Megváltoztattad az életem (1.rész)

   

   

    Jongup a plafonon ide-oda cikázó napsugarak pajkos játékát figyelte, miközben arra gondolt mennyivel egyszerűbb az élet számukra. Megszületnek, áthasítanak mindenen, ami csak az útjukba kerül, és csupán egy jól megtermett felhőtakaró akadályozhatja meg őket, hogy fényükkel beborítsák az egész világot. De a felhők is egyszer csak tova szállnak, és ők újra teljes pompájukban ragyoghatnak.
Napsugár akarok lenni -, sóhajtott fel magában Jongup - akkor mindig a közeledben lehetnék. Végigsimíthatnék az arcodon, a karodon, és te még csak nem is sejtenéd. Veled lehetnék, anélkül, hogy zavarnálak.
   A félig nyitott ablakon át lágy szellő tört utat magának, újabb gondolatmenetre késztetve Jongupot.
Vagy lehetnék hűs szellő, mely gyengéden körbeölel, és lágyan cirógatni kezdi megfáradt testedet, új életet lehelve beléd.
   De én csak egy egyszerű ember vagyok - fordult oldalra ágyában. Arcát párnájába fúrta, térdét felhúzva, egészen magzati pózba kuporodott össze.
   Talán mégsem kellett volna elmondanom neki – öklözött bele az ágyba, melynek következtében a lepedő összébb ugrott, és kisebb gyűrődések keletkeztek a becsapódás helyén. Egészen meg volt zavarodva, fejében ide-oda cikáztak a gondolatok, a legapróbb jelét sem mutatva, hogy valaha értelmes egésszé állnának össze. Fogalma sem volt róla, hogy mi tegyen, vagy, hogy jól tette-e, amit tett. A mostanra már mondhatni normális mederben folyó élete egy pillanat alatt kusza romhalmazzá vált. Jongup legalábbis így érezte most.
   Aztán arra gondolt milyen jól jönne most egy tanács, valaki, akivel meg tudná beszélni a problémáját, de pont az volt a jelenlegi ügy alanya, akihez ilyen esetekben segítségért szokott fordulni. Másokkal pedig nem állt olyan közeli kapcsolatban, hogy bármelyikükkel is megvitassa a problémáját.
    Elvette az éjjeliszekrényen heverő borítékot, kivette belőle a háromrét hajtogatott papírt, és újra elolvasta a benne foglaltakat.
    Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Szöuli Előadóművészetek Szakközépiskola felső tagozatára.
    Eszébe jutott mikor megkapta a levelet.
    Épp az iskolából jött haza, köszönt a nevelőanyjának, aztán máris futott volna fel a lépcsőn, gyorsan át akart öltözni, mert előzőleg megbeszélték Himchannal, hogy átugrik hozzá. Kijött valami új számítógépes játék, amit kölcsönkapott az egyik haverjától, azt akarták megnézni. Ám nevelőanyja hívó szava megtorpantotta mielőtt még a lépcső tetejére ért volna.
   - Jongup, várj, leveled jött – lengetett meg egy hosszúkás borítékot a kezében.
   Megfordult és nyugodtan lejött a lépcsőn, tudta, hogy nem szereti a nevelőanyja, ha futkározik a házban, de hát néha elragadta a lelkesedés, és ilyenkor elfelejtkezett magáról.
   - Köszönöm – vettel el a levelet, majd ahogy meglátta a feladót, görcsbe rándult a gyomra. Remegő ujjakkal bontotta ki a borítékot, félelemmel vegyes izgatottsággal futott végig a sorokon, amíg el nem ért a kissé nagyobb betűkkel íródott egyetlen mondathoz, ami mindent megváltoztatott. 
   - Mit írnak? – kérdezte kissé türelmetlenül nevelőanyja, de ez teljesen érhető volt ebben a helyzetben, hiszen ugyanúgy izgult, akárcsak a fiú. Annak ellenére, hogy csak a nevelőanyja volt, jobban mondva a gyámja, Jongup az unokaöccse volt, de úgy szerette mintha a saját fia lett volna. Neki a férjével nem lehetett gyermekük, bár nem ilyen körülmények között szerettek volna kapni egyet. Tudták milyen nehéz ez most Jongupnak, és mindent tőlük telhetőt megtettek érte, amiért ő végtelenül hálás volt.
   - Felvettek – nézett döbbent tekintettel nevelőanyjára. Először alig akarta elhinni, de ahogy egyre inkább tudatosult benne a tény, úgy öntötte el egyre szélesebb mosoly az arcát. – Felvettek, felvettek! – ugrálta körbe boldogan az előszobát.
   Most végre igazi táncos lehet!

    Felidézve magában az emléket, ugyanaz az örömteli boldogság járta át most is, mint akkor. Mindez azonban csupán néhány pillanatig tartott, aztán újra elöntötte önön tehetetlensége.
   Miután kiörömködte magát, anélkül, hogy átöltözött volna, szaladt rögtön át Himchanhoz, hogy elújságolja a jó hírt.
   - Ez fantasztikus, Jongup! Gratulálok! - ölelte meg barátja. - Tudtam, hogy sikerülni fog!
   - Igen, te mindig bíztattál, és ezért nagyon hálás vagyok - pirult el kissé zavartan Jongup. Annyi mindent köszönhetett Himchannak, sosem fogja tudni meghálálni.
   - Ugyan már, ez csak természetes. Különben is te voltál az, aki éjt nappallá téve keményen gyakorolt. Azt, hogy felvettek csak is magadnak köszönheted.
   Újabb dicséret és önbizalomlöket. Utóbbinak igencsak híján volt, mikor idekerült, de Himchan rengeteg segített neki, hogy félénk kisfiúból magabiztos sráccá váljon. Persze még mindig van mit dolgozni rajta, de ha összehasonlítja a két évvel ezelőtti önmagát a mostanival, igencsak szembetűnő a változás.
   Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, mi lesz majd vele a fővárosban Himchan nélkül, de gyorsan el is hessegette, nem akart most ezzel foglalkozni, hanem csak szívből örülni.

   Szép emlék volt, akárcsak ezernyi másik, amely Himchanhoz kötötte. Az, hogy nélküle létezzen tovább, teljeséggel elképzelhetetlen volt számára. De most már nem hessegethette el ezt a gondolatot, nem kereshetett kibúvókat, nem söpörhette szőnyeg alá a problémát, mintha soha nem is létezett volna. Most muszáj volt szembenéznie vele. Döntenie kellett, habár a mai napon ezt már egyszer megtette, és még most sem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett-e. Ha behunyja a szemét, még most is tisztán maga előtt látja Himchan döbbent arckifejezését.
   - Szeretlek - bökte ki minden bátorságát összeszedve.
   - Én is?! - válaszolta leheletnyi kérdéssel a hangjában Himchan. Kissé meglepődött ezen a hirtelen jött érzelemkinyilvánításon. Jongup nem volt az a kitárulkozós fajta. - Ez alatt a másfél év alatt te lettél a legjobb barátom. Kissé fura is, hogy valaki ennyi mindent tud rólam, és ennyire belém lát - túrt a hajába zavartan az idősebb.
   - Én - köszörülte meg zavartan a torkát Jongup -, nem úgy szeretlek, mint egy barátot.
   - Igen, igazad van, szinte már testvérek vagyunk - nevetett fel Himchan mielőtt a fiatalabb befejezhette volna a mondandóját.
   Jongup úgy érezte magát, mint akit szíven szúrtak. Minden reménye egy pillanat alatt elszállt. Legszívesebben elfutott volna, de ha már belekezdett, végig kellett csinálnia, tudta, ha most nem mondja ki, az érzés teljesen felemészti majd.
   - Himchan, én többet érzek irántad, mint amit egy barát vagy testvér iránt érez az ember. - Nagy levegőt vett, majd kimondta azt, amit már egy ideje ki akart mondani, de sosem érzett hozzá elég bátorságot. - Én szerelmes vagyok beléd.
   Tessék, kimondta. Úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a mellkasáról. Bármilyen fájdalmas is lesz a válasz, meg kell élnie minden pillanatát, hogy aztán tovább léphessen.
   Látta Himchan döbbent tekintetét, és a zavarodottságot mely kiült az arcára. Szavak nélkül is megértette válaszát.
   - Sajnálom, talán mégse kellett volna elmondanom. - hátrált a szoba ajtaja felé Jongup. Talán mégis csak hibát követett el azzal, hogy őszintén elmondta az érzéseit a fiúnak.
   - Várj! - kapta el a karját Himchan. - Tudod, hogy imádlak. Még soha senki nem állt ennyire közel hozzám, mint te, de... de én csak barátként tudok tekinteni rád. Sajnálom.
   Himchan tekintete tele volt gyengédséggel és fájdalommal, tudta, hogy a fiú szándékosan sohasem bántaná meg. Ez számára is ugyanolyan nehéz volt. De nem tudott tovább itt maradni, úgy érezte mindjárt megfullad. A feje hasogatni kezdett, és mintha a szoba falai is egyre jobban közelítettek volna felé.
   - Most mennem kell - motyogta maga elé. Még érezte a bőrén Himchan selymes érintését, ahogy kihúzta karját az ujjai közül. Talán ez volt az utolsó alkalom.
   A feltóduló érzelmek könnyeket csaltak a szemébe, melyek apró esőcseppekként hulltak a hófehér párnára.
   Hogy tud így újra a szeme elé kerülni? Talán jobb lenne, ha elfelejtené, és soha többé nem találkoznának.
   Neee! - szakadt fel abban a pillanatban egy hang a belsejéből.
   - Hallgass! - görnyedt össze karjait gyomrára szorítva, mintha így ki tudná űzni magából az apró hangocskát. - Hallgass! - Hangja halk zokogásba fúlt. Ekkora már patakokban folytak a könnyei, teljesen eláztatva a feje alatt lévő párnát.
   Soha többé nem látni. Ebben a pillanatban ez borzalmas és egyben elképzelhetetlen lehetőségként tornyosult fölé.
   A találkozás szó azonban újabb emléket idézett fel benne, mire apró mosoly ült ki könnyáztatta arcára.
   Ez volt az első alkalom, hogy találkozott Himchannal. Ekkor már két hete lakott itt, de még mindig nem tudott beilleszkedni. Minden olyan más volt itt, minden annyira idegen. Vissza akart menni a saját otthonába, újra az oly jól ismert utakon akart járni, megint ismerős helyeken akart megfordulni. Vissza akarta kapni a szüleit. Gondolataiban elmerülve észre se vette a vele szembe jövő két gördeszkás srácot, akik szintén nem az előttük zajló eseményre koncentráltak. Az eredmény az lett, hogy az egyik srác süvítve elhasított mellette, a másikkal viszont frontálisan ütközött, minek következtében ő a földre huppant, a gördeszkás srác elvált a deszkájától, és saját lábán tett meg néhány lépést. Káromkodott egyet, hülye idiótának nevezte Jongupot, aki még kettőig se lát, majd dühös tekintettel deszkájára pattant és már ott se volt.
   Jongup legszívesebben hazament volna, fejét hátrahajtva még látta a házuk oldalát, de tudta nem lóghat a suliból. Lemondóan sóhajtott egyet, és épp felállni készült, mikor megpillantott két sportcipőt maga előtt, majd megjelent egy kéz is néhány centire a mellkasától.
   - Segíthetek? - kérdezte egy kedves, mély, nagyon kellemes hang.
   - Azt megköszönném - csúsztatta bele kezét a másik kezébe. Miután segített neki felállni, lopva szemügyre vette az idegent.
   Rövid, de elöl kissé hosszabb, szembe logó barna haj, nyílt, vidám mogyoróbarna szemek. Öltözete keverte a lazaságot az eleganciával. Sötétkék farmernadrágjához, rövid ujjú fekete inget húzott. Jobb karján elegáns karórát viselt, nyakában aranylánc lógott, de azt már nem tudta megállapítani Jongup, hogy medál is jár-e hozzá, a nyaklánc alsó része ugyanis eltűnt az ing jótékony rejtekében.
   Végig nézve egyszerű ruházatán kissé zavarban érezte magát, de nem úgy tűnt mintha az idegen azzal lett volna elfoglalva, hogy mit húzott épp aznap magára.
   Mindent összevetve tehát, kellemes benyomást tett rá újdonsült ismerőse.
   - Helló, Himchan vagyok - hajolt meg amaz, kizökkentve Jongupot további mélázgatásából.
   - Szia! Az én nevem Jongup - hajolt meg ő is.
   - Örvendek a szerencsének, Jongup. Mondd csak, itt laksz a környéken? Még nem láttalak errefelé.
   - Ott, abban a házban lakok - nyújtotta ki a karját a megfelelő irányba. - De még csak két hete költöztem ide.
   - Jaa, így már értem. Amúgy majdnem szomszédok vagyunk - mutatott Himchan egy tőlük néhány méterre fekvő, takaros, kis kertes házra.
   - Jé, tényleg - húzódtak bátortalan félmosolyra Jongup ajkai.
   - Viszont közben mennünk kéne, ha nem akarunk elkésni a suliból.
   Jongup bólintott, megigazította hátán a táskáját, majd Himchannal együtt elindultak az iskola felé.
   Jongup akaratlanul is elkuncogta magát, ahogy felidéződött benne, milyen kis félénk fiú volt akkoriban. Bár most így az ágyon fekve, könnyáztatta arccal sem épp valami vagány srácnak néz ki, de sokat változott az első találkozásuk óta.

   Himchannak köszönhette azt is, hogy komolyabban elkezdett foglalkozni a tánccal. Azelőtt csupán hobby szinten űzte. Mikor táncolt, a külvilág teljesen megszűnt a számára létezni, csak ő volt és a zene. Teste ösztönösen mozogni kezdett a ritmusra. Elméje kitisztult, gondolataiban csak a tánc volt jelen; felszabadult. Szerette, ahogy ez az érzés átjárja teste minden egyes porcikáját. Azokban a pillanatokban feltárult számára a boldogság a maga végtelenül egyszerű valójában. Mindez a saját kis titkos fegyvere volt, senkinek nem beszélt róla. Egyrészt mert nem tartotta különösebben jónak magát, másrészt pedig nem volt hozzá bátorsága, hogy bárki előtt is táncoljon.
   De úgy tűnt Himchan előtt semmi sem maradhatott titokban.
   Épp az egyik kedvenc számára táncolt, mikor az utolsó mozdulatot befejezve, tekintete az ajtófélfának támaszkodó váratlan látogatón pihent meg.
   - Nem is mondtad, hogy ilyen jól táncolsz – csettintett az ujjaival elismerése jeléül Himchan.
   - Mert nem is táncolok jól. Ez csak amolyan itthoni feszültség levezetés – fordított zavarában hátat barátjának, majd elmélyülten nyomogatni kezdte számítógépe billentyűzetén a gombokat.
   Nem akarta bevallani a fiúnak, hogy a tánc egyfajta menekvést jelentett számára, mióta a szülei meghaltak autóbalesetben. Menekülést a rideg, kegyetlen valóság elől, a soha véget nem érő fájdalomtól, a magánytól.
   - Hát nekem nem úgy tűnik – lépett mellé Himchan. – Mi lenne, ha megmutatnád nekem mit tudsz?
   - Nem akarom, és ne is erőltesd – förmedt a fiúra, talán a kelleténél egy kicsit erősebben is.  Aztán ahogy Himchanra nézett legszívesebben visszaszívta volna előbbi szavait.
   Himchan izgatottsággal vegyes kíváncsisága előbb csodálkozásba, majd csalódásba váltott át. Jongup rögtön meg is bánta, hogy az előbb úgy letorkolta, hisz a fiú semmit sem tudhatott a háttérben meghúzódó személyes okairól. Ő csupán érdeklődő volt, ami teljesen természetes, hisz új dolgot tudott meg róla, persze, hogy kíváncsi lett.
   - Akkor én megyek is. Nem akarlak zavarni. - Az utolsó három szót kissé jobban megnyomva sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.
   - Várj, nem úgy gondoltam! Sajnálom - kiáltott barátja után, aki erre megtorpant, pár pillanatig csak állt mozdulatlan, majd megfordult olyan bánatos képet vágva, ami még egy jégkirálynő szívét is megolvasztotta volna.
   - Rendben, megmutatom - sóhajtott egy nagyot.
   - Ez az! Tudtam, hogy bele fogsz menni - vigyorogta el magát győzelemittasan Himchan.
   Jongup szólásra nyitotta száját, de aztán meggondolta magát. Minek újabb vitába bonyolódni. Különben is, ha jobban belegondol, tudnia kellett volna, hogy ez lesz a vége. Himchannak nem szokás ellentmondani. És soha senki nem is szokott. A fiú ulzzangként vívott ki magának népszerűséget az iskolában. Azt nem tudta országosan mennyire ismert, vagy ismert-e egyáltalán, de a sulijában nagy népszerűségnek örvendett, mind a lányok, mind a fiúk körében. Közkedveltségéhez az is bizonyára hozzájárult, hogy bár teljes mértékben kihasználta státusza adta előnyeit, de sosem volt kegyetlen vagy igazságtalan. Nem bántotta a gyengébbeket, ahogy az jó néhány iskolában szokás volt, bár különösebben nem is állt ki értük, és egója is megmaradt a még elfogadható határon belül.
   - Szóval mire is táncoltál? - zökkentette ki gondolatmenetéből Himchan hangja.
   - B.A.P-re. Ők az egyik kedvenc csapatom - magyarázta Jongup, miközben levette a polcról az egyik cd-t, kinyitotta, és berakta a lemezt a dvd lejátszóba. - Csak hogy lásd kikről is van szó - kapcsolta be a tv-t is.
   Himchan kezébe fogta az albumot, megnézegette, majd megvonta a vállát és lerakta az asztalra.
   - Hatan vannak. Mind nagyon tehetségesek. Most a One Shot című számukat fogjuk látni - adagolta az információkat Jongup.
   Kissé ideges volt, hisz ezidáig még senki előtt nem táncolt. Bár bízott Himchanban, és tudta, hogy a fiú nem fogja kinevetni, mégis szerette volna a lehető legjobb formáját hozni előtte.
   - Mi lenne, ha előbb együtt megnéznénk a klipet, aztán táncolnék rá? - próbálta még egy kicsit elodázni az elkerülhetetlent.
   - Rendben- egyezett bele egész könnyedén Himchan.
   Leült a földre, Jongup is mellételepedett, majd elindította a dvd-t. Miközben ment a klip Jongup néha odapillantott barátjára, de semmit nem tudott leolvasni az arcáról.
   - Na milyen volt? - kérdezte miután véget ért a szám.
   - Egész jó – ismerte el Himchan. – Tetszik a zene, meg hogy van története.
   - Aha, az nekem is bejön, és tök jól összehozták a tánccal.
   - Az, amelyik a kocsit szerelte, egész helyes, biztos van jó pár női rajongója.
   - Ó, szerintem egyiküknek sem lehet oka panaszra – vigyorogta el magát Jongup.
   - Te kis perverz, lennél a helyükben, mi?
   - Én? Dehogyis! – pirult el a füle tövéig Jongup.
   - Kár tagadnod! – nevette el magát Himchan.
   - De én… - kezdett neki a fiatalabb.
   - Ne magyarázkodj, hanem táncolj! – vágott közbe mosolyogva Himchan.
   Jongup megköszörülte a torkát, felállt, majd ismét elindította a dvd-t. Himchan közben arrébb húzódott, hogy ne legyen útban a fiúnak. Jongup táncolni kezdett. Először kissé zavartan, néhány mozdulata esetlen volt, látszott rajta, hogy ideges, de ahogy egyre jobban átjárta a zene, úgy feledkezett meg egyre inkább arról, hogy valaki figyeli. Mozdulatai pontosak és kifinomultak lettek, egyre magabiztosabban mozgott. Ahogy véget ért az utolsó ütem, lihegve rogyott le a földre.
   - Na, milyen voltam – fordult kíváncsian Himchan felé, ám a fiú csak nézett maga elé szótlanul. Jongup nem tudta, hogy egyszerűen csak nem hallotta meg a kérdését, vagy ennyire rossz volt. – Hé, Föld hívja Himchant – próbálkozott újra.
   - Mi? – tért magához az idősebb.
   - Azt kérdeztem, milyen voltam? – érdeklődött immár kissé aggódva Jongup.
   - Hogy milyen voltál? Baromi jó! – ugrott talpra lelkesen Himchan. – Mi ez a hülyeség, hogy csak magadnak táncolsz? Neked színpadon lenne a helyed!
   - Á, dehogyis – hárított Jongup.
   - Dehogyisnem! Vagy olyan jó, mint ők! – nyújtotta ki karját a tv képernyője felé, melyen a hat B.A.P tag volt látható.
   - Na, most tényleg nagyon túlzol! - nevette el magát Jongup.
   - Hidd már el, ha mondom – guggolt le a fiú elé Himchan, kezeit annak vállaira helyezve, tekintetét mélyen a szemeibe fúrva, hátha így már hinni fog neki. – Holnap elmegyünk egy tánciskolába. És – emelte fel a kezét Himchan -, nincs semmi ellenvetés!
   Jongup felsóhajtott. Nem volt ereje vitatkozni barátjával, és tudta úgyse száll le a témáról, amíg nem adja be a derekát. Legfeljebb megtudja, hogy milyen rossz, valahogy majd csak elviseli. Ráadásul Himchan olyan izgatottságtól csillogó szemekkel nézett rá, hogy nem volt szíve nemet mondani. 

   Jongup felkelt, és az ablakhoz lépett. A nap lassan kezdett lenyugodni, vörös színbe vonva az ég alját. Azon a délutánon is lemenőben volt már a nap.
   Jongup és Himchan épp hazafelé tartottak, mikor a fiatalabb arra lett figyelmes, hogy két srác egy harmadikat zaklat. Cseszegették, ütötték, beszólogattak neki. Látszott rajtuk, hogy sokkal erősebbek, mint áldozatuk, és az is, hogy szórakoztatónak találják, hogy bánthatják a másikat.
   - Himchan, nézd! - biccentet abba az irányba Jongup.
   - Sajnálatos, de nem a mi dolgunk - zárta rövidre a témát Himchan.
   - De nem hagyhatjuk, hogy megverjék azt a fiút - erősködött tovább a kisebbik.
   - Miért, ki neked ő? Még csak nem is a mi sulinkból való. Jobb nem belekeveredni az ilyen ügyekbe.
   - Márpedig én nem fogom annyiban hagyni. Az a két srác sokkal erősebb. Ráadásul kettő az egy ellen. Pff. Nagyon fair mondhatom.
   Jongup azzal a lendülettel megfordult, és megindult a két srác felé. Úgy érezte eléggé felspannolta magát, de nem volt valami jártas verekedésügyileg, így azért tartott is egy kissé a dologtól. Tekintete ekkor a szerencsétlen fiúra esett, akit úgy hajítottak a földre, akár egy darab szemetet.
   - Hé, hagyjátok ezt abba! - kiáltott oda a két alaknak.
   A srácok csodálkozva néztek fel. Látszott rajtuk, hogy nem értik a dolgot. Mégis ki ez a srác, és mi a fenét akar tőlük?
   - Valami gond van? - mérte végig a magasabbik lenéző tekintettel. Fekete haját rövidre nyírva hordta, vékony karjai piszkafavasként lógtak ki a pólója alól. Haverja kissé hosszabb hajat viselt, néhány szőke tincset belemázolva ébenfekete hajába. Karjai is sokkal izmosabbak voltak, akárcsak a lábai, legalábbis a térdgatya alatt duzzadó vádlik erre engedtek következtetni. - Nem kéne bántani a kisebbet.
   - Hát aztán te ki vagy, hogy megmond, mit tegyünk? Úgy szórakozzunk, ahogy nekünk tetszik!
   - Másokat verni igazán nagy szórakozás mondhatom - fújtatott egyet haragosan Jongup.
   - Na, jól van, tűnj el innen kiscsávó, és ne szólj bele a nagyok dolgába - lépett egyet előre az izmosabb srác.
   - És, ha nem? Akkor mi lesz? - kérdezte kihívóan Jongup. A két fiú pökhendi viselkedése csak még jobban felidegesítette.
   - Akkor kénytelenek leszünk neked egy kis leckét adni jó modorból - dörzsölte össze a kezeit vigyorogva a rövidebb hajú. A két srác talán azt várta, hogy szavaikra Jongup majd megijed, de ő keményen állta a másik kettő tekintetét. Az izmosabb keze lendült, de jó reflexeinek hála Jongup könnyedén kitért az ütés elől, ám ugyanebben a pillanatban megérezte a másik öklét az oldalában. Szerencsére véznaságának megfelelő volt ütőereje nagysága is, így nem tudott komoly kárt tenni benne. Ám barátja sem vesztegette az időt, újra ütött, de ezúttal felkészült Jongup esetleges reakciójára, és sikerült őt eltalálnia. Közben a kisebb is újra támadásba lendült, és Jongup a két oldalról jövő folyamatos ütéseket nehezen tudta kivédeni. Épp az izmosabb srác keze lendült, és lélekben már fel is készült egy újabb fájdalomhullámra, amikor egy kar jelent meg az arca előtt, hárítva a feléje lendülő öklöt. Oldalra nézett, és legnagyobb meglepetésére Himchan állt mellette. A fiú szemei csak úgy izzottak a gyűlölettől, és a két srác iránt érzett megvetéstől.
Szóval mégsem vagy olyan közönyös mások iránt, mint ahogy azt mutatod - mosolyodott el magában Jongup.
    Tíz perccel később hátukat a mögöttük lévő magas épületnek döntve, ültek a földön, miközben levegő után kapkodtak a kimerültségtől. A két srácot végül sikerült távozására bírniuk, megkímélve így áldozatukat a további szenvedéstől, aki nem győzött hálálkodni nekik a segítségükért.
    Mindkettőjük ruhája koszos volt a verekedés közben rátapadt portól, amiből néhány helyen a bőrükre is jutott. Arcukat és karjaikat lila foltok és kisebb véraláfutások borították, nem beszélve a ruha alatt megbújó sérülésekről. Mégis boldogan mosolyogva néztek egymásra.