- Himchan! Engedj be, Himchan! Ne csinálj
hülyeséget! Hallod? - dörömbölt a szoba ajtaján kétségbeesetten Zelo. Ám
bentről nem jött semmiféle válasz.
Himchan megbűvölten állt a tükör előtt, szemeit továbbra is az abban rejtőző lányra függesztve. A mosolya most is olyan szívet melengető volt, mint azon a bizonyos napon, mikor először meglátta. Hosszú, fekete haja selymesen omlott vállaira, szemei úgy világítottak, mint koromsötét éjszakán a legfényesebb csillagok. Gyönyörű arca, kecses termete, bárkit elbűvölt volna, aki csak meglátja.
Olyan volt, akár egy angyal.
Himchan nem tudott betelni a látványával. A vonzalom, amit érzett iránta, immár egész lényét elárasztotta, rabul ejtve teljesen szívét. Valahonnan tompa kiáltásokat hallott, de elméje nem volt többé képes kiszabadulni a lány bűvereje alól.
- Nem szabad - nyögte erőtlenül. Talán tudata legapróbb zugában még fellobbant egy apró láng, mely figyelmeztetni próbálta őt a valóságra.
Zelo eközben úgy dörömbölt a vastag faajtón, mintha a saját élete múlt volna rajta. De hiába rúgta, ütötte, az semmit se mozdult, mintha valamiféle láthatatlan védőháló burkolná be.
Zelo mit sem törődve fájó lábával, a kezén keletkező apró horzsolásokkal, egyre kétségbeesettebben próbált bejutni a szobába. Szemeiből apró könnycseppek buggyantak elő, ahogy testén végigsöpört a tehetetlenség oly annyira gyűlölt érzése. Torka kiszáradt, úgy érezte mintha egy hatalmas gombóc zárná el légcsöve útját, mégis kényszerítette magát, hogy egyre hangosabban kiabáljon, hátha hangja még eléri a szobában lévő fiút.
Mintha áramütés érte volna, Himchan teste egy pillanatra megremegett. A lány szeme megvillant az apró mozdulatra a tükör mélyén. Még erősebbre fonta láthatatlan kötelékét a fiú körül.
Himchan elméjében egymás után villantak fel mindenféle képek, de többé már nem tudta megkülönböztetni, mi az, mi valóság, és mi az, mi fikció csupán.
A lány ekkor hirtelen eltűnt a tükörben, és Himchan szívébe olyan fájdalom hasított, melyet emberi lény elviselni képtelen. A tudatot, hogy többé nem láthatja azokat a csillogó szemeket, azt a kedves mosolyt, képtelen volt elviselni. A gondolat, hogy elveszítheti a lányt, úgy száguldott végig rajta, mint sebes sodrású folyó a zord sziklák között, mely, ha egyszer megkaparint, magához húz, és nem ereszt, míg végül el nem merülsz habjai között.
Himchan is pontosan ugyanígy érzett. Szívét markolta a fájdalom, de elméjének egy kicsiny darabja még fogta a külvilág jeleit.
Zelo egyre csak dörömbölt, nem merte egy pillanatra sem abbahagyni. Félt elmenni segítséget hozni, vagy akár egy percre is megpihenni, félt, hogy ezalatt történhet valami a fiúval.
- Amíg csak egy halvány esély is van rá, hogy Himchan megmeneküljön, addig nem adom fel! - üvöltötte Zelo, erőt merítve saját szavaiból.
Ekkor a tükörbe Himchan képmása jelent meg. Elgyötört arca hűen tükrözte a fiú fájdalmát, de ennek az alaknak egy kis revolver volt a kezében, melyet saját halántékához szorított.
Hát ez lenne a megoldás?
Lassan a tükörtől balra lévő komódhoz lépett. Kihúzta a legfelső fiókot, és kivett belőle egy ugyanolyan revolvert, mint, amilyet tükörbeli képmása tartott a kezében. Visszalépett a tükör elé, a revolvert halántékához nyomta, akárcsak tükörbeli képmása. Keze remegni kezdett, ahogy a hideg acél cső bőréhez ért. Apró izzadságcseppek jelentek meg homlokán, torka összeszorult, szívverése felgyorsult, úgy kapkodta a levegőt, mint aki minél többet el akar raktározni belőle, mintha az bármelyik percben elfogyhatna.
- Na mire vársz? Tedd meg! - sugallta a tükörben álló alak.
Himchan felhúzta a revolvert, ujját a ravaszra helyezte.
- Himchan, emlékezz! - üvöltötte Zelo, ahogy csak kifért a torkán, minden kétségbeesését, minden reményét beleoltva ebbe az egyetlenegy mondatba.
És mintha Zelo ereje megtörte volna a lány bűbáját, hangja egy kis rést talált Himchan elméjében, elkúszott egészen a fiú tudatáig.
- Emlékezz! - visszhangozott egyre csak benne ez az egyetlen egy szó.
És ekkor hirtelen felvillant egy emlékkép. Az irodában volt, ott ült az asztalánál, a kényelmes bőrszékében.
Asztalán a szokásos rendetlenség, de a zseni a káoszon is átlát, nemde? Épp az ő nyaralásáról beszélgettek.
- Tényleg le akarsz menni vidékre, Himchan?
- Aha. Kell egy kis lazulás, egy kis friss, vidéki levegő, nem mindig ez a betondzsungel, meg ez a sok szmog.
- Halálra fogod unni magad - nevetett fel a mellette ülő kollégája.
- Pont, hogy ki fogom tudni pihenni magam! - vágott vissza morcosan.
- Jól van, jól van - visszakoztak a többiek nevetve.
A következő pillanatban már itt volt, ebben a Szöultól több ezer kilométerre lévő, poros, vidéki kisvárosban. Az utcán sétált éppen, mélyeket szippantva a friss, vidéki levegőből. Körüllőtte csend és nyugalom honolt, bármerre is nézett. Itt nem rohantak az emberek, nem lepte el már hajnalban kocsik zaja a várost. Itt még hallani lehetett a madarak csicsergését, és a folyó csobogását, mely mint a legszebb muzsika, oly édes volt a fülnek. És akkor, ott, ennek az idilli helynek a közepén, meglátta őt. Első pillantásra beleszeretett. Olyan volt, akár egy álom. Magas, sudár termete, hosszú hollófekete haja, csillogó, mogyoróbarna szemei egy pillanat alatt levették a lábáról. Muszáj megismernie, muszáj beszélnie vele. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire magával ragadják az érzelmei, de ez a lány más volt, mint a többi, ezt minden egyes porcikájával érezte.
- Szia! - lépett oda hozzá.
- Szia! - köszönt vissza a lány, egy kedves mosoly kíséretében.
- Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak, én csak... nem idevalósi vagyok.
- Megmutassam a várost? - ajánlotta fel rögtön az ismeretlen szépség.
Himchan csak bólintani tudott a lány hangját meghalva, mely oly bársonyosan csengett, mintha apró csengettyűkön játszott volna lágy dallamot az esti szél.
Az egész délutánt együtt töltötték. A lány rengeteg régi történetet tudott a városról, Himchan pedig itta a lány minden egyes szavát. Még sosem érezte magát olyan boldognak, mint azokban a percekben.
Legszívesebben el se vált volna tőle többé, de későre járt már az idő, búcsúznia kellett.
- Holnap is találkozhatnánk? - kérdezte a lánytól, összeszedve minden bátorságát.
- Holnap, kilenckor, itt. - A lány adott egy puszit Himchannak, majd befordult a következő utcasarkon.
A fiú még percekkel később is ugyanúgy állt ott, kezét arcára szorította, oda, ahol bőrét azok a puha ajkak érintették.
Himchan megbűvölten állt a tükör előtt, szemeit továbbra is az abban rejtőző lányra függesztve. A mosolya most is olyan szívet melengető volt, mint azon a bizonyos napon, mikor először meglátta. Hosszú, fekete haja selymesen omlott vállaira, szemei úgy világítottak, mint koromsötét éjszakán a legfényesebb csillagok. Gyönyörű arca, kecses termete, bárkit elbűvölt volna, aki csak meglátja.
Olyan volt, akár egy angyal.
Himchan nem tudott betelni a látványával. A vonzalom, amit érzett iránta, immár egész lényét elárasztotta, rabul ejtve teljesen szívét. Valahonnan tompa kiáltásokat hallott, de elméje nem volt többé képes kiszabadulni a lány bűvereje alól.
- Nem szabad - nyögte erőtlenül. Talán tudata legapróbb zugában még fellobbant egy apró láng, mely figyelmeztetni próbálta őt a valóságra.
Zelo eközben úgy dörömbölt a vastag faajtón, mintha a saját élete múlt volna rajta. De hiába rúgta, ütötte, az semmit se mozdult, mintha valamiféle láthatatlan védőháló burkolná be.
Zelo mit sem törődve fájó lábával, a kezén keletkező apró horzsolásokkal, egyre kétségbeesettebben próbált bejutni a szobába. Szemeiből apró könnycseppek buggyantak elő, ahogy testén végigsöpört a tehetetlenség oly annyira gyűlölt érzése. Torka kiszáradt, úgy érezte mintha egy hatalmas gombóc zárná el légcsöve útját, mégis kényszerítette magát, hogy egyre hangosabban kiabáljon, hátha hangja még eléri a szobában lévő fiút.
Mintha áramütés érte volna, Himchan teste egy pillanatra megremegett. A lány szeme megvillant az apró mozdulatra a tükör mélyén. Még erősebbre fonta láthatatlan kötelékét a fiú körül.
Himchan elméjében egymás után villantak fel mindenféle képek, de többé már nem tudta megkülönböztetni, mi az, mi valóság, és mi az, mi fikció csupán.
A lány ekkor hirtelen eltűnt a tükörben, és Himchan szívébe olyan fájdalom hasított, melyet emberi lény elviselni képtelen. A tudatot, hogy többé nem láthatja azokat a csillogó szemeket, azt a kedves mosolyt, képtelen volt elviselni. A gondolat, hogy elveszítheti a lányt, úgy száguldott végig rajta, mint sebes sodrású folyó a zord sziklák között, mely, ha egyszer megkaparint, magához húz, és nem ereszt, míg végül el nem merülsz habjai között.
Himchan is pontosan ugyanígy érzett. Szívét markolta a fájdalom, de elméjének egy kicsiny darabja még fogta a külvilág jeleit.
Zelo egyre csak dörömbölt, nem merte egy pillanatra sem abbahagyni. Félt elmenni segítséget hozni, vagy akár egy percre is megpihenni, félt, hogy ezalatt történhet valami a fiúval.
- Amíg csak egy halvány esély is van rá, hogy Himchan megmeneküljön, addig nem adom fel! - üvöltötte Zelo, erőt merítve saját szavaiból.
Ekkor a tükörbe Himchan képmása jelent meg. Elgyötört arca hűen tükrözte a fiú fájdalmát, de ennek az alaknak egy kis revolver volt a kezében, melyet saját halántékához szorított.
Hát ez lenne a megoldás?
Lassan a tükörtől balra lévő komódhoz lépett. Kihúzta a legfelső fiókot, és kivett belőle egy ugyanolyan revolvert, mint, amilyet tükörbeli képmása tartott a kezében. Visszalépett a tükör elé, a revolvert halántékához nyomta, akárcsak tükörbeli képmása. Keze remegni kezdett, ahogy a hideg acél cső bőréhez ért. Apró izzadságcseppek jelentek meg homlokán, torka összeszorult, szívverése felgyorsult, úgy kapkodta a levegőt, mint aki minél többet el akar raktározni belőle, mintha az bármelyik percben elfogyhatna.
- Na mire vársz? Tedd meg! - sugallta a tükörben álló alak.
Himchan felhúzta a revolvert, ujját a ravaszra helyezte.
- Himchan, emlékezz! - üvöltötte Zelo, ahogy csak kifért a torkán, minden kétségbeesését, minden reményét beleoltva ebbe az egyetlenegy mondatba.
És mintha Zelo ereje megtörte volna a lány bűbáját, hangja egy kis rést talált Himchan elméjében, elkúszott egészen a fiú tudatáig.
- Emlékezz! - visszhangozott egyre csak benne ez az egyetlen egy szó.
És ekkor hirtelen felvillant egy emlékkép. Az irodában volt, ott ült az asztalánál, a kényelmes bőrszékében.
Asztalán a szokásos rendetlenség, de a zseni a káoszon is átlát, nemde? Épp az ő nyaralásáról beszélgettek.
- Tényleg le akarsz menni vidékre, Himchan?
- Aha. Kell egy kis lazulás, egy kis friss, vidéki levegő, nem mindig ez a betondzsungel, meg ez a sok szmog.
- Halálra fogod unni magad - nevetett fel a mellette ülő kollégája.
- Pont, hogy ki fogom tudni pihenni magam! - vágott vissza morcosan.
- Jól van, jól van - visszakoztak a többiek nevetve.
A következő pillanatban már itt volt, ebben a Szöultól több ezer kilométerre lévő, poros, vidéki kisvárosban. Az utcán sétált éppen, mélyeket szippantva a friss, vidéki levegőből. Körüllőtte csend és nyugalom honolt, bármerre is nézett. Itt nem rohantak az emberek, nem lepte el már hajnalban kocsik zaja a várost. Itt még hallani lehetett a madarak csicsergését, és a folyó csobogását, mely mint a legszebb muzsika, oly édes volt a fülnek. És akkor, ott, ennek az idilli helynek a közepén, meglátta őt. Első pillantásra beleszeretett. Olyan volt, akár egy álom. Magas, sudár termete, hosszú hollófekete haja, csillogó, mogyoróbarna szemei egy pillanat alatt levették a lábáról. Muszáj megismernie, muszáj beszélnie vele. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire magával ragadják az érzelmei, de ez a lány más volt, mint a többi, ezt minden egyes porcikájával érezte.
- Szia! - lépett oda hozzá.
- Szia! - köszönt vissza a lány, egy kedves mosoly kíséretében.
- Ne haragudj, hogy csak így leszólítalak, én csak... nem idevalósi vagyok.
- Megmutassam a várost? - ajánlotta fel rögtön az ismeretlen szépség.
Himchan csak bólintani tudott a lány hangját meghalva, mely oly bársonyosan csengett, mintha apró csengettyűkön játszott volna lágy dallamot az esti szél.
Az egész délutánt együtt töltötték. A lány rengeteg régi történetet tudott a városról, Himchan pedig itta a lány minden egyes szavát. Még sosem érezte magát olyan boldognak, mint azokban a percekben.
Legszívesebben el se vált volna tőle többé, de későre járt már az idő, búcsúznia kellett.
- Holnap is találkozhatnánk? - kérdezte a lánytól, összeszedve minden bátorságát.
- Holnap, kilenckor, itt. - A lány adott egy puszit Himchannak, majd befordult a következő utcasarkon.
A fiú még percekkel később is ugyanúgy állt ott, kezét arcára szorította, oda, ahol bőrét azok a puha ajkak érintették.
Újabb emlékkép
kúszott fel tudata mélyéről. Egy magas, fiatal srác jelent meg előtte, rövid ezüstös
hajával nem volt éppen hétköznapi a megjelenése, mosolygós szemei mégis
barátságossá tették egész lényét.
- Zelo – ismerte fel a fiút. – Az előbbi hang... az övé volt.
Itt találkoztak először, igen. A fiú újságíró volt, és a városról akart cikket írni.
- Himchan, kihez beszéltél az előbb? – kérdezte zavartan Zelo.
- Arra a szép, fekete hajú lányra gondolsz? – mosolygott boldogan amaz.
- Lány? Milyen lányról beszélsz? - vonta fel szemöldökét Zelo.
- Akivel itt beszélgettem az előbb. Ha nem rá, akkor nem tudom kire gondolhattál.
- De Himchan, nem volt ott veled senki – nézett a fiúra értetlenül.
- Zelo, ne hülyéskedj már! Csak tudom kivel beszélgetek.
- Hogy nézett ki az a lány? – kérdezte Zelo. Hangja nyugtalanul csengett, mint aki rosszat sejt.
- Magas, vékony, hosszú, fekete, vállig érő haja van, és övé a legszebb mosoly ezen a világon. A leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. – Arca egészen kipirult, ahogy áradozott róla.
- Gyere velem! – kapta el hirtelen a karját Zelo, maga után vonszolva az igencsak csodálkozó fiút.
- Valami baj van? – érdeklődött Himchan, miközben alig bírt lépést tartani az egyre idegesebbnek tűnő sráccal.
- Siessünk! – válaszolta Zelo, anélkül, hogy hátranézett volna.
Bementek, vagy inkább szaladtak egy könyvtárba, ahol Zelo rögtön lehuppant az első útjába kerülő számítógéphez, és megnyitott egy internetes oldalt. Beírt egy címet a böngészőbe, majd feszülten várt. Pár perc múlva az oldalon régi újságok jelentek meg. Zelo beírt egy dátumot: 1852.10.04. Az oldal kiadta az aznapi számot. Himchan szemei hatalmasra kerekedtek a döbbenettől, a címlapon ugyanis, pontosan annak a lánynak a fényképe szerepelt, akivel a városba jövetelekor megismerkedett.
- Nem, ez lehetetlen - kezdett el hátrálni. - Ez biztos csak valami tévedés!
- Először én is azt hittem. De nem! Himchan, ez a lány több, mint százötven évvel ezelőtt élt.
- De hisz fél órával ezelőtt beszéltem vele - túrt idegesen a hajába Himchan. - Nem vagyok bolond, tudom mit láttam.
- Nem is vagy az, Himchan. Tudom min mész keresztül, velem is megtörtént. Vagyis csak részben. Körülbelül másfél éve lehetett, hogy ebbe a városba tévedtem. Átutazóban voltam csupán, és nem szándékoztam hosszú ideig maradni, de akkor megláttam őt. Szerelem volt első látásra. Az érzéseimet nem ecsetelem neked, hisz te is hasonlóakat érezhetsz. Bár én csak két alkalommal találkoztam vele. Vándorárusok jöttek a városba, körhintákkal, édességekkel, meg minden jóval, ami ilyenkor lenni szokott. A lényeg, hogy felültünk az egyik körhintára, de valami meghibásodhatott, mert egyszerre csak egy robbanásszerű hangra lettem figyelmes. A következő, amire ezután emlékszek, hogy a kórházban térek magamhoz. Persze azonnal a lányt kerestem, de a mentősök azt mondták, nem hoztak be olyan lányt, akire megfelelne az általam megadott személyleírás. Sőt, nem találtak mellettem semmilyen lányt. Először arra gondoltam, egyszerűen azért nem, mert ő megúszta a balesetet, még örültem is neki. Bár azon csodálkoztam, miért nem jött be velem a kórházba, de arra gondoltam, hogy egyszerűen megijedt. Ám többé nem láttam a lányt. Két nappal később kiengedtek a kórházból, szerencsére megúsztam egy kisebb agyrázkódással, aztán folytattam utamat.
Himchan tátott szájjal hallgatta Zelo történetét. Elméje egyszerűen nem volt képes feldolgozni az imént hallottakat.
- Elfelejtkeztem a lányról, és többet nem foglalkoztam vele. Ám egyik alkalommal, mikor az egyik cikkemhez régi újságokat kellett átnyálaznom, rábukkantam erre - bökött a monitor felé. - Gondolhatod, hogy meghűlt az ereimben a vér, mikor megláttam a képet, és az újság dátumát. Elolvastam a róla szóló cikket, majd nyomozni kezdtem az ügyben. Eddig négy férfiről tudok, akik az áldozatául estek.
- Áldozatául? - ismételte meg Himchan élettelen hangon.
- Igen. Mind a négyüket elcsábította, majd mikor már menthetetlenül belészerettek, hirtelen eltűnt. Azóta se bírták kiheverni a lány elvesztését. Teljesen belebolondultak a hiányába. Mintha megbűvölte volna őket.
- Ezt egyszerűen nem tudom elhinni - ült le megrökönyödve a mellette lévő székbe Himchan. - Hisz minden olyan valóságos volt. Zelo, meg tudtam érinteni. Érted? Hogy lehet, hogy meg tudtam fogni a kezét, meg tudtam csókolni a száját, ha elméletileg halott? Ezt magyarázd meg nekem! - nézett kétségbeesetten a fiúra.
- Nem tudom. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan lehetséges.
- De miért? Miért teszi ezt egyáltalán?
- Szerintem a cikkben rejlik a válasz - fordította Zelo Himchan felé a monitort.
- Szóval úgy gondolod, ez valamiféle bosszú a szerelme miatt, akire annyi éven át várt, miközben az már rég egy másik lányt szeretett? - kérdezte Zelot, miután befejezte az olvasást.
- Igen, ez lenne az én elméletem. Gondolj bele, mennyire szerethette, és bízhatott a fiúban, ha ilyen sokáig várt rá.
- És amint megtudta, hogy a szerelme már mást szeret, öngyilkos lett - mormolta elgondolkodva maga elé Himchan.
- Pontosan. Talán azóta se tudott megnyugodni a lelke.
- Elolvastam a cikket, a saját szememmel láttam, mégis, még mindig annyira hihetetlen számomra ez az egész.
- Tudom - tette Zelo kezét vigasztalóan a fiú vállára.
- Zelo – ismerte fel a fiút. – Az előbbi hang... az övé volt.
Itt találkoztak először, igen. A fiú újságíró volt, és a városról akart cikket írni.
- Himchan, kihez beszéltél az előbb? – kérdezte zavartan Zelo.
- Arra a szép, fekete hajú lányra gondolsz? – mosolygott boldogan amaz.
- Lány? Milyen lányról beszélsz? - vonta fel szemöldökét Zelo.
- Akivel itt beszélgettem az előbb. Ha nem rá, akkor nem tudom kire gondolhattál.
- De Himchan, nem volt ott veled senki – nézett a fiúra értetlenül.
- Zelo, ne hülyéskedj már! Csak tudom kivel beszélgetek.
- Hogy nézett ki az a lány? – kérdezte Zelo. Hangja nyugtalanul csengett, mint aki rosszat sejt.
- Magas, vékony, hosszú, fekete, vállig érő haja van, és övé a legszebb mosoly ezen a világon. A leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. – Arca egészen kipirult, ahogy áradozott róla.
- Gyere velem! – kapta el hirtelen a karját Zelo, maga után vonszolva az igencsak csodálkozó fiút.
- Valami baj van? – érdeklődött Himchan, miközben alig bírt lépést tartani az egyre idegesebbnek tűnő sráccal.
- Siessünk! – válaszolta Zelo, anélkül, hogy hátranézett volna.
Bementek, vagy inkább szaladtak egy könyvtárba, ahol Zelo rögtön lehuppant az első útjába kerülő számítógéphez, és megnyitott egy internetes oldalt. Beírt egy címet a böngészőbe, majd feszülten várt. Pár perc múlva az oldalon régi újságok jelentek meg. Zelo beírt egy dátumot: 1852.10.04. Az oldal kiadta az aznapi számot. Himchan szemei hatalmasra kerekedtek a döbbenettől, a címlapon ugyanis, pontosan annak a lánynak a fényképe szerepelt, akivel a városba jövetelekor megismerkedett.
- Nem, ez lehetetlen - kezdett el hátrálni. - Ez biztos csak valami tévedés!
- Először én is azt hittem. De nem! Himchan, ez a lány több, mint százötven évvel ezelőtt élt.
- De hisz fél órával ezelőtt beszéltem vele - túrt idegesen a hajába Himchan. - Nem vagyok bolond, tudom mit láttam.
- Nem is vagy az, Himchan. Tudom min mész keresztül, velem is megtörtént. Vagyis csak részben. Körülbelül másfél éve lehetett, hogy ebbe a városba tévedtem. Átutazóban voltam csupán, és nem szándékoztam hosszú ideig maradni, de akkor megláttam őt. Szerelem volt első látásra. Az érzéseimet nem ecsetelem neked, hisz te is hasonlóakat érezhetsz. Bár én csak két alkalommal találkoztam vele. Vándorárusok jöttek a városba, körhintákkal, édességekkel, meg minden jóval, ami ilyenkor lenni szokott. A lényeg, hogy felültünk az egyik körhintára, de valami meghibásodhatott, mert egyszerre csak egy robbanásszerű hangra lettem figyelmes. A következő, amire ezután emlékszek, hogy a kórházban térek magamhoz. Persze azonnal a lányt kerestem, de a mentősök azt mondták, nem hoztak be olyan lányt, akire megfelelne az általam megadott személyleírás. Sőt, nem találtak mellettem semmilyen lányt. Először arra gondoltam, egyszerűen azért nem, mert ő megúszta a balesetet, még örültem is neki. Bár azon csodálkoztam, miért nem jött be velem a kórházba, de arra gondoltam, hogy egyszerűen megijedt. Ám többé nem láttam a lányt. Két nappal később kiengedtek a kórházból, szerencsére megúsztam egy kisebb agyrázkódással, aztán folytattam utamat.
Himchan tátott szájjal hallgatta Zelo történetét. Elméje egyszerűen nem volt képes feldolgozni az imént hallottakat.
- Elfelejtkeztem a lányról, és többet nem foglalkoztam vele. Ám egyik alkalommal, mikor az egyik cikkemhez régi újságokat kellett átnyálaznom, rábukkantam erre - bökött a monitor felé. - Gondolhatod, hogy meghűlt az ereimben a vér, mikor megláttam a képet, és az újság dátumát. Elolvastam a róla szóló cikket, majd nyomozni kezdtem az ügyben. Eddig négy férfiről tudok, akik az áldozatául estek.
- Áldozatául? - ismételte meg Himchan élettelen hangon.
- Igen. Mind a négyüket elcsábította, majd mikor már menthetetlenül belészerettek, hirtelen eltűnt. Azóta se bírták kiheverni a lány elvesztését. Teljesen belebolondultak a hiányába. Mintha megbűvölte volna őket.
- Ezt egyszerűen nem tudom elhinni - ült le megrökönyödve a mellette lévő székbe Himchan. - Hisz minden olyan valóságos volt. Zelo, meg tudtam érinteni. Érted? Hogy lehet, hogy meg tudtam fogni a kezét, meg tudtam csókolni a száját, ha elméletileg halott? Ezt magyarázd meg nekem! - nézett kétségbeesetten a fiúra.
- Nem tudom. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan lehetséges.
- De miért? Miért teszi ezt egyáltalán?
- Szerintem a cikkben rejlik a válasz - fordította Zelo Himchan felé a monitort.
- Szóval úgy gondolod, ez valamiféle bosszú a szerelme miatt, akire annyi éven át várt, miközben az már rég egy másik lányt szeretett? - kérdezte Zelot, miután befejezte az olvasást.
- Igen, ez lenne az én elméletem. Gondolj bele, mennyire szerethette, és bízhatott a fiúban, ha ilyen sokáig várt rá.
- És amint megtudta, hogy a szerelme már mást szeret, öngyilkos lett - mormolta elgondolkodva maga elé Himchan.
- Pontosan. Talán azóta se tudott megnyugodni a lelke.
- Elolvastam a cikket, a saját szememmel láttam, mégis, még mindig annyira hihetetlen számomra ez az egész.
- Tudom - tette Zelo kezét vigasztalóan a fiú vállára.
Egy éles villanás, és Himchan hirtelen egy parkban találta magát. A rejtélyes
lány mosolygott rá, vidáman, kedvesen.
- Abban az újságban, az te vagy, igaz?
- Már, hogy lehetnék az a lány én, Himchan? - nézett a fiúra hatalmas, csodálkozó szemekkel.
- De egy az egyben úgy néz ki, mint te.
- Bizonyára csak nagyon hasonlít rám. Régen nem voltak olyan kifinomultak a fényképezőgépek, mint most.
- Hááát... lehet - bizonytalanodott el Himchan.
- Te tényleg azt hiszed, hogy hazudnék neked, hogy képes lennék becsapni téged? - A lány szemei könnybe lábadtak, és mikor egy apró könnycsepp utat tört magának hófehér arcán, Himchan nem bírta tovább, és szorosan magához ölelte.
- Látom még mindig nem hiszel nekem? - bukkant fel előtte újra Zelo arca.
- Nem erről van szó, én csak...
- Figyeld meg a körüllőtted lévő embereket, mikor beszélsz vele - tanácsolta a fiú.
Aznap délután közös sétára indultak a közeli parkba. Himchan szórakozottan hallgatta a lány csacsogását, egyre csak a mellettük elhaladó embereket figyelte, de nem vett észre semmi különöset.
- Zelo bizonyára tévedett - zárta le magában a kérdést.
Élénk beszélgetésbe kezdett hát a lánnyal, ám ekkor valami különösre lett figyelmes. Az emberek elkezdtek furcsán nézni rá, mintha bolond lett volna, némelyikük jó nagy ívben el is kerülte.
- Ez azért van, mert mások nem látják - magyarázta neki később Zelo, mikor beszámolt tapasztalatairól a fiúnak. - Bizonyára azt hitték, megbolondultál, hogy magadban beszélsz.
Himchan nagyot sóhajtott. Teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt, kinek higgyen. A jelek ugyan egyértelműen Zelo történetét támasztották alá, de nem tudta elhinni, hogy ez a kedves lány képes lenne őt így átverni.
- Látom, még mindig nem hiszel nekem! Gyere velem, mutatok még valamit.
Egy kis szobában voltak. Nem sok minden volt a helyiségben, egy keskeny ágy a szemközti falnál, egy négyszögletű kis asztalka a szoba közepén, hozzá egy szék, és egy kis szekrény a sarokban. A koszos fehér fal és a kopottas világosbarna parketta csak még jobban rontott a szoba amúgy sem fényes helyzetén. A szék mellett a földön egy srác térdelt. Kezeivel a parkettát karmolászta, olyan mozdulatokat téve, mintha ujjaival földet akarna ásni.
- Ő itt Yongguk. Őt találtam meg először.
- Először?
- Igen, bár azt nem tudom, hogy ő volt-e az első áldozat. Minden stimmel. A személyleírásuk a rejtélyes lányról, a lakosok beszámolói furcsa viselkedésükről. Azóta is csak rá tudnak gondolni, egészen beleőrültek az elvesztésébe.
Yongguk ekkor felemelte a fejét. Tekintete a két fiúra tévedt, de szemei valami mást láttak, elrévedtek a messzeségbe, egy olyan világba, ahova csak ő léphetett be, más nem. Himchan ekkor vette észre azt a kis szobrot mely ott hevert a lába mellet. Amennyire ki tudta venni egy épületet ábrázolt. Zelo követte a fiú tekintetét.
- Állítólag a lánytól kapta - magyarázta. - Mindig magánál tartja.
Himchan hirtelen úgy érezte, mintha a szoba szűkülni kezdett volna, levegőt is egyre nehezebben kapott.
- Jól vagy? - fordult felé Zelo, arca aggodalmat tükrözött. - Olyan sápadt vagy!
- Nem... nem érzem jól magam - nyögte ki lassan a szavakat, és érezte, ahogy gyomra is egyre inkább felfordul.
- Gyere, menjünk ki a friss levegőre - karolta át Zelo, ő pedig rátámaszkodott, és hagyta, hogy a fiú kivezesse az udvarra. Ott leültek az egyik padra, Himchan a fejét két keze közé fogta, kissé előre hajolt, és nagyokat lélegezett.
- Jobb már? - érdeklődött pár perccel később Zelo.
- Igen, köszi.
- Figyelj, ha nem akarod, nem kell elmennünk a többiekhez.
- Nem, most már látni akarom őket! - Himchan mindenáron a végére akart járni a dolgoknak. Most már tudni akarta az igazságot.
A következő szoba hasonlóan nézett ki ez előzőhöz, azzal a különbséggel, hogy itt az ágy mellett, a falra, egy hatalmas, egész alakos tükör volt felfüggesztve. Ám ez a tükör valamilyen fólia féleséggel be volt fedve.
- Állandóan verte az öklével a tükröt, muszáj volt lefedni valamivel, rendre megsérült az üvegszilánkoktól a keze - magyarázta neki Zelo, még mielőtt Himchan bármit kérdezhetett volna.
- Szegény srác. - Érezte, ahogy elszorul a szíve, meglátva a végtelen elkeseredettséget és szomorúságot a srác tükörképének szemeiben.
- Szinte egész nap itt áll a tükör előtt, és a lányt szólongatja. - Zelo hangján érződött a sajnálat, amit ez iránt a fiatal fiú iránt érzett.
Ám amaz észre sem vette a két látogatót, egyre csak bámult bele a tükörbe, szemei könnyekkel teltek meg, majd arcizmai megrándultak, arckifejezése dühödté vált, és öklét egyenesen a tükörnek csapta.
Himchan tett előre egy lépést az ijedségtől, de aztán megnyugodva tapasztalta, hogy a fiú nem sérült meg.
- Menjünk - közölte vele Zelo.
A harmadik szoba lakója egy szökésbarna hajú, vékony srác volt. A fiú mintha nem is ebben a világban élt volna, magába roskadva ült az ágyon, üveges tekintete egészen megrémisztette Himchant. Csak meredt maga elé a semmibe, mintha a lelke már rég elhagyta volna a testét, és csak egy porhüvely lenne csupán mit hátrahagyott maga után.
- Mi a neved? - guggolt le mellé Himchan.
A fiú ráemelte tekintetét, Himchan pedig félelmében a fenekére esett. Két feneketlen mélység volt az, mit látott a fiú szemei helyett, melyek őt is egy pillanat alatt elnyelték. Apró könnycseppek csorogtak végig az arcán, mint egy utolsó, néma segélykiáltás, melyet még a világ felé küldött. Himchan szíve úgy facsarodott össze, a tehetetlenségtől és a dühtől, hogy legszívesebben jó messzire szaladt volna innen, hátrahagyva és elfeledve mindent. De nem tehette. Még nem. Hátravolt még egy szoba.
A negyedik szoba falai itt gumiból voltak, amit először furcsállott, de aztán csakhamar megértett mindent. Az itt lakó szőke hajú srác, úgy ütötte ökleivel a sárga négyzet alakú gumikat, mintha át akarná törni azokat. Némely helyen megkopott már a gumi, hiányzott belőle egy-egy darabka. Egy pillanatra se hagyta abba, amióta bejöttek folyamatosan verte a falat, nem is foglalkozva azzal, hogy valaki belépett a szobába. De talán észre se vette őket, annyira azzal volt elfoglalva, hogy átjusson a másik oldalra.
- Vajon a lányt reméli ott megtalálni? - futott át Himchan agyán egy pillanatra a gondolat.
- Azt hiszem, jobb, ha megyünk, bizonyára nagyon megviseltek az imént látottak - nézett rá együttérzően Zelo.
Himchan bólintott.
Zelo hirtelen eltűnt, és Himchan egy másik helyiségben találta magát, vele szemben a lány állt. Gyönyörű sötétbarna szemei vörösre dagadtak a sírástól, reményvesztett, szomorú arca a leghidegebb acélszívet is megolvasztotta volna.
- Hogy gondolhatsz rólam ilyeneket? Miért vernélek át? Miért hazudnék neked? Hisz teljes szívemből szeretlek.
- Én is szeretlek, de te nem vagy igazi. Ez csupán illúzió.
- Szóval, ez csak illúzió lenne? - hajolt oda hozzá a lány, gyengéd csókolt lehelve ajkaira.
Himchan szíve görcsbe rándult a fájdalomtól, az esze tudta, hogy mindez nem a valóság, de szívében olyan érzések keltek életre, amilyenek ez idáig még soha.
- Ne akarj ellenállni! - nézett a lány egyenesen a szemébe. - Tudod, hogy nem tudsz nélkülem élni. Többé már nem!
Himchan elveszett azokban az varázslatos szemekben, mintha csak megigézték volna, soha többé nem akart elszakadni tőlük.
A lány szeméből most először, egy árva könnycsepp buggyant ki, végigfolyt szomorú arcán, mintha ő maga is harcot vívott volna bensőjével.
Egy ismeretlen szobában volt, előtte egy hatalmas tükör, fejében egymás után bukkantak elő az együtt töltött szép percek, melyek megtörtént, vagy talán mégse? Már nem volt képes tisztán gondolkodni. Nem tudta a lányt elengedni, de vele sem tudott maradni. Mindez hazugság volt, de az érzései valóságosabbak voltak minden eddig átélt pillanatnál. Ekkor megjelent a tükörben a lány, és Himchan érezte, ahogy mindent elfelejt, nem maradt más, csupán csak ő és a lány, és az a földöntúli boldogság, amit akkor érzett, ha csak egy pillanatra is, de megláthatta.
Hirtelen magához tért! Eszébe jutott minden, újra tisztán tudott gondolkodni. Hallotta Zelo kétségbeesett kiáltását, ahogy öklei ütemesen az ajtónak csapodnak.
A tükörben lévő képmása még mindig revolvert tartott a fejéhez, úgy ahogy Himchan is. A fiú elvette halántékától a fegyvert, és a tükörbeli alak felé fordította. Ekkor a képmás újra a lány alakját vette fel. Himchan habozott egy pillanatig, keze remegett az érzelmektől, a fájdalom úgy marcangolta testét, mint vad farkas sötét éjszakákon védtelen áldozatát. De tudta, nincs visszaút, meg kell tennie, ha szabadulni akar. Nincs más választása. Apró izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán, bal kezével igyekezett megtámasztani jobb kezét, hátha ezáltal a remegés kissé alábbhagy. Célzott és lőtt. Egy pillanattal később a lány revolvere is elsült. Ahogy eldőlt a lövés erősségétől, egy halvány mosoly jelent meg arcán. Himchan még látta, ahogy szája egy köszönömöt formáz, mielőtt végleg eltűnik, majd a tükör apró darabokra hullott.
Mintha egy hatalmas kő gördült volna le szívéről, Himchan hatalmas megkönnyebbülést érzett. A fájdalom mintha tovatűnt volna, és egy lány nem volt több már egy rég elfeledett emléknél.
Ebben a pillanatban az ajtó is engedett, és Zelo végre be tudta törni.
- Himchan, hála az égnek! Jól vagy, ugye? - tapogatta végig a fiú minden egyes porcikáját, hogy megbizonyosodjon annak testi épségéről. - Úgy aggódtam miattad!
- Igen, most már minden rendben van.
- És, ő hol van? - kérdezte Zelo kissé félve a választól.
- Azt hiszem, végre ő is megnyugvásra talált - mosolyodott el Himchan.
- Akkor vége?
- Igen, vége. Zelo!
- Igen?
- Köszönöm.
- Mit?
- Mindent. Ha te nem lettél volna, valószínűleg már én is valamelyik elmegyógyintézetben bámulnám a falakat - nézett Himchan hálás tekintettel a fiúra.
- Örülök, hogy segíthettem - mosolygott vidáman Zelo. - És most mihez fogsz kezdeni?
- Megyek, meglátogatom Yonggukot és a többieket. Remélem már ők is jobban vannak, és tudok nekik segíteni.
- Sok sikert! Ha egyszer Gwangjinben jársz, látogass meg!
- Feltétlenül. Ki nem hagynám!
- Abban az újságban, az te vagy, igaz?
- Már, hogy lehetnék az a lány én, Himchan? - nézett a fiúra hatalmas, csodálkozó szemekkel.
- De egy az egyben úgy néz ki, mint te.
- Bizonyára csak nagyon hasonlít rám. Régen nem voltak olyan kifinomultak a fényképezőgépek, mint most.
- Hááát... lehet - bizonytalanodott el Himchan.
- Te tényleg azt hiszed, hogy hazudnék neked, hogy képes lennék becsapni téged? - A lány szemei könnybe lábadtak, és mikor egy apró könnycsepp utat tört magának hófehér arcán, Himchan nem bírta tovább, és szorosan magához ölelte.
- Látom még mindig nem hiszel nekem? - bukkant fel előtte újra Zelo arca.
- Nem erről van szó, én csak...
- Figyeld meg a körüllőtted lévő embereket, mikor beszélsz vele - tanácsolta a fiú.
Aznap délután közös sétára indultak a közeli parkba. Himchan szórakozottan hallgatta a lány csacsogását, egyre csak a mellettük elhaladó embereket figyelte, de nem vett észre semmi különöset.
- Zelo bizonyára tévedett - zárta le magában a kérdést.
Élénk beszélgetésbe kezdett hát a lánnyal, ám ekkor valami különösre lett figyelmes. Az emberek elkezdtek furcsán nézni rá, mintha bolond lett volna, némelyikük jó nagy ívben el is kerülte.
- Ez azért van, mert mások nem látják - magyarázta neki később Zelo, mikor beszámolt tapasztalatairól a fiúnak. - Bizonyára azt hitték, megbolondultál, hogy magadban beszélsz.
Himchan nagyot sóhajtott. Teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt, kinek higgyen. A jelek ugyan egyértelműen Zelo történetét támasztották alá, de nem tudta elhinni, hogy ez a kedves lány képes lenne őt így átverni.
- Látom, még mindig nem hiszel nekem! Gyere velem, mutatok még valamit.
Egy kis szobában voltak. Nem sok minden volt a helyiségben, egy keskeny ágy a szemközti falnál, egy négyszögletű kis asztalka a szoba közepén, hozzá egy szék, és egy kis szekrény a sarokban. A koszos fehér fal és a kopottas világosbarna parketta csak még jobban rontott a szoba amúgy sem fényes helyzetén. A szék mellett a földön egy srác térdelt. Kezeivel a parkettát karmolászta, olyan mozdulatokat téve, mintha ujjaival földet akarna ásni.
- Ő itt Yongguk. Őt találtam meg először.
- Először?
- Igen, bár azt nem tudom, hogy ő volt-e az első áldozat. Minden stimmel. A személyleírásuk a rejtélyes lányról, a lakosok beszámolói furcsa viselkedésükről. Azóta is csak rá tudnak gondolni, egészen beleőrültek az elvesztésébe.
Yongguk ekkor felemelte a fejét. Tekintete a két fiúra tévedt, de szemei valami mást láttak, elrévedtek a messzeségbe, egy olyan világba, ahova csak ő léphetett be, más nem. Himchan ekkor vette észre azt a kis szobrot mely ott hevert a lába mellet. Amennyire ki tudta venni egy épületet ábrázolt. Zelo követte a fiú tekintetét.
- Állítólag a lánytól kapta - magyarázta. - Mindig magánál tartja.
Himchan hirtelen úgy érezte, mintha a szoba szűkülni kezdett volna, levegőt is egyre nehezebben kapott.
- Jól vagy? - fordult felé Zelo, arca aggodalmat tükrözött. - Olyan sápadt vagy!
- Nem... nem érzem jól magam - nyögte ki lassan a szavakat, és érezte, ahogy gyomra is egyre inkább felfordul.
- Gyere, menjünk ki a friss levegőre - karolta át Zelo, ő pedig rátámaszkodott, és hagyta, hogy a fiú kivezesse az udvarra. Ott leültek az egyik padra, Himchan a fejét két keze közé fogta, kissé előre hajolt, és nagyokat lélegezett.
- Jobb már? - érdeklődött pár perccel később Zelo.
- Igen, köszi.
- Figyelj, ha nem akarod, nem kell elmennünk a többiekhez.
- Nem, most már látni akarom őket! - Himchan mindenáron a végére akart járni a dolgoknak. Most már tudni akarta az igazságot.
A következő szoba hasonlóan nézett ki ez előzőhöz, azzal a különbséggel, hogy itt az ágy mellett, a falra, egy hatalmas, egész alakos tükör volt felfüggesztve. Ám ez a tükör valamilyen fólia féleséggel be volt fedve.
- Állandóan verte az öklével a tükröt, muszáj volt lefedni valamivel, rendre megsérült az üvegszilánkoktól a keze - magyarázta neki Zelo, még mielőtt Himchan bármit kérdezhetett volna.
- Szegény srác. - Érezte, ahogy elszorul a szíve, meglátva a végtelen elkeseredettséget és szomorúságot a srác tükörképének szemeiben.
- Szinte egész nap itt áll a tükör előtt, és a lányt szólongatja. - Zelo hangján érződött a sajnálat, amit ez iránt a fiatal fiú iránt érzett.
Ám amaz észre sem vette a két látogatót, egyre csak bámult bele a tükörbe, szemei könnyekkel teltek meg, majd arcizmai megrándultak, arckifejezése dühödté vált, és öklét egyenesen a tükörnek csapta.
Himchan tett előre egy lépést az ijedségtől, de aztán megnyugodva tapasztalta, hogy a fiú nem sérült meg.
- Menjünk - közölte vele Zelo.
A harmadik szoba lakója egy szökésbarna hajú, vékony srác volt. A fiú mintha nem is ebben a világban élt volna, magába roskadva ült az ágyon, üveges tekintete egészen megrémisztette Himchant. Csak meredt maga elé a semmibe, mintha a lelke már rég elhagyta volna a testét, és csak egy porhüvely lenne csupán mit hátrahagyott maga után.
- Mi a neved? - guggolt le mellé Himchan.
A fiú ráemelte tekintetét, Himchan pedig félelmében a fenekére esett. Két feneketlen mélység volt az, mit látott a fiú szemei helyett, melyek őt is egy pillanat alatt elnyelték. Apró könnycseppek csorogtak végig az arcán, mint egy utolsó, néma segélykiáltás, melyet még a világ felé küldött. Himchan szíve úgy facsarodott össze, a tehetetlenségtől és a dühtől, hogy legszívesebben jó messzire szaladt volna innen, hátrahagyva és elfeledve mindent. De nem tehette. Még nem. Hátravolt még egy szoba.
A negyedik szoba falai itt gumiból voltak, amit először furcsállott, de aztán csakhamar megértett mindent. Az itt lakó szőke hajú srác, úgy ütötte ökleivel a sárga négyzet alakú gumikat, mintha át akarná törni azokat. Némely helyen megkopott már a gumi, hiányzott belőle egy-egy darabka. Egy pillanatra se hagyta abba, amióta bejöttek folyamatosan verte a falat, nem is foglalkozva azzal, hogy valaki belépett a szobába. De talán észre se vette őket, annyira azzal volt elfoglalva, hogy átjusson a másik oldalra.
- Vajon a lányt reméli ott megtalálni? - futott át Himchan agyán egy pillanatra a gondolat.
- Azt hiszem, jobb, ha megyünk, bizonyára nagyon megviseltek az imént látottak - nézett rá együttérzően Zelo.
Himchan bólintott.
Zelo hirtelen eltűnt, és Himchan egy másik helyiségben találta magát, vele szemben a lány állt. Gyönyörű sötétbarna szemei vörösre dagadtak a sírástól, reményvesztett, szomorú arca a leghidegebb acélszívet is megolvasztotta volna.
- Hogy gondolhatsz rólam ilyeneket? Miért vernélek át? Miért hazudnék neked? Hisz teljes szívemből szeretlek.
- Én is szeretlek, de te nem vagy igazi. Ez csupán illúzió.
- Szóval, ez csak illúzió lenne? - hajolt oda hozzá a lány, gyengéd csókolt lehelve ajkaira.
Himchan szíve görcsbe rándult a fájdalomtól, az esze tudta, hogy mindez nem a valóság, de szívében olyan érzések keltek életre, amilyenek ez idáig még soha.
- Ne akarj ellenállni! - nézett a lány egyenesen a szemébe. - Tudod, hogy nem tudsz nélkülem élni. Többé már nem!
Himchan elveszett azokban az varázslatos szemekben, mintha csak megigézték volna, soha többé nem akart elszakadni tőlük.
A lány szeméből most először, egy árva könnycsepp buggyant ki, végigfolyt szomorú arcán, mintha ő maga is harcot vívott volna bensőjével.
Egy ismeretlen szobában volt, előtte egy hatalmas tükör, fejében egymás után bukkantak elő az együtt töltött szép percek, melyek megtörtént, vagy talán mégse? Már nem volt képes tisztán gondolkodni. Nem tudta a lányt elengedni, de vele sem tudott maradni. Mindez hazugság volt, de az érzései valóságosabbak voltak minden eddig átélt pillanatnál. Ekkor megjelent a tükörben a lány, és Himchan érezte, ahogy mindent elfelejt, nem maradt más, csupán csak ő és a lány, és az a földöntúli boldogság, amit akkor érzett, ha csak egy pillanatra is, de megláthatta.
Hirtelen magához tért! Eszébe jutott minden, újra tisztán tudott gondolkodni. Hallotta Zelo kétségbeesett kiáltását, ahogy öklei ütemesen az ajtónak csapodnak.
A tükörben lévő képmása még mindig revolvert tartott a fejéhez, úgy ahogy Himchan is. A fiú elvette halántékától a fegyvert, és a tükörbeli alak felé fordította. Ekkor a képmás újra a lány alakját vette fel. Himchan habozott egy pillanatig, keze remegett az érzelmektől, a fájdalom úgy marcangolta testét, mint vad farkas sötét éjszakákon védtelen áldozatát. De tudta, nincs visszaút, meg kell tennie, ha szabadulni akar. Nincs más választása. Apró izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán, bal kezével igyekezett megtámasztani jobb kezét, hátha ezáltal a remegés kissé alábbhagy. Célzott és lőtt. Egy pillanattal később a lány revolvere is elsült. Ahogy eldőlt a lövés erősségétől, egy halvány mosoly jelent meg arcán. Himchan még látta, ahogy szája egy köszönömöt formáz, mielőtt végleg eltűnik, majd a tükör apró darabokra hullott.
Mintha egy hatalmas kő gördült volna le szívéről, Himchan hatalmas megkönnyebbülést érzett. A fájdalom mintha tovatűnt volna, és egy lány nem volt több már egy rég elfeledett emléknél.
Ebben a pillanatban az ajtó is engedett, és Zelo végre be tudta törni.
- Himchan, hála az égnek! Jól vagy, ugye? - tapogatta végig a fiú minden egyes porcikáját, hogy megbizonyosodjon annak testi épségéről. - Úgy aggódtam miattad!
- Igen, most már minden rendben van.
- És, ő hol van? - kérdezte Zelo kissé félve a választól.
- Azt hiszem, végre ő is megnyugvásra talált - mosolyodott el Himchan.
- Akkor vége?
- Igen, vége. Zelo!
- Igen?
- Köszönöm.
- Mit?
- Mindent. Ha te nem lettél volna, valószínűleg már én is valamelyik elmegyógyintézetben bámulnám a falakat - nézett Himchan hálás tekintettel a fiúra.
- Örülök, hogy segíthettem - mosolygott vidáman Zelo. - És most mihez fogsz kezdeni?
- Megyek, meglátogatom Yonggukot és a többieket. Remélem már ők is jobban vannak, és tudok nekik segíteni.
- Sok sikert! Ha egyszer Gwangjinben jársz, látogass meg!
- Feltétlenül. Ki nem hagynám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése