A szerelem ereje

Néha úgy érzem mintha vigyáznának rám. Mintha valaki mindig itt lenne a közelemben, hogy segítsen és megóvjon minden bajtól. Sosem hittem az őrangyalokban, de nem is tagadtam a létezésüket. Semlegesek voltak számomra. Egészen addig a napig.
Ez a reggel is úgy kezdődött mint a többi. Munkába indultam, a közeli céghez, ahol dolgoztam. A lámpa zöldre váltott és én leléptem az úttestre, amikor hirtelen egy száguldó autó közelített felém. Minden olyan hirtelen történt, azt hittem most itt a vég, amikor két kar hátulról elkapott, és elrántott az autó elől. A sofőr még csak le sem lassított, ugyanolyan sebességgel repesztett tovább mintha mi sem történt volna. Egész testemben reszkettem a félelemtől.
- Sss, már nincs semmi baj. – csitítgatott megmentőm. Hangja gyengéd volt és kellemes, mint lágy balzsam simogatta szívemet. Éreztem, ahogy légzésem újra normálissá válik és pulzusom sem vert már olyan gyorsan, mint néhány perccel ezelőtt.  Egészen addig, amíg meg nem pillantottam őt. Barna hajtincsei lágyan keretezték arcát, mosolya olyan volt akár a napfény, meleg és kedves. De leginkább a szemei voltak azok, amik elbűvöltek, azok a gyönyörű, sötétbarna szemek. Teljesen elvesztem bennük.
- Jobban vagy már? – kérdezte nyugtalansággal szemében az idegen.
- Igen, már jobban, köszönöm. És azt is köszönöm, hogy megmentettél. – néztem rá hálásan. Bár nem mintha sokat számítana, sóhajtottam fel magamban.
- Igazán semmiség. – szerénykedett.
- Egyáltalán nem az. Én nem tudtam volna ilyen gyorsan reagálni.
- Hát a reflexeimre sosem volt panasz. – nevette el magát. - Ám mit szólnál, ha erre a nagy sokra innánk valamit. Van innen nem messze egy csendes kis kávézó.
- Jól hangzik.
Végül is miért ne, gondoltam, arról teljesen elfeledkeztem, hogy nekem munkába kéne mennem. Elindultunk, ő pedig kedvesen érdeklődni kezdett arról, hogy mivel foglalkozom, miket szeretek csinálni, hogyan élek. Pár perc után meg is érkeztünk a kávézóba. Nagyon kellemes, hangulatos kis hely volt, távol a főút zajától.
- Üljünk le a teraszon, olyan jó idő van! – ajánlotta. Igaza volt, a nap hétágra sütött, a lágyan fújdogáló szellő pedig kellemessé tette a  kinti időt.
Narancslevet és fagylaltot rendeltünk. Ő extra adag tejszínhabot kért, azt mondta, sosem bír ellenállni a csábításnak. Tovább társalogtunk, és nekem fel se tűnt, hogy ő egyre több mindent tud meg rólam én viszont róla szinte semmit. Nagyon jól éreztem magam a társaságában, talán még senkivel sem tudtam ennyire közvetlenül, lazán beszélgetni. Lassan eljött az ideje, hogy induljak.
- Találkozhatunk még? – kérdezte.
Mindennél jobban szerettem volna, de agyam még idejében figyelmeztetett.
- Sajnálom, igazán jól éreztem magam, de.... – zavarba jöttem, egyetlen jó kifogást sem tudtam felhozni az ellen miért ne láthatnánk újra egymást. Illetve egyet igen, de azt nem akartam neki elmondani. Nem bírtam volna elviselni szánakozó tekintetét.
- Értem, szóval nem tetszem neked. – mosolygott keserűen. – Hát ez van, nemde?
- Nem erről van szó, én csak...én csak nem tervezek hosszú távra. – ami mondhatni még meg is felelt a valóságnak.
- Két hónapot leszek a városban. – csak ennyi volt a válasza.
Két hónap! Számomra rettentően sok idő volt. Annyit még kibírok, az még talán belefér. Talán még egyszer, utoljára, boldog lehetek.
- Rendben. – mosolyodtam el. – Két hónap.
- Szóval akkor mikor találkozunk legközelebb?
- Holnap délután?
- Nekem megfelel.
- A zebránál 4 órakor?
- Ott leszek. Addig is, vigyázz  magadra!
- Igyekszem.
Elindultam vissza a munkahelyem felé, pár lépés után jutott eszembe, hogy még a nevét se tudoom.
- Várj, hogy hívnak? – fordultam meg, de mire odanéztem már nem volt ott.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem volt időm ezen gondolkodni, már így is hatalmas késésben voltam.
Szerencsére a főnököm nem szúrt le nagyon. A munkám nappal elterelte a figyelmem a rejtélyes idegenről, de este mikor ágyba bújtam, újra eszembe jutott. Egy szempillantás alatt termett ott és ugyanilyen gyorsan tűnt is el mikor elváltunk. Talán csak álmodtam az egészet?
Másnap reggel minden különösebb fennakadás nélkül eljutottam a munkahelyemre. Már alig vártam a délutánt. Szörnyen izgatott voltam. Vajon tényleg eljön?
10 perccel 4 előtt ott álltam a tegnapi zebránál. Emberek jöttek-mentek, nagy volt a tolongás, de őt még nem láttam. Kicsit hátrébb álltam, mielőtt valaki elsodorna. Egy gyerek sírni kezdett mert elejtette a fagyiját, az anyukája lehajolt, hogy megvigasztalja, aztán visszamentek venni egy másikat. Az órámra néztem, pontosan 4 óra volt. Mikor felnéztem, megláttam a tömegben, mosolyogva integetett, ahogy  közeledett felém.
- Szia. Na akkor indulhatunk?
- Szia. Igen. De hova is megyünk?
- Az legyen meglepetés!
-Oh!
- Talán nem szereted a meglepetéseket?
- Hát az attól függ!
- Ez tetszeni fog, ne aggódj!
Megfogta a kezem és maga után húzott a buszmegálló felé. Miközben vártunk érdeklődött, hogy mi történt velem tegnap óta. Nem volt sok mesélnivalóm, de ő nem hagyta annyiban. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom a nevét.
- Hogy hívnak? - vágtam szavába. - Oh, bocsánat. - kértem elnézést.
- Semmi baj. - mosolyodott el. - Eunhyuk, hívj egyszerűen csak Eunhyuknak.
- Szép név.
- Köszönöm.
- Na és a tiéd?
- Sora.
- Sora. - ismételte utánam. - Mint egy virág.
- Virág? - csodálkoztam.
- Igen. A rózsa jut rólad eszembe. Ugyanolyan gyönyörű és sugárzó szépség mint te.
- Oh, én nem... - egészen zavarba jöttem és elpirultam, ám a busz szerencsére megmentett. Felszálltunk és leültünk hátul. Pár percnyi út után megláttam az óriáskereket.
- Eunhyuk, csak nem a vidámparkba megyünk? - fordultam felé.
- Pontosan!
- Már gyerekkorom óta nem voltam ott.
- Hát akkor éppen itt az ideje, hogy újra ellátogass.
Igaza volt. Nagyon régóta nem éreztem ilyen jól magam. Felszálltunk mindenre, amire csak lehetett. Legjobban a hullámvasútat imádtam. Legalább tízszer kellett, hogy menjünk vele, de úgy tűnt Eunhyuk egyáltalán nem bánja. Volt egy-két játék, ami félelmetesnek tűnt, de a jelenléte teljesen megnyugtatott, biztonsággal töltött el. Ha velem volt, egyáltalán nem féltem. Ebédre sült krumplit ettünk hamburgerrel. Még vattacukrot is kaptam. Nagyszerűen szórakoztam, teljesen el tudtam engedni magam, ami már jó ideje nem fordult elő velem. Még arról is elfeledkeztem. Teljesen kifáradva, de annál boldogabban érkeztünk meg a házam elé. Eunhyuk ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy hazakísér, na meg kíváncsi volt rá hol is élek.
- Hát ez lenne. - mutattam otthonomra mikor megérkeztünk.
- Nagyon szép, takaros kis ház.
- Igen, szeretek is itt lakni.
- Megértem. Nagyon kellemesnek tűnik a környék.
- És csendes is.
- Sora, köszönöm a mai délutánt, nagyon jól éreztem magam.
- Nem, nekem kell megköszönöm. Rég szórakoztam ilyen jól.
- Ennek őszintén örülök. Akkor lehet arról szó, hogy megismételjük valamikor?
- Az nagyszerű lenne .
- Remek, akkor ezt meg is beszéltük. Mond csak Sora mondták már neked, milyen szép a mosolyod? - kezdett hirtelen bókolni.
- Eddig még nem. - pirultam el.
- Pedig gyönyörű. - elsimított egy kósza hajtincset, gyengéden két kezébe fogta arcomat, majd lágyan megcsókolt.
Úgy éreztem magam mintha a föld felett lebegnék, szívesem hevesebben kezdett verni. Automatikusan átkaroltam nyakát és viszonoztam csókját, amit ő kezdett elmélyíteni. Hamarosan vad szenvedéllyel faltunk egymás ajkait, egyre többet akartunk a másikból.
- Nem kéne bemennünk? - kérdezte rekedt hangon.
- Nem ártana. - kuncogtam.
Elővettem táskámból a kulcsot és kinyitottam vele a bejárati ajtót. Beléptünk a lakásba, Eunhyuk becsukta maga  mögött az ajtót, majd egyből újra ajkaimra tapadt. Hosszú, forró csókjai teljesen feltüzeltek, éreztem, ahogy egész testemet elönti a forróság. Kezével közben oldalam simogatta. Aztán áttért a nyakamra, apró kis puszikkal halmozott el, majd szívni kezdte. Aztán hirtelen abbahagyta.
- Akarod? - kérdezte.
Bólintottam, mire ő felkapott és bevitt a hálószobába. Letett az ágyra, aztán csípőmre ült. Ami ezután történt az szavakkal leírhatatlan. Még sosem tapasztaltam a szenvedély és a gyengédség ilyen természetes kettősségét. Mintha egy másik univerzumba léptem volna át. Senki sem volt még ennyire gyengéd és figyelmes velem. Szinte lebegtem a boldogságban.
Ezután mindennap találkoztunk, minden szabad percünket együtt töltöttük. És én felejthetetlen élmények sokaságával lettem gazdagabb. Elvitt csónakázni, voltunk csillagvizsgálóban, felmentünk egy világítótoronyban, voltunk piknikezni, állatkertben, rengeteg olyan dolgot csináltam, amit eddig még nem, vagy már nagyon régen. Teljesen megváltozott az életem, még sosem voltam ennyire boldog. Még Európába is elvitt. Akárhányszor rossz kedvem volt, ő pontosan tudta mivel vidítson fel, úgy szeretett mint még soha senki, és én sem szerettem még senkit ennyire ezen a világon.
De egy nap ez is végett ért. Olyan váratlanul jött akár a zivatar egy forró nyári napon. Tudom számítanom kellett volna rá, hisz már az elején tisztáztuk, hogy mindez csupán két hónapig tart, de felhőtlen boldogságomban teljesen elfeledkeztem erről. Mikor aznap elbúcsúztunk éreztem, hogy valami megváltozott, arca egyszerre csak komollyá vált, mindig vidám mosolyának most nyoma sem volt, szemébe szomorúság költözött.
- Sora, úgy tudod, hogy ez az utolsó napunk? - még a szavakat is nehezen ejtette ki.
- Máris? Ilyen hamar eltelt ez az idő?
- Igen... Sajnálom.
- És nem maradhatnál? Csak még egy kicsit! - kérleltem.
Arca fájdalmasan eltorzult szavaimra, hangja megremegett mikor válaszolt.
- Sajnálom, de nem lehet, nem maradhatok tovább.
- Értem. - szorult össze torkom. Éreztem, ahogy forró könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Nem akartam, hogy elmenjen.
- Kérlek, ne sírj! - törölte le ujjával könnyeim. - Nem akarom, hogy szomorú legyél.
- Csak olyan nehéz! Nagyon szeretlek!
- Én is téged! És ha tehetném veled maradnék életed végéig, de nem lehet.
- Értem.
- Kérlek ígérj meg nekem valamit! - fogta arcom két keze közé és mélyen szemembe nézett.
- Ami csak szeretnél!
- Ígérd meg, hogy boldog leszel miután elmentem!
Boldog? Hogy lehetnék boldog nélküle? De nekem már úgyis mindegy, nem igaz? Láttam az arcán mennyire fontos ez neki, hát nem akartam elkeseríteni. Minek elmondani az igazat és csak még nagyobb fájdalmat okozni.
- Rendben van, megígérem.
- De ne csak úgy mond, tényleg tartsd be a szavad! Majd nemsokára megérted! - mosolygott rám.
- Mit?
- Még egyszer utoljára megcsókolhatlak? - kérdezte figyelmen kívül hagyva előző kérdésemet.
- Hát persze! - kiáltottam fel.
Odahajolt és hosszan, lágyan megcsókolt. De ez a csók most más volt mint a többi, éreztem, ahogy a boldogság érzése átjárja testem minden egyes porcikáját, mintha energiával töltene fel. Mikor hosszú idő után elváltak ajkaink, a meglepődöttségtől tátva maradt a szám. Eunhyuk ott állt előttem kiterjesztett szárnyakkal.
- Te...
- Őrangyal vagyok, a te őrangyalod.
- De..
- Nemsokára mindent megértesz. - szakított félbe. - Ne feledd, mit ígértél! Most mennem kell! Szeretlek!
- Én is szeretlek! - utoljára még rám mosolygott, aztán eltűnt a semmiben.
Ott álltam összetörten, megsemmisülve, elvesztve a legfontosabb dolgot az életemben, csak az az egy vigasztalt, hogy hamarosan minden fájdalomnak vége lesz.

- Sora, kérem fáradjon be velem az irodámba, beszélni szeretnék Önnel.
- Valami baj van doktor úr? - már ha ennél lehet még nagyobb baj egyáltalán.
- Nem, épp az ellenkezője. Sora, Ön teljesen meggyógyult!
- Mi? - kiáltottam fel. - Az meg, hogy lehet? Hisz azt mondta áttétes a rákom, hogy már csak néhány hónapom van hátra!
- Higgye el, én is ugyanúgy értetlenül állok a dolog előtt akárcsak Ön. Én sem értem, hogy lehet, de minden vizsgálatot kétszer is elvégeztettünk a biztonság kedvéért. Minden tumor eltűnt, ön teljesen egészséges!
Sírni kezdtem a boldogságtól, hát mégse halok meg?
- Köszönöm doktor úr, nagyon szépen köszönöm. - hálálkodtam.
- Ne nekem köszönje Sora! Ön volt az, aki leküzdötte a betegséget.
Elköszöntem a doktor úrtól és elindultam hazafelé. Teljesen meg voltam zavarodva, útközben többször is rossz irányba fordultam. Hogy lehet ez? Hogy gyógyulhattam meg így egyik pillanatról a másikra? Aztán eszembe jutott Eunhyuk, biztos voltam benne, hogy ő gyógyított meg. Hát persze! Most már a kérése is teljesen világossá vált! Hát ezért akarta, hogy megígérjem neki, hogy boldog leszek, ha ő már elment. Köszönöm Eunhyuk néztem fel az égre.
A következő napok nagyon nehezen teltek, egyszerre voltam örömteli és bánatos. Örültem, hogy élek, hogy kaptam még egy esélyt, de nagyon hiányzott Eunhyuk. Úgy éreztem a szívem szakad meg, hogy nem láthatom többé, hogy nem bújhatok oda hozzá, nem ölelhetem át, nem érezhetem csókjait többé ajkamon, érintését testemen. De próbáltam összeszedni magam, és minden erővel azon voltam, hogy teljesítsem ígéretem.
Nem hiába mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Napról-napra jobban lettem. Később megismerkedtem egy rendes férfival, akibe beleszerettem, majd feleségül mentem hozzá. Két gyermekünk született, egy fiú és egy lány. Boldog voltam és igyekeztem teljes életét élni, ahogy Eunhyuk tanította abban a két hónapban. De sosem felejtettem el őt, mindig ott volt a szívemben. Ő volt életem egyetlen igaz szerelme.
82 éves koromban haltam meg, este elaludtam és többé nem ébredtem fel. Halálomkor egy angyal jelent meg, mikor meglátott furcsán elkerekedtek szemei.
- De hisz ez lehetetlen! - kiáltott fel.
- Mi? - kérdeztem zavartan.
- Hát ez! - ért hozzá vállamhoz, mire hirtelen szárnyaim nőttek.
- Ez meg, hogy lehet? - most rajtam volt a csodálkozás sora.
- Már értem. Te vagy az a lány, akiért Eunhyuk feladta az angyal létet. Nemcsak megmentett, de átadta az őrangyalságát is.
- Most akkor én is őrangyal lettem?  - még mindig nem tudtam elhinni.
- Igen. - mosolygott rám.
- Amit az előbb mondott, hogy Eunhyuk feladta az angyal létét, az pontosan mit jelent?
- Egy őrangyal mindig ott van és segít a pártfogoltján, de a számára kijelölt sorsot sosem változtathatja meg, ez a legfontosabb szabály, amit be kell tartaniuk.
- És Eunhyuk azzal, hogy meggyógyított engem szabályt szegett? - kérdeztem félve.
- Igen. Neked akkor meg kellett volna halnod.
- És... mivel büntetik... a szabályszegést?
- Amelyik angyal megszegi a szabályt, a pokol tűzében kell, hogy égjen örökké!
- Nem! Az nem lehet! - sikítottam fel.
- Sajnálom. - tette vállamra a kezét. - Gyere, megmutatom ki lesz a pártfogoltad.
Kábultan követem az angyalt, könnyeim hangtalanul folytak végig arcomon. Eunyhuk miattam szenved örökké, mindezt csak azért tette, hogy én élhessek. Hát ennyire nagyon szeretett? Képes volt ekkorra kínnak kitennie magát csakis értem? Nem tudtam, hogy leszek képes valaha is megbirkózni ekkora fájdalommal. És a legszörnyűbb az volt, hogy nem tehettem érte már az égvilágon semmit!