Varázslatos szenteste

Ez már a harmadik bolt volt ahova betértem. Nem hiszem el, hogy egész Dél Koreában nem kapni kis műfenyőfát. Mindenhol csak nagyok voltak, 1,5-2 méter magasak, pedig én csak egy kis 50 centiset szerettem volna. Magyarországon élek, de most egy éves ösztöndíjjal itt tanulok Szöulban. Mivel Korea nagyon messze van, így nincs lehetőségem hazautazni az ünnepekre. De azért szerettem volna megemlékezni a karácsonyról, még ha csak így magamban is ünneplem meg, hisz ez itt nem olyan nagy ünnep mint nálunk odahaza. Úgy tűnt ebben a boltban se járok sikerrel, és épp indultam kifelé, amikor ahogy fordultam az egyik polc tetején megpillantottam egy pontosan olyan fát, amilyet kerestem. Még fel is volt díszítve, egyszerűen tökéletes volt. Annyira megörültem neki, hogy futni kezdtem a polc felé, anélkül, hogy rendesen a lábam elé néztem volna. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy megakadok valamiben, aztán dőlök előre megállíthatatlanul, majd fenn akadok valamin. Körbenéztem, és amennyire ki tudtam venni, sikerült valaki hátán landolnom. Bocsánatkérések közepette gyorsan feltápászkodtam.
- Elnézést, nagyon sajnálom. - az illető felszisszent, ahogy beletenyereltem a lapockájába. - Bocsánat. Még egyszer elnézést.
Próbáltam minél hamarabb és minél kisebb fájdalmat okozva felállni. Éreztem, ahogy arcom ég a szégyentől, biztos voltam benne, hogy olyan vörös vagyok, akár egy jól érett paradicsom.
- Semmi baj. - állt fel figyelmetlenségem áldozata. - Az én hibám is. Nem kellett volna guggolva maradnom és akkor észrevettél volna.
- Aha. - bólintottam lassan. Ez volt minden reakció, amire jelen pillanatban képes voltam. Vajon mások is így lefagynak, ha egyszer csak a kedvenc koreai idoluk áll velük szemben?
- Szia, Sehun vagyok. - nyújtotta felém a kezét.
- Aha. - csúsztattam akár egy robot automatikusan kezemet a kezébe.
Sehun megrázta a kezem, gyengéd, ugyanakkor mégis férfias kézszorítása volt.
- És a neved? - kérdezte még mindig ugyanazzal a kedves mosollyal az arcán.
- A nevem... - hirtelen mintha villám csapott volna belém. Te jó ég! Még is mit művelek én itt? Biztos hatalmas bárgyú mosollyal bámulok rá már vagy 5 perce, ráadásul még normálisan válaszolni se tudok neki. Dóra, szedd már össze magad! Próbáltam a lehető legtermészetesebb mosollyal, és legnyugodtabb hangon válaszolni neki.
- A nevem, Dóra.
- Dó-ra.
Eszméletlen cuki volt, ahogy kiejtette a nevem. Sehun észrevehette az előbbi zavaromat, mert kedvesen megnyugtatott.
- Ne aggódj, mások is ugyanígy reagálnak rá, ha szemtől szembe találkoznak velem. – kuncogott. – Én már csak ilyen lehengerlő személyiség vagyok. – szegte fel állát.
Ha lehetséges ebből a szemszögből még helyesebben nézett ki, most zavartalanul bámulhattam, anélkül, hogy kínos lett volna. Ám hirtelen újra rám emelte tekintetét.
- Csak vicceltem ám! – csilingelő nevetése, zene volt füleimnek. – De tényleg megszoktam már, hogy az emberek úgymond elalélnak tőlem, ha meglátnak, pedig én is csak ugyanolyan ember vagyok mint bárki más. Ám te ugye nem idevalósi vagy? – hajolt kissé közelebb hozzám.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Ösztöndíjjal tanulok egy itteni főiskolán.
- Mindjárt gondoltam, mert nem nézel ki koreainak. És honnan jöttél?
- Magyarországról. Európában van.
- Wow! Szeretnék egyszer eljutni Európába, jó lenne ott is fellépni.
- Szerintem a rajongóitok is odáig lennének a boldogságtól.
- Ott is vannak rajongóik? – kérdezte csodálkozva.
- Persze! Rengetegen imádnak titeket! – köztük én is, főleg téged, tettem hozzá magamban.
- Hú! Ezt nem is gondoltam volna! Hihetetlen, hogy olyan távol élő emberek is szeretik a zenénket. – látszott rajta, hogy őszintén meg van lepődve.
- Pedig ha tudnád mennyire!
- Remélem minél hamarabb eljuthatunk hozzájuk is!
- Én is!
- Oh, de nem akarlak feltartani! – kapott hirtelen a fejéhez, mint akinek most jut eszébe valami. – Indultál valami felé, nem igaz?
- Igen, azért a kis karácsonyfáért. – mutattam a polcon lévő feldíszített fácskára.
- Oh, milyen aranyos. – megcsodálta miközben levette, majd átnyújtotta nekem.
- Köszönöm.
- Szívesen. Én is épp karácsonyi ajándékot keresek a szüleimnek.
- Na és találtál már valamit?
- Apunak igen, de anyunak még nem. – szomorodott el kissé.
- Mit szeret az anyukád?
- Hát szereti a virágokat, szeret olvasni, meg a régi épületeket.
- Akkor esetleg nézhetnél valami szép albumot, amiben régi épületek vannak. – tanácsoltam bátortalanul.
- Ááá ez nem is rossz ötlet, most, hogy mondod mintha múltkor említett is volna valamit, mindjárt felhívom a bátyám és megkérdem. Köszi a segítséget.
- Ugyan igazán nincs mit.
Akkor én indulok is. - nem akartam tovább feltartani, bár legszívesebben ott álltam volna vele egész nap a bolt közepén.
- Rendben. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
- Köszönöm. Neked és a családodnak is Boldog Karácsonyt.
Én elindultam a pénztárhoz fizetni, miközben az eladó beütötte a kis műfenyő árát a pénztárgépbe, a vállam fölött óvatosan visszapillantottam. Sehun nagyban beszélt a telefonján, bizonyára felhívta a bátyját. Fizettem, aztán elindultam a kijárathoz. Még egy pillantást vetettem Sehunra majd lenyomtam a kilincset. Fél lábbal már kint voltam az utcán mikor a nevem hallottam. Csodálkozva fordultam hátra, de szemeim még nagyobbra kerekedtek mikor megláttam Sehunt, amint jobb kezével integet, hogy menjek vissza. Lassan, remegő léptekkel megindultam felé, ellenben ő jókedvűen, magabiztosan közelített felém.
- Ne haragudj, hogy megint feltartalak, - kezdett bele mondókájába mikor középen összetalálkoztunk. - De te akkor most egyedül töltöd a karácsonyt igaz?
- Igen. Sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy hazautazzak az ünnepekre.
- Mond csak! - vált egészen izgatottá. - Nincs kedved nálunk tölteni a szentestét?
10 percen belül Sehunnak sikerült másodszorra sokkolnia.
- De a családod mit fog szólni hozzá? - kérdeztem aggódva.
Persze szerettem volna együtt tölteni a karácsonyt Sehunnal, hogyne szerettem volna. De azt nem akartam, hogy végig 3 mérges szempár tekintetét kelljen elviselnem. Olyan kínos lett volna.
Sehun látta hezitálásomat.
- A bátyámat már megkérdeztem az előbb, neki nincs ellene kifogása, és anyuéknak se lesz.
- Hát nem is tudom. Mégiscsak egy idegent vinnél haza. - hiába nézett rám azzal ellenállhatatlan mosolyával, én még mindig kételkedtem benne, hogy ez egy jó ötlet.
- Már nem vagy idegen. - kacsintott rám.
- Jól van. - sóhajtottam fel. - Akkor is kb. egy fél órája ismersz.
- Naaaa, légy szíves! - olyan kiskutya szemekkel nézett rám, hogy azt hittem menten összecsuklanak a lábaim alattam. De egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. És végül is mi rossz történhet? Hisz utána ugyse fogom látni egyikőjüket se. A kollégiumi szobában kuksolni egyedül szenteste se jobb időtöltés.
- Okés, rendben van. Elmegyek.
- Ez az! - öklözött bele a levegőbe.
Fogalmam se volt, miért kell ennek ennyire örülni.
- Akkor este hatra érted megyek. – közölte, majd elkérte a címem. Míg Sehunt szemmel láthatóan felvillanyozta, hogy náluk fogok vendégeskedni, addig én belül kezdtem egyre jobban bepánikolni. Nyugi Dóra, majd csak túléled valahogy, nyugtatgattam magam, de az érzés, hogy újra láthatom Sehunt mámorítóbb volt bármi másnál. Elbúcsúztunk, és én elindultam vissza a kollégiumba. Félig bódult állapotban tettem meg az utat hazáig, még mindig az események hatása alatt állva. A szobámban lépve egyből az ágyamra vetettem magam és még egyszer lejátszottam magamban az elmúlt két óra eseményeit. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy személyesen találkoztam Sehunnal. Ebéd után beiktattam egy kis sziesztát, aztán neki álltam készülődni. Lefürödtem, hajat mostam, majd amíg hajam száradt, kiválasztottam a ruhát, amit este fogok viselni. Feltettem egy könnyű kis sminket, egy kis szemhéjpúder, szemspirál, pirosító és egy kis szájfény az ajkamra. Alapból se sminkelem magam túl erősen, de most még inkább visszafogtam magam, szerettem volna jó benyomást tenni Sehun családjára. Mire mindennel elkészültem már majdnem hat óra volt. Vártam, hogy Sehun megjöjjön, és mikor a mobilom megcsörrent, szívem hatalmasat dobbant.
- Igen, tessék? – szóltam bele remegő kezekkel a kis készülékbe.
- Szia! Sehun vagyok, megjöttem! – hallottam vidám hangját a vonal másik végéről.
- Máris megyek! – tettem le mobilom, magamra kaptam kabátom, bezártam az ajtót és indultam le a földszintre. Már majdnem leértem, amikor hirtelen megtorpantam, nem vettem ajándékot. Nincs semmi, amit vihetnék Sehun szüleinek. Páni félelem fogott el, fogalmam se volt most mihez kezdjek. Sehun kint az ajtó előtt nem értette miért álltam meg, integetett nekem, hogy menjek, de meg se bírtam mozdulni. Végül nyílt a az ajtó és Sehun belépett az épületbe.
- Valami baj van? – indult meg felém aggódva.
- Én elfelejtettem ajándékot venni nektek. – böktem ki zavartan, úgy éreztem majd elsüllyedek szégyenemben.
- Csak ennyi? – nevetett fel megkönnyebbülten Sehun.
- Ez igenis is fontos!
- Ne haragudj, nem akartalak kinevetni vagy ilyesmi, de igazán nem szükséges, hogy bármit is vegyél nekünk, hisz én hívtalak meg téged.
- De akkor sem mehetek üres kézzel, az olyan udvariatlan! Mit fognak hozzá szólni a szüleid?
 - Semmit. Ha elmagyarázom nekik a helyzetet, megértik, de hogy megnyugodj, útközben beugrunk egy cukrászdába és veszünk  karácsonyi tortát, rendben?
- Rendben. – bólintottam. – És köszönöm.
- Semmiség. – mosolygott rám. – De most gyere, mert még a végén elkéssünk, na és azért, mérgesek lennének a szüleim.
Sehun egy gyönyörű, fekete autóhoz vezetett, kinyitotta az ajtót nekem és pedig becsusszantam a kényelmes bőrülésre. Ő is beszállt és már indultunk is. Útközben egész jól elbeszélgettünk. Elmondta, hogy nem rég kapta meg a jogsit, aminek rettentően örül, mert imád vezetni. Nagyon boldog, hogy végre megvehette élete első autóját, a többiekkel együtt választotta ki, és hát az autószalonban dolgozókat nem kicsit kergették őrületbe, mire dönteni tudtak. Sehun nem feledkezett meg a cukrászdáról sem, volt egy olyan érzésem, hogy ők amúgy is innen szoktak vásárolni, mert az eladó régi ismerősként köszöntötte a fiút. Kiválasztottam azt a tortát, ami szerintem a legszebb volt, majd fizettem. Láttam, hogy egy pillanatra Sehun keze becsúszik a zsebébe, de még idejében meggondolta magát. Nem is engedtem volna, hogy ő fizessen, ennyi még belefért a fősulis ösztöndíjamba. Innen már csak néhány percbe telt és megérkeztünk Sehunékhoz.
- Csak nyugi! – fogta meg a kezem, majd elindultunk a bejárati ajtó felé.
Nyugi? Ugye ez most nem gondolod komolyan, kérdeztem tőle magamban. Most, hogy ujjait ujjaimba kulcsolódva éreztem, hogyan is nyugodhatnék meg, szívem úgy zakatolt, azt hittem menten kiugrik a helyéről. Úgy éreztem mindjárt elájulok. Na az lenne még csak a csodás belépő! Nagy levegőt vettem és próbáltam összeszedni magam. Miután beléptünk a lakásba Sehun lesegítette rólam a kabátomat, levette az övét is, majd bekísért a nappaliba. Bemutatott a szüleinek és a bátyjának. Mindenki nagyon kedvesen üdvözölt és számomra is szimpatikus volt a családja. Édesanyja még pár perc türelmet kért míg elkészül az étel, addig Sehun megmutatta a szobáját. Tipikus fiú szoba volt, bár most nagyjából rend uralkodott, valószínűleg az ünnep és az én érkezésem tiszteletére. A szobája közepes méretűnek volt mondható, az egyik sarokban egy ággyal, vele szemben egy szekrény állt mellette egy asztal székkel. A polcon dvd-k sorakoztak, leginkább akciófilmek, mellettük pedig cd-k minden mennyiségben. A fehér falakon képek lógtak, a családról, a csapatról, de még egy Donghaeval közöset is kiszúrtam.
Pár perc múlva Sehun édesanyja felszólt, hogy mehetünk vacsorázni. Belépve az ebédlőbe, még a lélegzetem is elállt. Az asztal csodásan volt megterítve, az evőeszközökre gyönyörű szép motívumok voltak festve. Sehun mellett foglaltam helyet és hálát adtam az égnek, hogy az itt töltött néhány hónap alatt már remekül belejöttem a koreai pálcika használatába.
Vacsora után leültünk még egy kicsit beszélgetni a nappaliban. Leginkább Sehun anyukája kérdezgetett, érdeklődött mióta vagyok itt, mit tanulok, hogy tetszik Korea. Az egész este nagyszerű hangulatban telt, a végére teljesen feloldódtam és nagyszerűen éreztem magam. De lassan ideje volt elbúcsúznom, későre járt már és nem akartam késő este zavarni.
- Én lassan indulnék is, későre jár már. Nagyon szépen köszönöm a vacsorát és ezt a gyönyörű estét. Nagyszerűen éreztem magam. – hajoltam meg.
- Mi köszönjük, hogy eljöttél, örülünk, hogy jól érezted magad. – mosolygott rám Sehun édesanyja.
- Gyere máskor is! – invitált édesapja.
- Aztán csak tartsd kordában a kisöcsémet! – kacsintott rám a bátyja, mire Sehun fülig pirult.
- Aish, senki nem kíváncsi a te véleményedre! – vágott vissza.
Láthatóan nagyon zavarba jött, én nem kevésbé.
Elköszöntünk, Sehun pedig hazavitt autóval. Egészen a kollégium bejáratáig elkísért.
- Nagyon szépen köszönöm ezt a szép estét.
- Én is, remélem jól érezted magad.
- Remekül, nagyszerű családod van.
- Igen. – mosolyodott el, látni az arcán mennyire kötődik a családjához.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. – nem akartam még bemenni, de lassan már nem tudtam mivel húzni az időt.
- Szívesen! Boldog Karácsonyt! – majd hirtelen lehajolt és egy puszit nyomott az arcomra.
- Neked is Boldog Karácsonyt! – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat.
- Ízé, akkor én most megyek. Szia.
- Szia.
Sprintelve tette meg az utat az autójáig, integetett nekem még mielőtt beszállt, aztán eltűnt a fekete szépség belsejében. Megvártam, amíg eltűnik a látóhatáron, aztán én is bementem. A mai nap olyan volt akár egy álom, de tudtam, ha holnap reggel felébredek minden olyan lesz, mint azelőtt. De nem akartam szomorkodni, ki akartam még használni ezt a kis időt a boldogságra. Befeküdtem az ágyamba és még egyszer lepergettem a mai nap eseményeit, egész addig, míg el nem nyomott az álom.

Két nappal később, valamikor délután.
- Igen, tessék! – szóltam bele a telefonomba.
- Szia! Sehun vagyok. – szívem nagyot dobbant meghallva hangját.
- Szia Sehun. Hogy vagy?
- Kösz jól! És te?
- Én is.
- Igazából azért hívtalak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved moziba menni velem valamelyik nap?

És az álom folytatódik...