To the limit

- Egy pillanat és jövök – szólt oda Kamenashi a többieknek.
- Hová mész? – fordult oda hozzá Koki.
- Csak beugrok a bankba, egy perc és itt vagyok, valamit el kell intéznem.
- Rendben, akkor itt megvárunk.
Kamenashi elindult a bank irányába a többiek pedig élénk beszélgetésbe kezdtek. Már jó pár perce vártak, de Kamenashi még mindig nem volt sehol.
- Mi tart már ennyi ideig? – türelmetlenkedett Ueda. Unatkozott és már menni akart. Végre kaptak egy szabad napot, nem várakozással akarta elfecsérelni az időt.
- Nyugi Uepi, mindjárt itt lesz – csitította Nakamaru.
- Tudod a bürokrácia – mondta  Koki komoly arccal és olyan képet vágott mint egy irodai aktakukac. A szemüveg ami rajta volt tökéletessé tette alakítását. Taguchiból és Nakamaruból kitört a röhögés. Ueda szája szegletében is megjelent egy halvány mosoly. Koki néha olyan hülye tudott lenni. De legalább nem lehetett unatkozni mellette.
Egyszerre csak rendőrautók szirénáira lettek figyelmesek. A bank előtt vagy 3-4 rendőrautó parkolt le és fegyveres rendőrők ugortak ki belőle. Körbevették a bankot.
- Hát itt meg mi folyik? – Junno hangja nyugtalan volt. Nagyon nem tetszett neki amit látott. Hirtelen mindannyiukat rossz érzés fogta el. Csak úgy nem áll meg egy bank előtt egy rakat rendőrautó. Az épület előtt tömeg kezdett el gyülekezni. A fiúk közelebb mentek.
- Kérem – szólította meg Nakamaru az egyik rendőrt – mi folyik itt?
- Menjenek hátrébb – válaszolta amaz.
- Kérem uram – próbálkozott Nakamaru még egyszer – a barátunk bent van a bankban.
- Bankrablás – szólt a rendőr és már ment is tovább, hogy a kordonon kívülre terelje a többi bámészkodót.
A fiúkat sokként érte a hír. Az nem lehet és ezek szerint Kamenashi most ott van bent a bankrablók fogságában. Mindannyian csak remélni merték, hogy nem lesz semmi baja. A tehetetlenség érzése teljesen megbénította őket, agyuk még nem dolgozta fel az információt, egyszerűen nem tudták elhinni, hogy a legjobb barátjuk szó szerint életveszélyben van. Elsőnek Ueda tért magához vagyis inkább az ösztönei.
-  Kazu bent van! – kiáltott fel és megindult az épület felé, de Koki a karjánál fogva visszahúzta.
- Nem mehetsz csak úgy be oda!
- De nem érted? Kazu bent van! – nézett rá haragos szemekkel. Próbálta kihúzni a karját Koki szorításából, de a fiú erre csak még erősebben fogta.
- Engedj már el! – kiabálta.
- Fogd már be! – üvöltött rá Koki hangja akár az acél keményen és élesen csengett. Ueda lehajtotta a fejét, Koki érezve, hogy már nincs veszély, engedett Ueda karjának szorításán.
Maru lágyan Koki karjára tette a kezét, a fiú hálásan nézett barátjára.
- Sajnálom Ueda – kért bocsánatot.
A fiú csak megrázta a fejét jelezve, hogy nem történt semmi.
- Mindannyian nagyon idegesek vagyunk és aggódunk Kazuért, de bíznunk kell abban, hogy épségben kiszabadul – de Junno hangja egyáltalán nem csengett olyan magabiztosan mint szerette volna. A mindig vidám fiú homloka ráncba szaladt az aggodalomtól, arcán feszültség tükrözödőtt akárcsak a többi fiúén. Nem tehetek mást mint hogy várnak, és ez volt pontosan a legszörnyűbb ebben az egészben, a szűnni nem akaró várakozás. Ueda úgy érezte menten belepusztul. A kezdetek kezdetén nem volt túlságosan jóban Kazuval. Igazság szerint magával se, kereste a helyét, a saját kis világában élt. De aztán közelebb kerültek egymáshoz. Jó barátok lettek és Ueda sokat változott, egyre magabiztosabb lett, kezdte megtalálni önmagát és ebben Kamenashi rengeteget segített neki. Az utóbbi időben rengeteg időt töltöttek együtt és Ueda élvezte a közösen eltöltött idő minden percét. Az érzés, hogy akár el is veszítheti Kamenashit olyan fájdalommal töltötte el, melyet ez idáig még soha nem érzett. Mintha a szívét tépték volna ki. Érezte ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcán. Öklével egy gyors mozdulattal letörölte. Új volt számára ez az érzés. Olyan természetes volt, hogy Kamenashi mindig mellette van, hogy eszébe sem jutott, hogy elveszítheti.
A többiek le-föl járkáltak, idegesen tekingettek a bank bejárata felé, de eddig még nem történt semmi. Nakamaru megpróbált érdeklődni a rendőröknél, de rendre elküldték, hiába mondta, hogy egy barátjuk is bent van.
Egyszer csak lövés hangja ütötte meg a fülüket. Mindenki a bejárat felé nézett. Rendőrök rohamozták meg az épületet. És még valaki futásnak eredt. Ueda abban a pillanatban nekiiramodott ahogy meghallotta a golyó éles hangját, amely vészjoslóan hasította át a levegőt. Koki amint észrevette utánairamodott.
- Koki állj meg! – kiáltott utána Nakamaru. A fiú megtorpant, lábával a földbe rúgott, kezét ökölbe szorítva állt tehetetlenül, tudta barátjának igaza van, nincs értelme, ha ő is berohan. Nakamaru és Taguchi szótlanul meredt a bank bejáratára arra várva mikor bukkan fel Ueda és Kamenashi. Nem tehettek mást minthogy reménykedtek, reménykedtek abban, hogy mindketten épségben kikerülnek.
Ueda eközben elérte a bejáratot, berontott az ajtón, szemével Kamenashit kereste. Az épületben teljes káosz uralkodott, mindenki lőtt mindenkire. Ueda mitsem törödött a veszéllyel, csupán egyetlen gondolat járt a fejében, Kazut minnél előbb meg kell találnia. Mert az nem lehet, hogy elveszíti őt, abba belepusztulna. Mert ő nem csak egy barát, ő annál jóval több. Szereti a fiút. Egy pillanatra megtorpant ahogy tudatosult benne, hogy valójában szerelmes a fiúba. Talán már régóta azt volt, csak még magának sem merte beismerni, hogy már rég jóval többet érez iránta barátságnál. Végre megpillantotta Kamenashit amint egy kisebb szekrény mögött kuporog. A bankban tartózkodó ügyfelek és alkalmazottak legtöbbje ugyanígy tett, próbáltak valami fedezék mögött meghúzódni. Ueda átszelte a termet és pár perc múlva Kamenashi mellett termett.
- Hát te hogy kerülsz ide? – csodálkozott, majd szeme összeszűkült, arca mérges kifejezést öltött – Meghibbantál? Minek jöttél be és ha valami bajod esik?
- Nem tudtam kint tovább várni, tudnom kellett, hogy jól vagy, amikor meghallottam azt a lövést... – Ueda hangja elcsuklott.
- Jól van most már mindegy – fogta meg a kezét Kamenashi, hogy lehúzza maga mellé – maradj veszteg itt, amíg vége nem lesz az egésznek.
Ám abban a pillanatban egy fegyveres támadó jelent meg Uedaval szemben és egyenesen rászegezte fegyverét.
- Ne mozdulj! – rivallt rá. Látszott rajta mennyire ideges. Ueda mozdulatlanná merevedett. A fickó ide-oda tekingetett, látszott rajta fogalma sincs mit csináljon. Szemével valami menekülőútat keresett, de ebben a káoszban képtelenség volt bármit is kivenni. Ueda egy lépést tett felé.
- Kérem – kezdte, de a férfi rögtön félbeszakította – azt mondtam ne mozdulj és fogd be a szád.
Ueda rögtön elnémult. Kamanashi óvatosan megfogta a kezét és gyengéden megszorította. Szeme tele volt aggodalommal, félt, hogy valami baja esik a fiúnak. Ekkor hatalmas robaj ütötte meg a fülüket, majd egy lövés dördült, a fickó idegei felmondták a szolgálatot és a pisztolya elsült. Minden olyan hirtelen történt. A következő percben Kazu előtte állt és egy nagy nyomás Uedának lökte, őt pedig a falnak. Feje a betonnak ütődött, lecsúszott a földre karjaiban Kazuval. A következő pillanatban Ueda szemeit rémült töltötte el amikor meglátta a véres foltot Kazu mellkasa fölött a fehér ingen.  És a vérfolt egyre nagyobb lett. A fiún állati düh lett úrrá. Az egyetlen amire gondolni tudott, hogy az a fickó lelőtte Kazut. A földre helyezte a fiút, majd megindult a fickó felé, az remegő kezekkel újra rá szegezte a fegyvert, de Ueda néhány lépéssel előtte termett és kirúgta kezéből a fegyvert, majd akkorát húzott be a fickónak, hogy az a földre esve jónéhány métert repült. Ueda utána vetette magát a mellkasára ült, majd ütni kezdte az arcát. Akár egy gép úgy járt a keze, a férfi arca már vérben úszott akárcsak Ueda keze, amikor egy megérintette a karját.
- Kérlek hagyd abba! – Kazu hangja gyenge és erőtlen volt, mégis határozott. Ueda leeresztette az ökleit. Kazu jobb kezét a sebére szorította, szerencsére csak vállát érte a golyó, de még így is rengeteg vért vesztett, érezte, ahogy forogni kezd a világ, lába megbicsaklott, de Ueda még idejében kapta el, mielőtt a földre zuhant volna. Lágyan a karjába vonta, szeméből ömlöttek a könnyek.
- Miért csináltad ezt? Akár meg is hallhattál volna? – zokogta.
- Mert nem bírnám elviselni ha bármi bajod történne.
Ueda szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Kazu felemelte a kezét, letörölte Ueda arcáról a könnyeket, majd pólójánál fogva magához húzta és lágyan megcsókolta.
- Szeretlek, már nagyon régóta szeretlek Ueda Tatsuya – mondta miután szája elvált a fiúétól.
- De miért nem mondtad ezt nekem soha? – csodálkozott Ueda.
- Mert féltem, hogy tönkreteszi a barátságunkat. Végre jóban lettünk és nem akartam kockáztatni, mert azt ha gyülőlsz azt nem tudtam volna elviselni.
- Sosem tudnálak gyűlölni – nézett gyengéden a fiúra – azt hiszem én is már régebb óta szeretlek, de csak most, hogy akár el is veszíthettelek volna tudatosult bennem mit is érzek irántad.
- Legalább valami jó is kisült ebből az egészből – mosolygott Kamenashi.
- Hülye – rázta meg a fejét Ueda.
Időközben a rendőröknek sikerült rendet teremteni, a bankrablókat letartoztatták. Mentősök lepték el a helyiséget, hogy ellássák a sebesülteket.
A három fiú kint megkönnyebbülten felsóhajtott amikor az ajtóban megjelent Ueda, aztán aggódva futottak oda mikor észrevették, hogy mellette egy hordágyon egy fiút hoznak akinek Ueda fogja a kezét.
- Kazuya hogy vagy? Mi történt? – kérdezte Koki.
- Nyugodjatok meg fiúk minden rendben van, csak a vállamat érte egy lövés.
- Az én hibám – motyogta mellette Ueda – engem védett.
- Senki hibája – nézett rá szúrós tekintettel Kazuya miközben lágyan megszorította a kezét.
- Elnézést kérek, de be kell vigyük a barátjukat a kórházba – szólt a mentős és odatolták az egyik mentőhöz.
- Kérem magukkal mehetnék? – nézett rájuk Ueda könyörgő szemekkel.
- Rendben – egyezett bele a mentős.
- Mi meg utánatok sietünk – mondta Nakamaru.
- Nyugi srácok most már nincs semmi baj.
- Hogy tudsz te még ilyenkor is ilyen nyugodt maradni – csodálkozott Taguchi.
- Adottság – nevetett Kamenashi.
Végre beemelték a mentőbe, Ueda beszállt mellé, a többiek meg taxit fogtak, hogy minnél előbb beérjenek a kórházba.
Ueda megfogta Kamenashi kezét a mentőben.
- Ígérd meg, hogy mindig mellettem leszel – szemében még mindig aggodalom tükrözödőtt.
- Megígérem – mosolygott rá Kamenashi – soha nem hagylak el Ueda Tatsuya.