázott, mely alulra érve narancssárgába ment át. Gyönyörű volt.
            Nem is gondolkodtam, csak hirtelen futni kezdtem, hogy Jiminnek is megmutassam ezt az apró szépséget. Nekem háttal állt, így mikor mögé értem, halkan a nevén szólítottam, nehogy megijesszem, majd előrenyújtottam a kezem.
            - Nézd! - Ahogy az apró kagylóra esett a tekintete, szemei felragyogtak, és most először láttam hosszú idő után újra szívből mosolyogni.
            - Ez gyönyörű, Hoseok.
            - Az előbb sodorta a partra a tenger, gondoltam, megmutatom neked is. - Hangom kissé megremegett a bizonytalanságtól.
            - Köszönöm - vette kezébe az apró tárgyat, majd a nap felé tartotta, hogy úgy is megnézze.
            - Tényleg csodaszép. - Zavartan köszörültem meg a torkom; nem tudtam, mit mondhatnék.
            - Köszönöm, hogy próbálsz felvidítani - mosolygott rám.
            - Én csak azt szeretném, hogy boldog legyél - sütöttem le a szemeimet szégyenlősen.
            - Hidd el, én is - sóhajtott egy nagyot, mire szívem összeszorult a hangjából kicsengő fájdalomtól.
            Nem bírtam tovább, még ha el is elutasít, hátulról gyengéden átkaroltam, kezeimet a hasán megpihentetve. Először meglepődött, ezt éreztem merev testtartásán, de aztán pár másodperc múlva felengedett.
            - Talán én segíthetek - súgtam a fülébe.
            - Talán, Hoseok - tette kezeit a kezeimre, majd kissé hátrafordult, hogy a szemeimbe tudjon nézni -, de még szükségem van egy kis időre.
            - Annyi időd van, amennyit csak akarsz - biztosítottam róla.
            Elmosolyodott, majd egy puszit nyomott az arcomra. Egy pillanatra megilletődtem, nem számítottam rá; azt hiszem, kissé bele is pirultam. Jimin közben újra előrefordult, ujjait ujjaimba fonta, arcát az ég felé emelte, és hagyta, hogy a szél belekapjon rózsaszín tincseibe. Én pedig csak gyönyörködtem benne, miközben a tenger lágy dallamként morajlott a hátunk mögött.