Váltsd valóra az álmod!

   Lassan kinyitottam szemeimet, és amennyire fekvő helyzetem engedte, körbehordoztam tekintetem. Egy szobában voltam, ezt rögtön első pillantásra meg tudtam állapítani, bár azt már korán se szerettem  volna tudni, hogyan kerültem ide. A hófehérre festett falak és a plafon kissé steril jelleget kölcsönöztek a teremnek, aminek következtében erős gyanúm támadt a helyet illetően. Oldalra fordítottam fejem, ekkor három ágyat pillantottam meg magam mellett, baljukon apró szekrényekkel, amelyek tetején gyümölcslés üvegek, újságok, gyümölcsök hevertek. Mindhárom ágyban betegek feküdtek.
   - Szóval kórházban vagyok - sóhajtottam fel, és tekintetem ismét a fehérre meszelt plafonra emeltem. - Ezek szerint rosszabbodott az állapotom.

   Úgy hét hónappal ezelőtt kezdődött minden. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagyon hamar kifulladok. Már néhány emeletnyi lépcsőzés után is úgy lihegtem, mint aki kilométereket futott le. Majd kezdődtek a heves szívdobogások. Úgy kalimpált a szívem, mintha ki akarna esni a helyéről. És nemcsak akkor, mikor nagy erőt fejtettem ki, vagy megemelkedett az adrenalinszintem, hanem teljes nyugalmi állapotban is, például a kanapén fekve, tv-t bámulva.
   Először azt hittem, hogy majd elmúlik idővel, de végül kénytelen voltam belátni, hogy el kell mennem kivizsgáltatni magam. Hideg zuhanyként ért a hír, mikor megtudtam, hogy a szívem rakoncátlankodik. Egy sor különböző vizsgálat után kaptam egy csomó gyógyszert, és három hetente kontrollra kellett járnom. Az orvosom azt mondta, hogy szívritmuszavarom van, ami ma már kezelhető, de mint később kiderült, az én esetem kivételes. A gyógyszerek valamiért nem akartak hatni nálam, és többször rosszul is lettem, de ez volt az első alkalom, hogy összeestem.  

   -Szia, Himchan, hogy vagy? - érdeklődött orvosom, miközben kezébe vette az ágyam elejére tűzött kartonlapot, majd végigfuttatta rajta.
   - Voltam már jobban is - húztam számat egy bénán sikerült félmosolyra.
   - Ezt megértem - nézett rám együttérzően.
   - Megint rosszabbodott az állapotom, igaz? - kérdeztem némi kétségbeeséssel a hangomban.
   - Egyenlőre még nem tudok mit mondani, előbb el kell végeznünk néhány vizsgálatot, de pár napig bent kell maradnod.
   - Rendben van - egyeztem bele megadóan, hisz’ úgyse tudtam volna ellene mit tenni.

   Másnap kedvetlenül feküdtem ágyamban, mikor egyszer csak egy igen magas, barna hajú srác jelent meg mellettem.

   - Szia, a nevem Zelo - nyújtott kezet mosolyogva, én pedig meglepődve viszonoztam kézfogását. - Egy amerikai filmben láttam néhány éve, és egyszer én is ki akartam próbálni.
   - Aha, értem. - Úgy vigyorgott akár egy kisgyerek. De ami rögtön megfogott  benne, azok a szemei voltak. Olyan élénken  figyelte velük a világot, annyi élet és vidámság volt bennük, hogy teljesen megnyugodtam mellette. Várakozóan nézett rám, de még mindig mosolyogva, én meg nem értettem, mi van, aztán hirtelen rájöttem: még nem mutatkoztam be. - Bocs, ne haragudj, kissé elkalandoztam. Himchan vagyok.
   - Örülök, hogy megismerhetlek, Himchan.
   Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig a kezemet szorongatja.
   - Én is örülök, hogy megismerhetlek.
   - Nincs kedved kirándulni egyet? - szegezte nekem váratlanul a kérdést.
   - Kirándulni? - csodálkoztam. Ugyan, hova lehetne itt kirándulni menni?
  - Pontosan - vigyorodott el megint. - Majd meglátod! Csak gyere velem! - Elkezdett húzni a kezemnél fogva, és én nem ellenkeztem. Volt valami benne, ami vonzotta az embert. Odamentünk az ágyához, felvett mellőle egy takaró,t és a kezembe nyomta. - Ezt hozd, légy szíves. - A szekrényéről felkapott egy csomag kekszet meg egy üveges almalét, aztán elindultunk le a lépcsőn, ki a kórházból.
   Nemsokára a kertben kötöttünk ki. Hátul állt egy nagy, öreg tölgy, hatalmas lombkoronája óriásként tornyosult fölénk. Zelo leterítette a takarót a földre, helyet foglalt, majd mutatta, hogy üljek le én is mellé.
   - Gyönyörű időnk van, nem? Pont alkalmas egy jó kis piknikre.  - Letette elénk a kekszet és az üdítőt. - Vegyél belőle nyugodtan - kínált kedvesen.
   - Köszönöm - vettem el egy szemet, és lassan enni kezdtem. Az igazság az, hogy kissé zavarban voltam. Egy kórház kertjében piknikezni nem megszokott dolog.
   De igaza volt. A nap lágyan cirógatta arcomat meleg ujjaival, fénye beragyogta az egész környéket. A levelek élénk színekben pompáztak, a kerítés tövében kinyíltak már az őszi sáfrányok, megmutatva gyönyörű, lila színűket. Az egész olyan csendes és meghitt volt. Úgy éreztem, órákig képes lennék itt ülni, egy helyben.
   - Na, és mivel foglalkozol? - érdeklődött Zelo, kizökkentve gondolataimból.
   - Egy kereskedelmi cégnél kezdtem el dolgozni pár hónapja.
   - És, izgalmas?
   - Nem mondhatnám.  Te viszont még bizonyára tanulsz.
   - Igen, az idén érettségiznék.
   - Érettségiznél? Miért, nem fogsz?
   - Hát, még kb. egy hónapot itt leszek, szóval...
   - Értem. Akkor majd jövőre, nincs abban semmi.
   - Ja. Nincs abban semmi.
   Mintha egy pillanatra elszomorodott volna, de fél perccel később újra széles mosoly ült ki arcára.
   - Na, de nehogy már a suliról beszéljünk. Szereted a sportot?
   - Nem igazán.
   - Én imádok gördeszkázni. Most sajnos hanyagolnom kell. De néha kiszökök és deszkázok egy kicsit.
   - Kiszöksz? - lepődtem meg.
   - Aha. Majd megmutatom, hogy. De aztán nehogy eláruld valakinek! - kacsintott rám.
   - Nem szólok róla senkinek, ígérem.
   - Ám, ha nem sportolsz, mit csinálsz a szabadidődben?
   - Hááát... - Nem nagyon szoktam erről senkinek se beszélni, de valamiért úgy éreztem, neki elmondhatom. - Festeni szoktam. De nem vagyok valami jó benne.
   - Majd én megmondom, jó vagy-e - dugta ki oldalt a nyelvét, miközben szemei huncutul csillogtak, akár két ragyogó drágakő. - Megmutatod valamikor a képeidet?
   - Persze, majd behozom őket, miután kiengedtek, ha még itt leszel.
   - Tuti, egy ideig még biztosan maradok.
   - Nem akarok indiszkrét lenni, de neked mi bajod van?
   - Valami vírus, kicsit macerás, úgyhogy egy darabig még itt vendégeskedek. De ne aggódj, nem fertőző. És neked?
   - Nekem a szívemmel van baj.
   - Az nem jó. Komoly? - Hirtelen aggódóvá vált tekintete, látszott rajta, hogy komolyan érdekli az állapotom.
   - Azt hiszem, igen. Egyre többször leszek rosszul. Nem úgy tűnik, mintha javulna az állapotom - húztam el a számat.
   - Biztos rendbe jössz - biztatott, és nem tudom, miért, de elhittem neki.
   Még egy ideig beszélgettünk a takarón, de lassan vissza kellett mennünk. Zelot vizsgálatra vitték, én pedig lefeküdtem egy kicsit. Remekül elbeszélgetett a nővérrel is, úgy látszik, ez a fiú mindenkivel szót értett. Állandóan mosolygott, és tele volt energiával. Nem értettem, hogy csinálja, hisz’ a kórházakban legtöbbször levertek és kedvetlenek az emberek. De Zelo ennek teljesen az ellentéte volt.
   A következő napok remekül teltek, annak ellenére, hogy egy kórházban feküdtem. Zeloval nagyon jól összebarátkoztunk, rengeteget beszélgettünk, és jobbnál jobb ötletekkel állt elő, így sosem unatkoztunk.

   - Szia, Himchan! - jelent meg egyik nap váratlanul előttem.
   - Zelo! - kiáltottam fel meglepetten.
   - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
   - Semmi baj - mosolyodtam el. - Mi újság?
   - Mondd csak, nincs kedved egy kicsit lógni velem a városban?
   - Lógni a városban? - csodálkoztam.
   - Aha - bólintott.
   - De hát, kórházban vagyunk, nem sétálhatunk csak úgy ki.
   - Ezzel ne foglalkozz, csak bízd rám magad - vigyorgott.
   - Rendben - egyeztem végül bele kissé kétkedve. - Mehetünk.
   Mindketten utcai ruhát húztunk, majd óvatosan, nehogy egy orvos vagy nővér meglásson, kislisszoltunk a kertbe. Zelo a hátsó kerítéshez ment, és a vasrácsokat kezdte el tapogatni, mígnem megtalálta azt az egyet, amelyik kissé meg volt lazulva. Óvatosan kihúzta, majd kibújt a lyukon, aztán intett, hogy kövessem. Körülnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem figyel minket senki, majd én is átbújtam a lyukon.  
   - Nyugi, nem lesz semmi baj - villantotta rám szokásos, vidám mosolyát.
    Azért az én gyomrom kissé összeszorult az idegességtől, nem tudtam olyan felszabadult lenni, mint Zelo. Állandóan hátratekintgettem, hogy nem vettek-e észre, mígnem befordultunk a következő sarkon, és így eltűnt a kórház a látókörömből.
   - Ne aggodalmaskodj már annyit, meglátod, jó móka lesz - nevette el magát Zelo. Ahogy elképzeltem, milyen riadt képet vághatok, belőlem is kitört a nevetés. - Erre gyere - mutatta az utat, én pedig követtem.
   Nemsokára egy nagy térre értünk, melynek közepén egy gyönyörű, delfin alakú szökőkút állt. Az egyik oldalán egy srác gitározott, néhányan körülvették, és érdeklődve figyelték játékát. A padokon fiatal és idős párok ültek, élvezték a napsütést, és az áttetsző vízsugarat, mely a delfin szájából kiömölve csodálatos ívet írt le. Néhány kisgyerek megrohamozta a tér szélén felállított standot, ahol fagyit és édességet lehetett kapni. A szökőkúttól balra néhány srác álldogált; kinek kezében, kinek pedig lába alatt egy-egy gördeszkával. Zelo egyenesen feléjük vette az irányt.
   - Sziasztok! - integetett nekik vidáman, a fiúk pedig régi ismerősként üdvözölték őt.
   - Helló, Zelo, mi újság? - pacsizott össze vele egy magas, vékony, rövid sötétbarna hajú srác, aki amerikai hip-hop stílus szerint volt felöltözve.
   - Csak a szokásos, Youngjae, dögunalom.
   - Akkor itt az ideje, hogy kicsit felrázzunk - vigyorgott egy alacsonyabb srác, fején New Yorkos baseball sapkával.
   - Reméltem is, hogy ezt mondjátok, már alig várom, hogy menjek néhány kört. De előbb szeretném nektek bemutatni a haveromat, Himchant. Ők pedig itt Yongguk, Daehyun, Minjae, Woojin és Youngjae - mutatta be nekem a többieket.
   - Sziasztok! - hajoltam meg.
   - Helló, Himchan - üdvözöltek, majd mindegyik lepacsizott velem.
   - Te is gördeszkázol? - érdeklődött Yongguk, legalábbis azt hiszem, ő volt az. Nem sikerült elsőre mindenki nevét megjegyeznem.
   - Nem, én nem - ráztam meg magam előtt két kezemet.
   - De ha gondolod, kipróbálhatod - dugta ki oldalt játékosan nyelvét Zelo.
   - Á, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Biztos nagyon béna lennék.
   - Senki se született gördeszkazseninek, nehogy azt hidd.
   - Próbáld ki, majd mi segítünk - ajánlotta fel Daehyun.
   A fiúk nagyon kedvesek voltak, és igazán jól esett a biztatásuk. Végül is, miért ne? Nincs veszítenivalóm!
Youngjae odaadta a deszkáját, és segített ráállni, Zelo pedig magyarázni kezdte, mit hogyan csináljak, hogyan álljak rajta, hogyan tartsam magam, és közben mutatta is a saját deszkáján, amit mondott. Az első néhány próbálkozásom, ahogy az várható volt, kudarcba fulladt,  de utána már egész szépen tudtam menni vele. Persze, ez semmiség volt a többiekhez képest, akik mindenféle trükköket mutattak be a deszkájukkal.   

   Zelo is nagyon profin tolta, tátott szájjal bámultam egész végig. Úgy száguldott a kemény aszfalton, mintha eggyé olvadt volna vele. És mikor ugratott, mintha a levegőn siklott volna végig, szinte repült. És az arca! Még sosem láttam így ragyogni, pedig mindig mosolygott, mindig vidám volt, de most szinte földöntúli boldogság ült ki rá. Nem csak az arca, az egész lénye ragyogott. Látszott rajta, mennyire élvezi, most azt csinálta, amit igazán szeretett, ami valóban örömet okozott számára.
   A délután nagyszerűen telt, rengeteget nevettünk. Miután kigördeszkáztuk magunkat, leültünk, és egy nagy adag fagyi mellett beszélgetni kezdtünk.  Remekül eldumáltunk a fiúkkal, egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak, pedig nem sokat konyítottam a gördeszkázáshoz. De ha valamit nem értettem, elmagyarázták, és sok minden más is szóba került.
   - Te tényleg festesz? - nyíltak tágra Youngjae szemei, mikor Zelo megemlítette nekik, mivel foglalkozom ráérő időmben.
   - Igen, de nem vagyok olyan jó, csak próbálkozom.
   - Ne is figyeljetek rá, csak szerénykedik - ellenkezett velem Zelo.
   - De hisz’ még nem is láttad egyetlen képem se!
   - Akkor mutasd meg!
   - Most?
   - Igen, most. Messze laksz innen?
   - Nem annyira, de nem kéne lassan visszamennünk? - hezitáltam kissé.
   - Előbb megmutatod a képeidet, aztán majd visszasurranunk. Nyugi, még van időnk az esti vizitig.
   - Hát jó, de nincs nálam a kulcsom, úgyhogy remélem, otthon van Jongup, ő a társbérlőm, és egyben a legjobb barátom.
   - Hát, akkor induljunk, és nézzük meg - pattant fel Zelo, a többiek pedig sorban követték. Szerencsénk volt, Jongup otthon volt, bár igencsak meglepődött, mikor ajtót nyitott.
   - Hát te? Nem a kórházban kéne lenned? - nézett rám csodálkozva.
   - Csak néhány barátom szeretné megnézni a képeimet.
   - És most ezért hazaengedtek?
   - Hát, nem igazán - húztam be a nyakam, mert pontosan tudtam, mi fog következni.
   - Kim Himchan, te most komolyan azt akarod mondani nekem, hogy megszöktél a kórházból?
   - Hát, valahogy úgy, de nemsokára megyünk vissza. Fel se fog nekik tűnni, hogy egy ideig nem voltunk ott - hadartam el egy szuszra. Próbáltam szépíteni a dolgon, de Jongup még mindig haragos arca arra engedett következtetni, hogy nem igazán hatotta meg a magyarázkodásom.
   - Mikor lettél te ilyen vakmerő?
   - Khm, elnézést, azt hiszem, ez az én hibám - dugta ki a fejét hátam mögül Zelo. Jongup kissé meglepődött a váratlan látogató láttán, de Zelo nem jött zavarba, rámosolygott, majd kezet nyújtott neki.     
   - Szia, Zelo vagyok. Remélem, nem jöttünk rosszkor, nem szeretnék zavarni.
   - Nem, dehogy, gyertek csak be - tárta ki az ajtót Jongup.
   - Gyertek, erre van a festőszobám. - Előrementem, hogy mutassam nekik az utat.
   A festőállványom még mindig ugyanott állt, a szoba közepén, ahogy hagytam, a vásznon egy megkezdett tájképpel. A szoba tele volt kész képekkel, és a fiúk álmélkodva néztek körbe.
   - Te, ezek baromi jók! - lelkendeztek.
   - Tudtam én, hogy tehetséges vagy! - nyugtázta elégedetten Zelo, hogy igaza van.
   - Nem vagyok én olyan jó. - És most nemcsak szerénykedtem, hanem tényleg így is gondoltam. - Vannak nálam százszor jobbak.
   - Pedig neked művészeti suliba kéne járnod, és kiállítást kéne rendezni a képeidből - fordult felém Youngjae.
   - Na, ez most már tényleg túlzás! - vörösödtem el, akár egy jól érett paradicsom.
   - Ugye? Én is mindig ezt mondom neki, de hát nem hallgat rám! Miért is hinne a legjobb barátjának! - Éreztem némi sértődöttséget Jongup hangjában, így nem akartam tovább feszíteni a húrt.
   - Oké, ezt majd megbeszéljük, ha meggyógyultam, rendben?
   - Nem fogom elfelejteni, ne is reménykedj benne! - Legjobb barátom határozott tekintete egy szemernyi kétséget se hagyott efelől bennem.
   - Igenis, értettem - tisztelegtem neki játékosan.
   - Himchan, lefestenél majd engem is a gördeszkámmal?
   - Persze Youngjae, nagyon szívesen!
   - Köszönöm, már alig várom!
   - Hát, még egy kis türelemmel kell lenned.
   - Persze, a legfontosabb, hogy meggyógyulj!
   - Viszont ideje lenne visszamennünk, ha nem akarunk lebukni - vigyorgott Zelo.
   - Ezt pont most kellett mondanod? Végre elfeledkeztem róla, de most megint gyomorgörcsöm van.
   - De hát, mondtam, hogy nem kell izgulnod, nem lesz semmi baj - jelentette ki Zelo teljes lelki nyugalommal.
   Elköszöntünk Jonguptól, aki még a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak nagyon magamra, és majd egyik nap beugrik meglátogatni, ha addig nem engednének haza.
    A szökőkútig együtt mentünk a fiúkkal, onnan pedig elváltak útjaink. Ahogy a kerítéshez értünk, a gyomrom elkezdett liftezni, és egészen addig nem tudtam megnyugodni, míg nem voltunk újra a kórtermünkben. El se tudtam hinni, hogy tényleg nem vették észre, hogy megléptünk.

   Ezek után többször is kiszöktünk, én pedig az idő haladtával egyre kevésbé izgultam. És rájöttem, hogy bár sosem leszek profi gördeszkás, de nem vagyok reménytelen eset se, ahogy Youngjae fogalmazott. Eléggé meglepődtem saját magamon, de kezdtem egyre jobban élvezni.
   Ám egy nap olyat hallottam, ami teljesen ledöbbentett. Képtelen voltam elhinni, pedig a saját két fülemmel hallottam. Zelo halálos beteg?  Nem, az nem lehet, ez biztos valami tévedés. Odamentem a nővérhez, akit az orvosával hallottam pár perccel korábban erről beszélni, ezt azonnal tisztáznom kellett.
   - Zelo egy ritka betegségben szenved, sajnos gyógyíthatatlan - erősítette meg az általam korábban hallottakat.
   - De Zelo erről soha nem beszélt nekem - csodálkoztam.
   - És soha nem is fog. Az emberek mikor megtudják, mindig elkezdik sajnálni, ő pedig azt szeretné, ha normálisan bánnának vele. Úgy látom, téged nagyon megkedvelt, bizonyára félt, hogy te is másképp kezelnéd, ha tudnád, hogy nincs már sok ideje hátra.
   - Mégis, mennyi idő míg... - nyögtem ki a szavakat, de képtelen voltam befejezni. Még mindig sokkolt a tudat, hogy Zelo meg fog halni.
   - Nem tudjuk pontosan, kb. egy hónapja lehet hátra.
   - Egy hónap! Milyen kevés idő! - Az agyam még mindig képtelen volt feldolgozni az imént hallottakat. -   

De hisz’ mindig olyan vidám, állandóan mosolyog, egyáltalán nem látszik súlyos betegnek.
   - Zelo úgy döntött, hogy kesergés és önsajnálat helyett boldogan és vidáman éli le élete hátralévő részét. Nem a betegségére akar koncentrálni, hanem azokra a boldog pillanatokra, amiket még megélhet. Himchan, nagyon fontos, hogy továbbra is úgy viselkedj Zeloval, mint eddig, és soha nem jöhet rá, hogy tudsz a betegségéről.
   - Rendben van. Ne aggódjon, vigyázni fogok. És köszönöm, hogy elmondta.
   Fogalmam sincs, hogy jutottam el az ágyamig. Lefeküdtem egy kicsit pihenni, de egyre csak Zelo körül jártak a gondolataim.

   A következő napokban igyekeztem a szokásos módon viselkedni vele, de ez az idő előrehaladtával egyre nehezebbnek bizonyult. Állandóan a betegségén járt az eszem, úgy kellett néha kényszeríteni magam, hogy ne gondoljak rá.
   Csodáltam az erejét, ahogyan felülkerekedik a betegsége okozta letargián; a kitartását, ahogy próbál mindvégig vidám és örömteli lenni, ahogy próbálja élvezni az életet, és nem hagyja el magát. Én erre sosem lettem volna képes.

   Aznap szakadt kint az eső, a szürkeség beborította az egész várost. A rossz idő az én kedvemre is rányomta bélyegét.
   - Rajzolj le! - kért Zelo.
   - Rendben van - bólintottam. Őszintén szólva kissé meglepett a kérése, nem számítottam rá. Kotorászni kezdtem az ágy mellett álló kis szekrényem fiókjaiban, de egy tollon és néhány sima papírlapon kívül nem találtam semmit. - Zelo, van egy kis gond. Nincs se papírom, se ceruzám.
   - Ne aggódj, megoldjuk - jelentette ki magabiztosan.
   - Zelo, ugye nem akarsz kiszökni ebben az ítéletidőben? - halkítottam le a hangom, nehogy valaki más is meghallja.
   - Ugyan, hova gondolsz? Túlságosan hideg van ahhoz ma, hogy kidugjam az orrom. Brrr - rázkódott meg, mint aki nagyon fázik.
   Visszasétált, elővette a mobilját, telefonált egyet, majd visszajött hozzám.
   - Elintézve - mosolyodott el. - Amíg várakozunk, nem társasozunk egyet?
   - De. Jó ötlet.
   Nem kérdeztem tőle semmit, kezdtem megszokni, hogy bármilyen problémát egy laza kézmozdulattal megold. De azért megkönnyebbültem, hogy nem akart kimenni. Mostanában hamar elfáradt mindenben, sokat fogyott, és az arca egészen beesett, sápadt lett.
   - Hahó, Himchan, te jössz - integetett kezeivel arcom előtt.
   - Ne haragudj, elgondolkodtam valamin.
   - Csak nem egy csajon jár az eszed? - kuncogott maga elé.
   - Perverz!
   - Most miért? - nézett rám egy ma született bárány ártatlanságával a szemeiben. - De az se zavar, ha fiú az illető - kacsintott rám.
   Éreztem, hogy olyan vörös leszek, mint egy túlérett paradicsom.
   - Én száz százalékig a lányokat szeretem - jelentettem ki határozottan.
   - Én is - fűzte hozzá mintegy mellékesen. - Na, szóval kire is gondoltál?- nézett rám még mindig hatalmas, kíváncsi szemekkel.
   - Játsszunk inkább! – léptem a bábummal, majd a kezébe nyomtam a dobókockát. – Te jössz!
   Fél órával később épp második vereségemet zsebeltem volna be, ha egy ismerős hang meg nem ment.
   - Megjöttem! – Youngjae vigyorogva jött oda hozzánk, kezében egy jól megpakolt szatyorral.
   - Na, végre! – pattant fel Zelo, majd kikapta kezéből a szatyrot, és kiborította a tartalmát az ágyamra. Volt ott minden, ami kellett: grafitceruza, radír, papír, ecset, hegyező, rajztábla, papírzsebkendő, átlátszó műanyag lap, amire csak szükségem lehetett. – Akkor neki is kezdhetünk, ugye? - toporgott előttem türelmetlenül.
   - Persze, én készen állok.
   - Mit csináljak? Hova helyezkedjek?
   - Szerintem ülj le ide, az ágy mellé egy székre. A lényeg, hogy kényelmes legyen, mert most egy ideig nem mozdulhatsz meg.
   - A mozdulatlanság mintaszobra leszek – húzódott széles mosolyra szája.
   - Akkor nekilátok.
   Zelo megmerevedett, én pedig rajzolni kezdtem. Youngjae mellém telepedett, és figyelte, ahogy a ceruza végigsuhan a papíron. Először feszélyezett egy kissé a dolog, de utána már annyira belemerültem a rajzolásba, hogy észre se vettem, hogy ott van mellettem. Na, meg volt, hogy Jongup is nézett rajzolás közben, úgyhogy azért ez mégse volt teljesen szokatlan számomra.
   Zelo nagyon kitartó volt, de egy idő után feltűnt, hogy kezd egyre jobban fáradni.
   - Mi lenne, ha holnap folytatnánk? – vetettem fel a dolgot, nem akartam, hogy túlságosan kimerüljön.
   - Neee, fejezzük még ma be – kérlelt, én pedig nem tudtam neki nemet mondani.
   - Rendben van - egyeztem bele.
   Folytattam a munkát. Igyekeztem olyan gyorsan dolgozni, amennyire csak tőlem tellett, de úgy, hogy az ne menjen a minőség rovására. Mindenféleképpen tökéleteset akartam alkotni. Már sötétedni kezdett, mire készen lettünk. Izgatottan vártam, hogy Zelo mit fog hozzá szólni, reménykedtem benne, hogy elnyeri majd a tetszését. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéről.
   - Ez fantasztikus lett, Himchan. Ez tisztára én vagyok, olyan mintha tükörbe néznék! – lelkendezett Zelo.
   - És láttad volna alkotás közben! Csak úgy siklott a keze a papíron! – Youngjae olyan csillogó szemekkel nézett rám, mintha valami bűvész lennék, aki épp az előbb vitte végbe élete legnagyobb trükkjét.
   - Köszönöm szépen, Himchan.
   - Nagyon szívesen, Zelo – mosolyogtam rá, szívem csak úgy repesett a boldogságtól. Eltűnődtem, milyen rég élveztem már ennyire a rajzolást. Őszintén szólva a mostani időben el is hanyagoltam.

Miután kiengednek a kórházból, megint többet fogok festeni és rajzolni - ígértem meg magamnak.
   - Már alig várom, hogy engem is lerajzolj! Persze, a gördeszkámmal együtt.
   - Csakis!
   Youngjae olyan izgatott lett a gondolatra, biztos voltam benne, hogy repülni fog hazáig.
   - Na, de most már későre jár, ideje Zelonak lepihennie egy kicsit.
   - De én még nem vagyok álmos! – jelentette ki, de utolsó szavai ásításba fulladtak.
   - Igaza van Himchannak, ideje lefeküdnöd, és nekem is mennem kell már.
   - Kösz még egyszer, Youngjae, hogy megvettél mindent. Aish, miért nem szólsz rám, még ki se fizettem!
   - Ugyan, hagyd csak! Szívesen, bármikor! Sziasztok, fiúk!
   - Szia! – Összepacsiztunk, aztán Youngjae elindult haza, én pedig az ágyához kísértem Zelot. A rajzot lerakta az éjjeliszekrényére, befeküdt az ágyába, lehunyta szemeit, és perceken belül már aludt is.
   - Nagyon elfáradtál, igaz? – igazítottam meg rajta a takarót. – Igazságtalan az élet! – jegyeztem meg keserűen, miközben egy apró könnycseppet elmorzsoltam szemem sarkában. Tekintetem a rajzra tévedt, Zelo szemében ott csillogott az a vidám, huncut csillogás, ami annyira jellemző volt rá. Örültem, hogy sikerült megörökítenem ezt a részét.

    Két nappal később különösen szép időre ébredtünk. A nap olyan erővel sütött, mintha fel akarná égetni az egész földet. Kimentünk Zeloval, és sütkéreztünk meleg sugaraiban. Egy póló is bőven elég volt, egyáltalán nem fáztunk. Zelo rám nézett, és egyből tudtam, mit akar, szemében újra ott bujkált az a vidám huncutság, ami az utóbbi napokban kezdett megfakulni.
   - Okés, rendben – egyeztem bele, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna. – De csak azért, mert ma ilyen gyönyörű szép napunk van.
   - Valószínű, ez az utolsó őszi napunk.
   Nem tudom, miért, de hirtelen könnyes lett a szemem. Zelo szájából hallani ezeket a szavakat, valahogy  most sokkal fájdalmasabb volt. De gyorsan összeszedtem magam, nehogy bármit is észrevegyen. Zelo felhívta Youngjae-t, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk. Mivel már elég jól ment a gördeszkázás, most egy egyszerűbb trükkre tanítottak meg a fiúk. Zelo egy ideig gördeszkázott, de aztán inkább leült, és a partvonalról figyelt minket.
   Miközben Youngjae mutatta, mit hogyan csináljak, oda-odakaptam tekintetem, és figyeltem, nincs-e valami baja, nem-e lesz rosszul. De csak ült ott, hatalmas mosollyal az arcán, ahogy mindig. Egy alkalommal, mikor elkapta tekintetem, biztatóan odaintett.  Minden tudásom beleadtam, szerettem volna megcsinálni, hogy Zelo büszke legyen rám. Na, meg azt se szerettem volna, hogy Youngjae hiába vesződjön velem. Mint kiderült, nagyon jó fej srác, és kitűnően énekel. Tavasszal szeretne felvételizni valamelyik ügynökséghez, nagy álma, hogy énekes legyen.
   Végül sikerült megcsinálnom a gördeszkás mutatványt, de ha pontozták volna a kivitelezésem, egy tízes skálán talán egy kettest sikerült volna megkaparintanom. 
   - Gyakorlat teszi a mestert! – veregette meg a vállam Zelo, mikor észrevette, hogy kissé elszontyolodtam, amiért nem teljesen úgy sikerült a trükk, ahogy szerettem volna.
   - Igaza van a srácnak – helyeselt Youngjae is. – Ahhoz képest, hogy alig pár hete gördeszkázol, és nincs lehetőséged gyakorolni, tök jól megy. Ha több időd lenne rá, még profi is lehetnél!
   - Na, ez azért erős túlzás - hárítottam a dicséretet.
   - Kezd sötétedni, lassan ideje lenne visszamennetek – mosolygott Youngjae kedvesen Zelora.
   - Igen, igazad van.
   Láttam rajta, hogy nagyon kimerítette a mai nap, még úgy is, hogy az idő nagyobb részében csak a gördeszkáján üldögélt.
   - Vigyázz magadra, Zelo, rendben? – pacsizott le vele Youngjae, és bár arcára mosoly ült ki, szemében szomorúság honolt. Nem tudtam, hogy ő és a többiek vajon tisztában vannak-e Zelo állapotával, de valamit biztosan sejtettek, Youngjae tekintetéből legalábbis ezt olvastam ki.
   - Hé, nem vagyok már kisgyerek! Nem kell, hogy ilyeneket mondj!
   - Rendben. Sajnálom – nevette el magát Youngjae.
   - Köszönök még egyszer mindent – fordultam felé.
   - Szívesen, máskor is.
   - Sziasztok, fiúk – köszöntük el a többiektől is, majd elindultunk vissza a kórházba.
   Este azon töprengtem, hogy tudjuk minden egyes alkalommal lebukás nélkül megúszni a kis kirándulásainkat. Nem létezik, hogy nem veszik észre, mikor fél napokra eltűnünk. Ráadásul itt mindenki annyira kedves, és olyan lelkiismeretesen végzi a munkáját.
   Töprengésemből egy erőteljes, fájdalmas érzés rántott ki. Olyan nyomást éreztem a mellkasomon, mintha valaki konkrétan teljes testsúlyával rám nehezedett volna. A bal karom zsibbadni kezdett, és a hasam felső részét is erősen fájlaltam, bár ez a mellkasomban tomboló fájdalomhoz képest semmi sem volt. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és fel perc alatt teljesen leizzadtam, ha nem az ágyban fekszem, biztos, hogy elájulok. Próbáltam elérni a csengőt, hogy jelezzek a nővérnek, de az erős fájdalom miatt egyáltalán nem ment könnyen.
   Egyszer csak Zelo száguldott el előttem, majd az orvosommal és egy nővérrel jött vissza. Nemsokára jött egy ápoló is, kezében egy defibrillátorral. Mint kiderült, szívrohamom van. Nem emlékszem tisztán a történtekre, mikor legközelebb magamhoz tértem, már újra nyugodtan feküdtem az ágyamban, mellettem pedig Zelo ült egy széken. Most először láttam félelmet a szemeiben.
   - Nyugi, most már nincs semmi baj! – próbáltam mosolyogni, de nem sikerült túl jól. Meg akartam nyugtatni, de magamat se tudtam. Biztos voltam benne, hogy nagy a baj. – Feküdj le, Zelo. Neked is és nekem is nagy szükségünk van most minden erőnkre. Ehhez pedig kipihentnek kell lennünk.
   - Rendben van. – Hangja halk volt és erőtlen, még sosem hallottam ilyennek. – Vigyázz magadra!
Átment az ágyához és bebújt a paplan alá.
    Később bejött az orvosom, meg akart nézni, még mielőtt leteszi az aznapi műszakját.
    - Meg fogok halni? – szegeztem neki minden teketória nélkül a kérdés,t mely azóta a fejemben zakatolt, hogy magamhoz tértem.
   - Himchan, a szíved egyre inkább gyengül, szívátültetésre van szükséged. Ha nem találunk hamarosan egy donort neked...
   Nem fejezte be a mondatot, láttam rajta, hogy neki sem könnyű. Pedig csak egy betege voltam a több száz közül, mégis megviselte az állapotom.
   - Hát, akkor reméljük a legjobbakat – próbáltam elnyomni egy halvány mosolyt, több-kevesebb sikerrel.
   - Már keressük a megfelelő donort – közölte orvosom megrendült hangon. – Akkor holnap találkozunk, addig pihenj egyet – majd sietős léptekkel távozott a szobából.
   A másnapot egész végig ágyban töltöttem, kaptam megint egy rakat gyógyszert, de mindezt aránylag könnyen viseltem, hála Zelo gondoskodásának. Egy percig se hagyott magamra, minden létező módon, ami csak eme szegényes körülmények között rendelkezésére állt, megpróbált szórakoztatni. Hála neki, nem azon járt egész nap az agyam, hogy végeredményben bármikor meghalhatok.
   A következő hét sok pihenéssel telt. Lassan kezdtem jobban érezni magam, és Zelo mindvégig tartotta bennem a lelket, amiért végtelenül hálás voltam. Nem tudtam elképzelni, honnan van ekkora lelkiereje az ő állapotában.

   Egyik reggel hatalmas sürgés-forgásra ébredtem. Nővérek mászkáltak az ágyam körül, majd két ápoló jött be egy tolható ággyal, végül az orvosom lépett be a szobába.
   - Történt valami? - kérdeztem zavartan, nem tudtam mire vélni ezt a nagy felhajtást.
   - Megműtünk, Himchan, van egy alkalmas donor.
   Hirtelen szóhoz se jutottam a döbbenettől. Új szívet kapok, nem fogok meghalni!
   - Gyere, feküdj fel az ágyra, elő kell készítenünk a műtétre.
   Boldogan másztam ki az ágyból, szerettem volna Zelonak is elújságolni a jó hírt, de nem volt az ágyában, sőt, a szobában se.
   - Zelo hol van? - fordultam a mellettem álló nővérhez, ám az csak zavartan bámult rám, és egy szót se szólt.
   - El kellett mennie kivizsgálásra - válaszolt a nő helyett orvosom. - Tudom, hogy szeretnél vele beszélni, de most minden perc számít, sietnünk kell.
   Bólintottam, felfeküdtem az ágyra, és már toltak is be a műtőbe. Elvégeztek még néhány vizsgálatot, majd jött az altatóorvos, arcomra helyezett egy maszkot, én pedig szép lassan elaludtam.
   Mire magamhoz tértem, már újfent az ágyamban feküdtem. Oldalra fordítottam fejem, de Zelo most se találtam az ágyában. Kezdtem aggódni érte, reménykedtem benne, hogy nem rosszabbodott az állapota, de még én is gyenge voltam, így csakhamar elnyomott az álom.
   Másnap, mikor bejött az orvosom, megkérdeztem, hol van Zelo.
   - Sajnálom, Himchan, de fel kellett vinnünk az intenzív osztályra, de ne aggódj már stabilizáltuk az állapotát.
   - Felmehetek megnézni?
   - Majd, ha kicsit megerősödtél. Tudod, hogy most nagyon óvatosnak kell lenned.
   - Igen, tudom - szegtem le a fejem megadóan.
   Teltek-múltak a napok, és én egyre jobban éreztem magam. A vizsgálatok is azt mutatták, hogy minden rendben van, szervezetem elfogadja az új szívet, aminek nagyon örültem, de Zelo egyre jobban hiányzott.
   - Doktor úr, most már felmehetnék meglátogatni Zelot? - érdeklődtem az aznapi esti vizitkor.
   - Himchan, valamit el kell mondanom.
   Nagyot nyeltem, komoly arckifejezése láttán kezdtem rosszat sejteni.
   - Igen?
   - Zeloról van szó.
   - Mi van vele?
   A kezem izzadni kezdett, a gyomrom görcsbe állt. Ugye, nem? Nem, az nem lehet!
   - Himchan, Zelo meghalt.
   Eljutottak az agyamig a szavak, de mégsem voltam képes felfogni őket. Nem, ez lehetetlen! Szemeim megteltek könnyekkel, torkomat mintha láthatatlan kezek szorongatták volna.
   - Ez még nem minden - nézett rám orvosom fájdalmas tekintettel. - Zelo... öngyilkos lett.
   - Mi? De miért? Úgy értem, tudom, hogy gyógyíthatatlan beteg volt, de Zelo mindig olyan pozitív volt, imádta az életet, ki akart használni minden egyes percet, ami még megadatott neki.
   Orvosom nagyokat nyelt, nem volt képes megszólalni, csupán mellkasom bámulta merev tekintettel.
Aztán hirtelen minden világossá vált. Felhúztam pólómat, és kezemet remegve szorítottam szívemre.
   - Azt akarja mondani - nyögtem a szavakat, miközben könnyeim nyeldestem -, hogy ez itt Zelo szíve?
   Orvosom egy szót se szólt, csak némán bólintott. Ekkorra már az ő arcán is patakokban folytak a könnyek.

   Miután megtudtam az igazságot, teljesen kiborultam. A tudat, hogy Zelo miattam halt meg, olyan elviselhetetlen fájdalommal töltött el, amire nem volt semmilyen orvosság. Ám másnap reggel újra megjelent orvosom, és egy borítékot nyújtott át.
   - Ezt Zelo a kezében szorongatta, mikor rátaláltunk, a te neved van ráírva.
   - Köszönöm - vettem el a levelet. Megvártam, míg kimegy a szobából, majd feltéptem a borítékot, kivettem belőle a négyrét hajtott papírt, és olvasni kezdtem.

Kedves Himchan!

Igazából kissé zavarban vagyok, nem igazán tudom, hogy kezdjek neki. Sose írtam még búcsúlevelet, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz?
Először is, szeretném megköszönni neked ezt a néhány hetet, amit veled tölthettem. Nagyszerűen éreztem magam, talán még sosem szórakoztam olyan jól, mint ezekben a napokban. Kérlek, köszönd meg majd a nevemben Youngjae-nek és a többieknek is az együtt töltött szép napokat.
Hálás vagyok a sorsnak, amiért megismerhettelek, még ha csak ilyen rövid időre is. Bár találkoztunk volna előbb, de legalább megismerhettelek, és én már ezért a pár együtt töltött napért is hálás vagyok a sorsnak. Köszönöm, hogy a barátom voltál, köszönöm, hogy szebbé tetted a napjaimat. Élveztem minden együtt töltött percet.
Himchan, ne okold magad a halálomért. Igen, ennyire ismerlek már, jól tudom, hogy magadat fogod hibáztatni. De én úgyis elhagytam volna nemsokára ezt a világot, te is jól tudod. Ne haragudj, hogy nem búcsúztam el tőled, de nem várhattam tovább. Hallottam, ahogy az orvos a nővérrel arról beszélt, hogy bármikor megállhat a szíved. Nem kockáztathattam meg, hogy elveszítselek. Azt nem bírtam volna elviselni. Kérlek, bocsáss meg!
Én boldogan haltam meg, Himchan, abban a tudatban, hogy a szívem által tovább élhetsz. Remélem minden rendben lesz, és hamar meggyógyulsz. És ha már jól vagy, akkor kezdj el festeni, csak azzal foglalkozz! Mert a festészet vagy te, ott tudsz igazán önmagad lenni. És hidd el, tehetséges vagy, csodás alkotásokat hozol létre. Váltsd valóra az álmodat!
Én mindig veled leszek, Himchan, onnan fentről vigyázok rád!
És ha valami hülyeséget csinálsz, lejövök és jól seggberúglak! :D

Szerető barátod:
Zelo

   Mire a levél végére értem, már patakokban folytak a könnyeim. Drága Zelo, én drága barátom...

   A temetésére nem tudtam elmenni, az orvosok nem engedtek el, még túlságosan gyenge voltam, de később elmentem a sírjához.

    Pár nappal később épp a holmimat pakoltam össze, mikor a kezembe került a róla készült rajzom. Leraktam az ágyra, hogy valami mappát keresek, amibe beletehetem, nehogy megsérüljön, mikor egy fuvallat lesöpörte az ágyról. Lehajoltam a földre, hogy felvegyem, és akkor megpillantottam a hátoldalán lévő rövid szöveget. Zelo írta rá, felismertem a kézírását. Ha alszol, lesz egy álmod, ha ébren vagy, valóra válthatod az álmod. Ébredj fel, Himchan, és váltsd valóra az álmod!


      Már másfél év telt el, mióta Zelo itt hagyott minket, de még mindig nem el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.
   - El se hiszem, hogy eljött ez a nap - sóhajtottam fel. Szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, gyomrom öklömnyi nagyságúra szűkült.
   - Nyugi, Himchan, minden rendben lesz - biztatott Youngjae.
   - Fogadj szót a srácnak, jól beszél - veregette meg a hátam Jongup. - Imádni fognak.
   - Kösz, fiúk, hogy itt vagytok velem! Mihez is kezdenék nélkületek?
    - Nem sokra mennél, az biztos - nyújtotta ki rám játékosan a nyelvét barátom.
   - Oké, elismerem, igazatok van - nevettem el magam.
   - Himchan, velem jönnél - lépett oda hozzánk a galéria tulajdonosa.
   - Mindent bele! - biztattak a fiúk, míg én igyekeztem nem elájulni. Még mindig nem tudom elhinni, hogy kiállítás nyílik a képeimből. Pedig pár perc, és az álom valósággá válik.
   Egy órával később a galéria tele volt emberekkel, úgy tűnt, sikerem van. Rengetegen jöttek oda hozzám gratulálni, és jó néhány alkotásomat meg is vették.
   Youngjae épp az egyik képem előtt állt, mikor odaléptem mellé.
   - Ez biztos tetszett volna Zelonak - mosolyodott el.
   - Úgy gondolod?
   - Hasonlít az Eiffel toronyra.
   - Zelo szerette Párizst?
   - Nem csak Párizst, minden európai várost. Egyszer találkozott egy fiúval, aki rengeteg európai városban megfordult. Zelora nagyon nagy hatással voltak a történetei, és akkor elhatározta, hogy bejárja az összes európai nagyvárost, mégpedig hátizsákkal. Sajnos nem nyílt alkalma rá, hogy megvalósítsa az álmát, a betegsége közbeszólt.
   - Ezt nem is tudtam.
   Csendben néztük tovább a képet, én pedig rájöttem, hogy még mindig rengeteg dolog van, amit nem tudok Zeloról.

      Három héttel később útban voltam Európa felé.
   - Hölgyeim és uraim, kérem csatolják be biztonsági öveiket, nemsokára leszállunk.
   A gép végiggurult a kifutópályán, végül megállt. Leszálltunk, majd miután ellenőrizték az útlevelemet, kiléptem a repülőtér épületéből. Fogtam egy taxit, amit elvitt utazásom kezdőpontjához. Kiszálltam az autóból, kifizettem a taxist, majd felnéztem az előttem tornyosuló magas épületre.
   - Hát, itt vagyunk, Zelo - tettem kezemet a szívemre. - Az Eiffel-torony valóban gyönyörű szép.
   Felvettem hátizsákomat, aztán elindultam.
   - Itt az ideje, hogy valóra váltsuk az álmodat! - mosolyodtam el.
   Felnéztem a kék égre, és a fehér felhők mögül mintha egy huncut szemű, mosolygós arcú fiú nézett volna le rám.