Váltsd valóra az álmod!

   Lassan kinyitottam szemeimet, és amennyire fekvő helyzetem engedte, körbehordoztam tekintetem. Egy szobában voltam, ezt rögtön első pillantásra meg tudtam állapítani, bár azt már korán se szerettem  volna tudni, hogyan kerültem ide. A hófehérre festett falak és a plafon kissé steril jelleget kölcsönöztek a teremnek, aminek következtében erős gyanúm támadt a helyet illetően. Oldalra fordítottam fejem, ekkor három ágyat pillantottam meg magam mellett, baljukon apró szekrényekkel, amelyek tetején gyümölcslés üvegek, újságok, gyümölcsök hevertek. Mindhárom ágyban betegek feküdtek.
   - Szóval kórházban vagyok - sóhajtottam fel, és tekintetem ismét a fehérre meszelt plafonra emeltem. - Ezek szerint rosszabbodott az állapotom.

   Úgy hét hónappal ezelőtt kezdődött minden. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagyon hamar kifulladok. Már néhány emeletnyi lépcsőzés után is úgy lihegtem, mint aki kilométereket futott le. Majd kezdődtek a heves szívdobogások. Úgy kalimpált a szívem, mintha ki akarna esni a helyéről. És nemcsak akkor, mikor nagy erőt fejtettem ki, vagy megemelkedett az adrenalinszintem, hanem teljes nyugalmi állapotban is, például a kanapén fekve, tv-t bámulva.
   Először azt hittem, hogy majd elmúlik idővel, de végül kénytelen voltam belátni, hogy el kell mennem kivizsgáltatni magam. Hideg zuhanyként ért a hír, mikor megtudtam, hogy a szívem rakoncátlankodik. Egy sor különböző vizsgálat után kaptam egy csomó gyógyszert, és három hetente kontrollra kellett járnom. Az orvosom azt mondta, hogy szívritmuszavarom van, ami ma már kezelhető, de mint később kiderült, az én esetem kivételes. A gyógyszerek valamiért nem akartak hatni nálam, és többször rosszul is lettem, de ez volt az első alkalom, hogy összeestem.  

   -Szia, Himchan, hogy vagy? - érdeklődött orvosom, miközben kezébe vette az ágyam elejére tűzött kartonlapot, majd végigfuttatta rajta.
   - Voltam már jobban is - húztam számat egy bénán sikerült félmosolyra.
   - Ezt megértem - nézett rám együttérzően.
   - Megint rosszabbodott az állapotom, igaz? - kérdeztem némi kétségbeeséssel a hangomban.
   - Egyenlőre még nem tudok mit mondani, előbb el kell végeznünk néhány vizsgálatot, de pár napig bent kell maradnod.
   - Rendben van - egyeztem bele megadóan, hisz’ úgyse tudtam volna ellene mit tenni.

   Másnap kedvetlenül feküdtem ágyamban, mikor egyszer csak egy igen magas, barna hajú srác jelent meg mellettem.

   - Szia, a nevem Zelo - nyújtott kezet mosolyogva, én pedig meglepődve viszonoztam kézfogását. - Egy amerikai filmben láttam néhány éve, és egyszer én is ki akartam próbálni.
   - Aha, értem. - Úgy vigyorgott akár egy kisgyerek. De ami rögtön megfogott  benne, azok a szemei voltak. Olyan élénken  figyelte velük a világot, annyi élet és vidámság volt bennük, hogy teljesen megnyugodtam mellette. Várakozóan nézett rám, de még mindig mosolyogva, én meg nem értettem, mi van, aztán hirtelen rájöttem: még nem mutatkoztam be. - Bocs, ne haragudj, kissé elkalandoztam. Himchan vagyok.
   - Örülök, hogy megismerhetlek, Himchan.
   Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig a kezemet szorongatja.
   - Én is örülök, hogy megismerhetlek.
   - Nincs kedved kirándulni egyet? - szegezte nekem váratlanul a kérdést.
   - Kirándulni? - csodálkoztam. Ugyan, hova lehetne itt kirándulni menni?
  - Pontosan - vigyorodott el megint. - Majd meglátod! Csak gyere velem! - Elkezdett húzni a kezemnél fogva, és én nem ellenkeztem. Volt valami benne, ami vonzotta az embert. Odamentünk az ágyához, felvett mellőle egy takaró,t és a kezembe nyomta. - Ezt hozd, légy szíves. - A szekrényéről felkapott egy csomag kekszet meg egy üveges almalét, aztán elindultunk le a lépcsőn, ki a kórházból.
   Nemsokára a kertben kötöttünk ki. Hátul állt egy nagy, öreg tölgy, hatalmas lombkoronája óriásként tornyosult fölénk. Zelo leterítette a takarót a földre, helyet foglalt, majd mutatta, hogy üljek le én is mellé.
   - Gyönyörű időnk van, nem? Pont alkalmas egy jó kis piknikre.  - Letette elénk a kekszet és az üdítőt. - Vegyél belőle nyugodtan - kínált kedvesen.
   - Köszönöm - vettem el egy szemet, és lassan enni kezdtem. Az igazság az, hogy kissé zavarban voltam. Egy kórház kertjében piknikezni nem megszokott dolog.
   De igaza volt. A nap lágyan cirógatta arcomat meleg ujjaival, fénye beragyogta az egész környéket. A levelek élénk színekben pompáztak, a kerítés tövében kinyíltak már az őszi sáfrányok, megmutatva gyönyörű, lila színűket. Az egész olyan csendes és meghitt volt. Úgy éreztem, órákig képes lennék itt ülni, egy helyben.
   - Na, és mivel foglalkozol? - érdeklődött Zelo, kizökkentve gondolataimból.
   - Egy kereskedelmi cégnél kezdtem el dolgozni pár hónapja.
   - És, izgalmas?
   - Nem mondhatnám.  Te viszont még bizonyára tanulsz.
   - Igen, az idén érettségiznék.
   - Érettségiznél? Miért, nem fogsz?
   - Hát, még kb. egy hónapot itt leszek, szóval...
   - Értem. Akkor majd jövőre, nincs abban semmi.
   - Ja. Nincs abban semmi.
   Mintha egy pillanatra elszomorodott volna, de fél perccel később újra széles mosoly ült ki arcára.
   - Na, de nehogy már a suliról beszéljünk. Szereted a sportot?
   - Nem igazán.
   - Én imádok gördeszkázni. Most sajnos hanyagolnom kell. De néha kiszökök és deszkázok egy kicsit.
   - Kiszöksz? - lepődtem meg.
   - Aha. Majd megmutatom, hogy. De aztán nehogy eláruld valakinek! - kacsintott rám.
   - Nem szólok róla senkinek, ígérem.
   - Ám, ha nem sportolsz, mit csinálsz a szabadidődben?
   - Hááát... - Nem nagyon szoktam erről senkinek se beszélni, de valamiért úgy éreztem, neki elmondhatom. - Festeni szoktam. De nem vagyok valami jó benne.
   - Majd én megmondom, jó vagy-e - dugta ki oldalt a nyelvét, miközben szemei huncutul csillogtak, akár két ragyogó drágakő. - Megmutatod valamikor a képeidet?
   - Persze, majd behozom őket, miután kiengedtek, ha még itt leszel.
   - Tuti, egy ideig még biztosan maradok.
   - Nem akarok indiszkrét lenni, de neked mi bajod van?
   - Valami vírus, kicsit macerás, úgyhogy egy darabig még itt vendégeskedek. De ne aggódj, nem fertőző. És neked?
   - Nekem a szívemmel van baj.
   - Az nem jó. Komoly? - Hirtelen aggódóvá vált tekintete, látszott rajta, hogy komolyan érdekli az állapotom.
   - Azt hiszem, igen. Egyre többször leszek rosszul. Nem úgy tűnik, mintha javulna az állapotom - húztam el a számat.
   - Biztos rendbe jössz - biztatott, és nem tudom, miért, de elhittem neki.
   Még egy ideig beszélgettünk a takarón, de lassan vissza kellett mennünk. Zelot vizsgálatra vitték, én pedig lefeküdtem egy kicsit. Remekül elbeszélgetett a nővérrel is, úgy látszik, ez a fiú mindenkivel szót értett. Állandóan mosolygott, és tele volt energiával. Nem értettem, hogy csinálja, hisz’ a kórházakban legtöbbször levertek és kedvetlenek az emberek. De Zelo ennek teljesen az ellentéte volt.
   A következő napok remekül teltek, annak ellenére, hogy egy kórházban feküdtem. Zeloval nagyon jól összebarátkoztunk, rengeteget beszélgettünk, és jobbnál jobb ötletekkel állt elő, így sosem unatkoztunk.

   - Szia, Himchan! - jelent meg egyik nap váratlanul előttem.
   - Zelo! - kiáltottam fel meglepetten.
   - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
   - Semmi baj - mosolyodtam el. - Mi újság?
   - Mondd csak, nincs kedved egy kicsit lógni velem a városban?
   - Lógni a városban? - csodálkoztam.
   - Aha - bólintott.
   - De hát, kórházban vagyunk, nem sétálhatunk csak úgy ki.
   - Ezzel ne foglalkozz, csak bízd rám magad - vigyorgott.
   - Rendben - egyeztem végül bele kissé kétkedve. - Mehetünk.
   Mindketten utcai ruhát húztunk, majd óvatosan, nehogy egy orvos vagy nővér meglásson, kislisszoltunk a kertbe. Zelo a hátsó kerítéshez ment, és a vasrácsokat kezdte el tapogatni, mígnem megtalálta azt az egyet, amelyik kissé meg volt lazulva. Óvatosan kihúzta, majd kibújt a lyukon, aztán intett, hogy kövessem. Körülnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem figyel minket senki, majd én is átbújtam a lyukon.  
   - Nyugi, nem lesz semmi baj - villantotta rám szokásos, vidám mosolyát.
    Azért az én gyomrom kissé összeszorult az idegességtől, nem tudtam olyan felszabadult lenni, mint Zelo. Állandóan hátratekintgettem, hogy nem vettek-e észre, mígnem befordultunk a következő sarkon, és így eltűnt a kórház a látókörömből.
   - Ne aggodalmaskodj már annyit, meglátod, jó móka lesz - nevette el magát Zelo. Ahogy elképzeltem, milyen riadt képet vághatok, belőlem is kitört a nevetés. - Erre gyere - mutatta az utat, én pedig követtem.
   Nemsokára egy nagy térre értünk, melynek közepén egy gyönyörű, delfin alakú szökőkút állt. Az egyik oldalán egy srác gitározott, néhányan körülvették, és érdeklődve figyelték játékát. A padokon fiatal és idős párok ültek, élvezték a napsütést, és az áttetsző vízsugarat, mely a delfin szájából kiömölve csodálatos ívet írt le. Néhány kisgyerek megrohamozta a tér szélén felállított standot, ahol fagyit és édességet lehetett kapni. A szökőkúttól balra néhány srác álldogált; kinek kezében, kinek pedig lába alatt egy-egy gördeszkával. Zelo egyenesen feléjük vette az irányt.
   - Sziasztok! - integetett nekik vidáman, a fiúk pedig régi ismerősként üdvözölték őt.
   - Helló, Zelo, mi újság? - pacsizott össze vele egy magas, vékony, rövid sötétbarna hajú srác, aki amerikai hip-hop stílus szerint volt felöltözve.
   - Csak a szokásos, Youngjae, dögunalom.
   - Akkor itt az ideje, hogy kicsit felrázzunk - vigyorgott egy alacsonyabb srác, fején New Yorkos baseball sapkával.
   - Reméltem is, hogy ezt mondjátok, már alig várom, hogy menjek néhány kört. De előbb szeretném nektek bemutatni a haveromat, Himchant. Ők pedig itt Yongguk, Daehyun, Minjae, Woojin és Youngjae - mutatta be nekem a többieket.
   - Sziasztok! - hajoltam meg.
   - Helló, Himchan - üdvözöltek, majd mindegyik lepacsizott velem.
   - Te is gördeszkázol? - érdeklődött Yongguk, legalábbis azt hiszem, ő volt az. Nem sikerült elsőre mindenki nevét megjegyeznem.
   - Nem, én nem - ráztam meg magam előtt két kezemet.
   - De ha gondolod, kipróbálhatod - dugta ki oldalt játékosan nyelvét Zelo.
   - Á, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Biztos nagyon béna lennék.
   - Senki se született gördeszkazseninek, nehogy azt hidd.
   - Próbáld ki, majd mi segítünk - ajánlotta fel Daehyun.
   A fiúk nagyon kedvesek voltak, és igazán jól esett a biztatásuk. Végül is, miért ne? Nincs veszítenivalóm!
Youngjae odaadta a deszkáját, és segített ráállni, Zelo pedig magyarázni kezdte, mit hogyan csináljak, hogyan álljak rajta, hogyan tartsam magam, és közben mutatta is a saját deszkáján, amit mondott. Az első néhány próbálkozásom, ahogy az várható volt, kudarcba fulladt,  de utána már egész szépen tudtam menni vele. Persze, ez semmiség volt a többiekhez képest, akik mindenféle trükköket mutattak be a deszkájukkal.   

   Zelo is nagyon profin tolta, tátott szájjal bámultam egész végig. Úgy száguldott a kemény aszfalton, mintha eggyé olvadt volna vele. És mikor ugratott, mintha a levegőn siklott volna végig, szinte repült. És az arca! Még sosem láttam így ragyogni, pedig mindig mosolygott, mindig vidám volt, de most szinte földöntúli boldogság ült ki rá. Nem csak az arca, az egész lénye ragyogott. Látszott rajta, mennyire élvezi, most azt csinálta, amit igazán szeretett, ami valóban örömet okozott számára.
   A délután nagyszerűen telt, rengeteget nevettünk. Miután kigördeszkáztuk magunkat, leültünk, és egy nagy adag fagyi mellett beszélgetni kezdtünk.  Remekül eldumáltunk a fiúkkal, egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak, pedig nem sokat konyítottam a gördeszkázáshoz. De ha valamit nem értettem, elmagyarázták, és sok minden más is szóba került.
   - Te tényleg festesz? - nyíltak tágra Youngjae szemei, mikor Zelo megemlítette nekik, mivel foglalkozom ráérő időmben.
   - Igen, de nem vagyok olyan jó, csak próbálkozom.
   - Ne is figyeljetek rá, csak szerénykedik - ellenkezett velem Zelo.
   - De hisz’ még nem is láttad egyetlen képem se!
   - Akkor mutasd meg!
   - Most?
   - Igen, most. Messze laksz innen?
   - Nem annyira, de nem kéne lassan visszamennünk? - hezitáltam kissé.
   - Előbb megmutatod a képeidet, aztán majd visszasurranunk. Nyugi, még van időnk az esti vizitig.
   - Hát jó, de nincs nálam a kulcsom, úgyhogy remélem, otthon van Jongup, ő a társbérlőm, és egyben a legjobb barátom.
   - Hát, akkor induljunk, és nézzük meg - pattant fel Zelo, a többiek pedig sorban követték. Szerencsénk volt, Jongup otthon volt, bár igencsak meglepődött, mikor ajtót nyitott.
   - Hát te? Nem a kórházban kéne lenned? - nézett rám csodálkozva.
   - Csak néhány barátom szeretné megnézni a képeimet.
   - És most ezért hazaengedtek?
   - Hát, nem igazán - húztam be a nyakam, mert pontosan tudtam, mi fog következni.
   - Kim Himchan, te most komolyan azt akarod mondani nekem, hogy megszöktél a kórházból?
   - Hát, valahogy úgy, de nemsokára megyünk vissza. Fel se fog nekik tűnni, hogy egy ideig nem voltunk ott - hadartam el egy szuszra. Próbáltam szépíteni a dolgon, de Jongup még mindig haragos arca arra engedett következtetni, hogy nem igazán hatotta meg a magyarázkodásom.
   - Mikor lettél te ilyen vakmerő?
   - Khm, elnézést, azt hiszem, ez az én hibám - dugta ki a fejét hátam mögül Zelo. Jongup kissé meglepődött a váratlan látogató láttán, de Zelo nem jött zavarba, rámosolygott, majd kezet nyújtott neki.     
   - Szia, Zelo vagyok. Remélem, nem jöttünk rosszkor, nem szeretnék zavarni.
   - Nem, dehogy, gyertek csak be - tárta ki az ajtót Jongup.
   - Gyertek, erre van a festőszobám. - Előrementem, hogy mutassam nekik az utat.
   A festőállványom még mindig ugyanott állt, a szoba közepén, ahogy hagytam, a vásznon egy megkezdett tájképpel. A szoba tele volt kész képekkel, és a fiúk álmélkodva néztek körbe.
   - Te, ezek baromi jók! - lelkendeztek.
   - Tudtam én, hogy tehetséges vagy! - nyugtázta elégedetten Zelo, hogy igaza van.
   - Nem vagyok én olyan jó. - És most nemcsak szerénykedtem, hanem tényleg így is gondoltam. - Vannak nálam százszor jobbak.
   - Pedig neked művészeti suliba kéne járnod, és kiállítást kéne rendezni a képeidből - fordult felém Youngjae.
   - Na, ez most már tényleg túlzás! - vörösödtem el, akár egy jól érett paradicsom.
   - Ugye? Én is mindig ezt mondom neki, de hát nem hallgat rám! Miért is hinne a legjobb barátjának! - Éreztem némi sértődöttséget Jongup hangjában, így nem akartam tovább feszíteni a húrt.
   - Oké, ezt majd megbeszéljük, ha meggyógyultam, rendben?
   - Nem fogom elfelejteni, ne is reménykedj benne! - Legjobb barátom határozott tekintete egy szemernyi kétséget se hagyott efelől bennem.
   - Igenis, értettem - tisztelegtem neki játékosan.
   - Himchan, lefestenél majd engem is a gördeszkámmal?
   - Persze Youngjae, nagyon szívesen!
   - Köszönöm, már alig várom!
   - Hát, még egy kis türelemmel kell lenned.
   - Persze, a legfontosabb, hogy meggyógyulj!
   - Viszont ideje lenne visszamennünk, ha nem akarunk lebukni - vigyorgott Zelo.
   - Ezt pont most kellett mondanod? Végre elfeledkeztem róla, de most megint gyomorgörcsöm van.
   - De hát, mondtam, hogy nem kell izgulnod, nem lesz semmi baj - jelentette ki Zelo teljes lelki nyugalommal.
   Elköszöntünk Jonguptól, aki még a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak nagyon magamra, és majd egyik nap beugrik meglátogatni, ha addig nem engednének haza.
    A szökőkútig együtt mentünk a fiúkkal, onnan pedig elváltak útjaink. Ahogy a kerítéshez értünk, a gyomrom elkezdett liftezni, és egészen addig nem tudtam megnyugodni, míg nem voltunk újra a kórtermünkben. El se tudtam hinni, hogy tényleg nem vették észre, hogy megléptünk.

   Ezek után többször is kiszöktünk, én pedig az idő haladtával egyre kevésbé izgultam. És rájöttem, hogy bár sosem leszek profi gördeszkás, de nem vagyok reménytelen eset se, ahogy Youngjae fogalmazott. Eléggé meglepődtem saját magamon, de kezdtem egyre jobban élvezni.
   Ám egy nap olyat hallottam, ami teljesen ledöbbentett. Képtelen voltam elhinni, pedig a saját két fülemmel hallottam. Zelo halálos beteg?  Nem, az nem lehet, ez biztos valami tévedés. Odamentem a nővérhez, akit az orvosával hallottam pár perccel korábban erről beszélni, ezt azonnal tisztáznom kellett.
   - Zelo egy ritka betegségben szenved, sajnos gyógyíthatatlan - erősítette meg az általam korábban hallottakat.
   - De Zelo erről soha nem beszélt nekem - csodálkoztam.
   - És soha nem is fog. Az emberek mikor megtudják, mindig elkezdik sajnálni, ő pedig azt szeretné, ha normálisan bánnának vele. Úgy látom, téged nagyon megkedvelt, bizonyára félt, hogy te is másképp kezelnéd, ha tudnád, hogy nincs már sok ideje hátra.
   - Mégis, mennyi idő míg... - nyögtem ki a szavakat, de képtelen voltam befejezni. Még mindig sokkolt a tudat, hogy Zelo meg fog halni.
   - Nem tudjuk pontosan, kb. egy hónapja lehet hátra.
   - Egy hónap! Milyen kevés idő! - Az agyam még mindig képtelen volt feldolgozni az imént hallottakat. -   

De hisz’ mindig olyan vidám, állandóan mosolyog, egyáltalán nem látszik súlyos betegnek.
   - Zelo úgy döntött, hogy kesergés és önsajnálat helyett boldogan és vidáman éli le élete hátralévő részét. Nem a betegségére akar koncentrálni, hanem azokra a boldog pillanatokra, amiket még megélhet. Himchan, nagyon fontos, hogy továbbra is úgy viselkedj Zeloval, mint eddig, és soha nem jöhet rá, hogy tudsz a betegségéről.
   - Rendben van. Ne aggódjon, vigyázni fogok. És köszönöm, hogy elmondta.
   Fogalmam sincs, hogy jutottam el az ágyamig. Lefeküdtem egy kicsit pihenni, de egyre csak Zelo körül jártak a gondolataim.

   A következő napokban igyekeztem a szokásos módon viselkedni vele, de ez az idő előrehaladtával egyre nehezebbnek bizonyult. Állandóan a betegségén járt az eszem, úgy kellett néha kényszeríteni magam, hogy ne gondoljak rá.
   Csodáltam az erejét, ahogyan felülkerekedik a betegsége okozta letargián; a kitartását, ahogy próbál mindvégig vidám és örömteli lenni, ahogy próbálja élvezni az életet, és nem hagyja el magát. Én erre sosem lettem volna képes.

   Aznap szakadt kint az eső, a szürkeség beborította az egész várost. A rossz idő az én kedvemre is rányomta bélyegét.
   - Rajzolj le! - kért Zelo.
   - Rendben van - bólintottam. Őszintén szólva kissé meglepett a kérése, nem számítottam rá. Kotorászni kezdtem az ágy mellett álló kis szekrényem fiókjaiban, de egy tollon és néhány sima papírlapon kívül nem találtam semmit. - Zelo, van egy kis gond. Nincs se papírom, se ceruzám.
   - Ne aggódj, megoldjuk - jelentette ki magabiztosan.
   - Zelo, ugye nem akarsz kiszökni ebben az ítéletidőben? - halkítottam le a hangom, nehogy valaki más is meghallja.
   - Ugyan, hova gondolsz? Túlságosan hideg van ahhoz ma, hogy kidugjam az orrom. Brrr - rázkódott meg, mint aki nagyon fázik.
   Visszasétált, elővette a mobilját, telefonált egyet, majd visszajött hozzám.
   - Elintézve - mosolyodott el. - Amíg várakozunk, nem társasozunk egyet?
   - De. Jó ötlet.
   Nem kérdeztem tőle semmit, kezdtem megszokni, hogy bármilyen problémát egy laza kézmozdulattal megold. De azért megkönnyebbültem, hogy nem akart kimenni. Mostanában hamar elfáradt mindenben, sokat fogyott, és az arca egészen beesett, sápadt lett.
   - Hahó, Himchan, te jössz - integetett kezeivel arcom előtt.
   - Ne haragudj, elgondolkodtam valamin.
   - Csak nem egy csajon jár az eszed? - kuncogott maga elé.
   - Perverz!
   - Most miért? - nézett rám egy ma született bárány ártatlanságával a szemeiben. - De az se zavar, ha fiú az illető - kacsintott rám.
   Éreztem, hogy olyan vörös leszek, mint egy túlérett paradicsom.
   - Én száz százalékig a lányokat szeretem - jelentettem ki határozottan.
   - Én is - fűzte hozzá mintegy mellékesen. - Na, szóval kire is gondoltál?- nézett rám még mindig hatalmas, kíváncsi szemekkel.
   - Játsszunk inkább! – léptem a bábummal, majd a kezébe nyomtam a dobókockát. – Te jössz!
   Fél órával később épp második vereségemet zsebeltem volna be, ha egy ismerős hang meg nem ment.
   - Megjöttem! – Youngjae vigyorogva jött oda hozzánk, kezében egy jól megpakolt szatyorral.
   - Na, végre! – pattant fel Zelo, majd kikapta kezéből a szatyrot, és kiborította a tartalmát az ágyamra. Volt ott minden, ami kellett: grafitceruza, radír, papír, ecset, hegyező, rajztábla, papírzsebkendő, átlátszó műanyag lap, amire csak szükségem lehetett. – Akkor neki is kezdhetünk, ugye? - toporgott előttem türelmetlenül.
   - Persze, én készen állok.
   - Mit csináljak? Hova helyezkedjek?
   - Szerintem ülj le ide, az ágy mellé egy székre. A lényeg, hogy kényelmes legyen, mert most egy ideig nem mozdulhatsz meg.
   - A mozdulatlanság mintaszobra leszek – húzódott széles mosolyra szája.
   - Akkor nekilátok.
   Zelo megmerevedett, én pedig rajzolni kezdtem. Youngjae mellém telepedett, és figyelte, ahogy a ceruza végigsuhan a papíron. Először feszélyezett egy kissé a dolog, de utána már annyira belemerültem a rajzolásba, hogy észre se vettem, hogy ott van mellettem. Na, meg volt, hogy Jongup is nézett rajzolás közben, úgyhogy azért ez mégse volt teljesen szokatlan számomra.
   Zelo nagyon kitartó volt, de egy idő után feltűnt, hogy kezd egyre jobban fáradni.
   - Mi lenne, ha holnap folytatnánk? – vetettem fel a dolgot, nem akartam, hogy túlságosan kimerüljön.
   - Neee, fejezzük még ma be – kérlelt, én pedig nem tudtam neki nemet mondani.
   - Rendben van - egyeztem bele.
   Folytattam a munkát. Igyekeztem olyan gyorsan dolgozni, amennyire csak tőlem tellett, de úgy, hogy az ne menjen a minőség rovására. Mindenféleképpen tökéleteset akartam alkotni. Már sötétedni kezdett, mire készen lettünk. Izgatottan vártam, hogy Zelo mit fog hozzá szólni, reménykedtem benne, hogy elnyeri majd a tetszését. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéről.
   - Ez fantasztikus lett, Himchan. Ez tisztára én vagyok, olyan mintha tükörbe néznék! – lelkendezett Zelo.
   - És láttad volna alkotás közben! Csak úgy siklott a keze a papíron! – Youngjae olyan csillogó szemekkel nézett rám, mintha valami bűvész lennék, aki épp az előbb vitte végbe élete legnagyobb trükkjét.
   - Köszönöm szépen, Himchan.
   - Nagyon szívesen, Zelo – mosolyogtam rá, szívem csak úgy repesett a boldogságtól. Eltűnődtem, milyen rég élveztem már ennyire a rajzolást. Őszintén szólva a mostani időben el is hanyagoltam.

Miután kiengednek a kórházból, megint többet fogok festeni és rajzolni - ígértem meg magamnak.
   - Már alig várom, hogy engem is lerajzolj! Persze, a gördeszkámmal együtt.
   - Csakis!
   Youngjae olyan izgatott lett a gondolatra, biztos voltam benne, hogy repülni fog hazáig.
   - Na, de most már későre jár, ideje Zelonak lepihennie egy kicsit.
   - De én még nem vagyok álmos! – jelentette ki, de utolsó szavai ásításba fulladtak.
   - Igaza van Himchannak, ideje lefeküdnöd, és nekem is mennem kell már.
   - Kösz még egyszer, Youngjae, hogy megvettél mindent. Aish, miért nem szólsz rám, még ki se fizettem!
   - Ugyan, hagyd csak! Szívesen, bármikor! Sziasztok, fiúk!
   - Szia! – Összepacsiztunk, aztán Youngjae elindult haza, én pedig az ágyához kísértem Zelot. A rajzot lerakta az éjjeliszekrényére, befeküdt az ágyába, lehunyta szemeit, és perceken belül már aludt is.
   - Nagyon elfáradtál, igaz? – igazítottam meg rajta a takarót. – Igazságtalan az élet! – jegyeztem meg keserűen, miközben egy apró könnycseppet elmorzsoltam szemem sarkában. Tekintetem a rajzra tévedt, Zelo szemében ott csillogott az a vidám, huncut csillogás, ami annyira jellemző volt rá. Örültem, hogy sikerült megörökítenem ezt a részét.

    Két nappal később különösen szép időre ébredtünk. A nap olyan erővel sütött, mintha fel akarná égetni az egész földet. Kimentünk Zeloval, és sütkéreztünk meleg sugaraiban. Egy póló is bőven elég volt, egyáltalán nem fáztunk. Zelo rám nézett, és egyből tudtam, mit akar, szemében újra ott bujkált az a vidám huncutság, ami az utóbbi napokban kezdett megfakulni.
   - Okés, rendben – egyeztem bele, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna. – De csak azért, mert ma ilyen gyönyörű szép napunk van.
   - Valószínű, ez az utolsó őszi napunk.
   Nem tudom, miért, de hirtelen könnyes lett a szemem. Zelo szájából hallani ezeket a szavakat, valahogy  most sokkal fájdalmasabb volt. De gyorsan összeszedtem magam, nehogy bármit is észrevegyen. Zelo felhívta Youngjae-t, és megbeszéltük, hogy délután találkozunk. Mivel már elég jól ment a gördeszkázás, most egy egyszerűbb trükkre tanítottak meg a fiúk. Zelo egy ideig gördeszkázott, de aztán inkább leült, és a partvonalról figyelt minket.
   Miközben Youngjae mutatta, mit hogyan csináljak, oda-odakaptam tekintetem, és figyeltem, nincs-e valami baja, nem-e lesz rosszul. De csak ült ott, hatalmas mosollyal az arcán, ahogy mindig. Egy alkalommal, mikor elkapta tekintetem, biztatóan odaintett.  Minden tudásom beleadtam, szerettem volna megcsinálni, hogy Zelo büszke legyen rám. Na, meg azt se szerettem volna, hogy Youngjae hiába vesződjön velem. Mint kiderült, nagyon jó fej srác, és kitűnően énekel. Tavasszal szeretne felvételizni valamelyik ügynökséghez, nagy álma, hogy énekes legyen.
   Végül sikerült megcsinálnom a gördeszkás mutatványt, de ha pontozták volna a kivitelezésem, egy tízes skálán talán egy kettest sikerült volna megkaparintanom. 
   - Gyakorlat teszi a mestert! – veregette meg a vállam Zelo, mikor észrevette, hogy kissé elszontyolodtam, amiért nem teljesen úgy sikerült a trükk, ahogy szerettem volna.
   - Igaza van a srácnak – helyeselt Youngjae is. – Ahhoz képest, hogy alig pár hete gördeszkázol, és nincs lehetőséged gyakorolni, tök jól megy. Ha több időd lenne rá, még profi is lehetnél!
   - Na, ez azért erős túlzás - hárítottam a dicséretet.
   - Kezd sötétedni, lassan ideje lenne visszamennetek – mosolygott Youngjae kedvesen Zelora.
   - Igen, igazad van.
   Láttam rajta, hogy nagyon kimerítette a mai nap, még úgy is, hogy az idő nagyobb részében csak a gördeszkáján üldögélt.
   - Vigyázz magadra, Zelo, rendben? – pacsizott le vele Youngjae, és bár arcára mosoly ült ki, szemében szomorúság honolt. Nem tudtam, hogy ő és a többiek vajon tisztában vannak-e Zelo állapotával, de valamit biztosan sejtettek, Youngjae tekintetéből legalábbis ezt olvastam ki.
   - Hé, nem vagyok már kisgyerek! Nem kell, hogy ilyeneket mondj!
   - Rendben. Sajnálom – nevette el magát Youngjae.
   - Köszönök még egyszer mindent – fordultam felé.
   - Szívesen, máskor is.
   - Sziasztok, fiúk – köszöntük el a többiektől is, majd elindultunk vissza a kórházba.
   Este azon töprengtem, hogy tudjuk minden egyes alkalommal lebukás nélkül megúszni a kis kirándulásainkat. Nem létezik, hogy nem veszik észre, mikor fél napokra eltűnünk. Ráadásul itt mindenki annyira kedves, és olyan lelkiismeretesen végzi a munkáját.
   Töprengésemből egy erőteljes, fájdalmas érzés rántott ki. Olyan nyomást éreztem a mellkasomon, mintha valaki konkrétan teljes testsúlyával rám nehezedett volna. A bal karom zsibbadni kezdett, és a hasam felső részét is erősen fájlaltam, bár ez a mellkasomban tomboló fájdalomhoz képest semmi sem volt. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és fel perc alatt teljesen leizzadtam, ha nem az ágyban fekszem, biztos, hogy elájulok. Próbáltam elérni a csengőt, hogy jelezzek a nővérnek, de az erős fájdalom miatt egyáltalán nem ment könnyen.
   Egyszer csak Zelo száguldott el előttem, majd az orvosommal és egy nővérrel jött vissza. Nemsokára jött egy ápoló is, kezében egy defibrillátorral. Mint kiderült, szívrohamom van. Nem emlékszem tisztán a történtekre, mikor legközelebb magamhoz tértem, már újra nyugodtan feküdtem az ágyamban, mellettem pedig Zelo ült egy széken. Most először láttam félelmet a szemeiben.
   - Nyugi, most már nincs semmi baj! – próbáltam mosolyogni, de nem sikerült túl jól. Meg akartam nyugtatni, de magamat se tudtam. Biztos voltam benne, hogy nagy a baj. – Feküdj le, Zelo. Neked is és nekem is nagy szükségünk van most minden erőnkre. Ehhez pedig kipihentnek kell lennünk.
   - Rendben van. – Hangja halk volt és erőtlen, még sosem hallottam ilyennek. – Vigyázz magadra!
Átment az ágyához és bebújt a paplan alá.
    Később bejött az orvosom, meg akart nézni, még mielőtt leteszi az aznapi műszakját.
    - Meg fogok halni? – szegeztem neki minden teketória nélkül a kérdés,t mely azóta a fejemben zakatolt, hogy magamhoz tértem.
   - Himchan, a szíved egyre inkább gyengül, szívátültetésre van szükséged. Ha nem találunk hamarosan egy donort neked...
   Nem fejezte be a mondatot, láttam rajta, hogy neki sem könnyű. Pedig csak egy betege voltam a több száz közül, mégis megviselte az állapotom.
   - Hát, akkor reméljük a legjobbakat – próbáltam elnyomni egy halvány mosolyt, több-kevesebb sikerrel.
   - Már keressük a megfelelő donort – közölte orvosom megrendült hangon. – Akkor holnap találkozunk, addig pihenj egyet – majd sietős léptekkel távozott a szobából.
   A másnapot egész végig ágyban töltöttem, kaptam megint egy rakat gyógyszert, de mindezt aránylag könnyen viseltem, hála Zelo gondoskodásának. Egy percig se hagyott magamra, minden létező módon, ami csak eme szegényes körülmények között rendelkezésére állt, megpróbált szórakoztatni. Hála neki, nem azon járt egész nap az agyam, hogy végeredményben bármikor meghalhatok.
   A következő hét sok pihenéssel telt. Lassan kezdtem jobban érezni magam, és Zelo mindvégig tartotta bennem a lelket, amiért végtelenül hálás voltam. Nem tudtam elképzelni, honnan van ekkora lelkiereje az ő állapotában.

   Egyik reggel hatalmas sürgés-forgásra ébredtem. Nővérek mászkáltak az ágyam körül, majd két ápoló jött be egy tolható ággyal, végül az orvosom lépett be a szobába.
   - Történt valami? - kérdeztem zavartan, nem tudtam mire vélni ezt a nagy felhajtást.
   - Megműtünk, Himchan, van egy alkalmas donor.
   Hirtelen szóhoz se jutottam a döbbenettől. Új szívet kapok, nem fogok meghalni!
   - Gyere, feküdj fel az ágyra, elő kell készítenünk a műtétre.
   Boldogan másztam ki az ágyból, szerettem volna Zelonak is elújságolni a jó hírt, de nem volt az ágyában, sőt, a szobában se.
   - Zelo hol van? - fordultam a mellettem álló nővérhez, ám az csak zavartan bámult rám, és egy szót se szólt.
   - El kellett mennie kivizsgálásra - válaszolt a nő helyett orvosom. - Tudom, hogy szeretnél vele beszélni, de most minden perc számít, sietnünk kell.
   Bólintottam, felfeküdtem az ágyra, és már toltak is be a műtőbe. Elvégeztek még néhány vizsgálatot, majd jött az altatóorvos, arcomra helyezett egy maszkot, én pedig szép lassan elaludtam.
   Mire magamhoz tértem, már újfent az ágyamban feküdtem. Oldalra fordítottam fejem, de Zelo most se találtam az ágyában. Kezdtem aggódni érte, reménykedtem benne, hogy nem rosszabbodott az állapota, de még én is gyenge voltam, így csakhamar elnyomott az álom.
   Másnap, mikor bejött az orvosom, megkérdeztem, hol van Zelo.
   - Sajnálom, Himchan, de fel kellett vinnünk az intenzív osztályra, de ne aggódj már stabilizáltuk az állapotát.
   - Felmehetek megnézni?
   - Majd, ha kicsit megerősödtél. Tudod, hogy most nagyon óvatosnak kell lenned.
   - Igen, tudom - szegtem le a fejem megadóan.
   Teltek-múltak a napok, és én egyre jobban éreztem magam. A vizsgálatok is azt mutatták, hogy minden rendben van, szervezetem elfogadja az új szívet, aminek nagyon örültem, de Zelo egyre jobban hiányzott.
   - Doktor úr, most már felmehetnék meglátogatni Zelot? - érdeklődtem az aznapi esti vizitkor.
   - Himchan, valamit el kell mondanom.
   Nagyot nyeltem, komoly arckifejezése láttán kezdtem rosszat sejteni.
   - Igen?
   - Zeloról van szó.
   - Mi van vele?
   A kezem izzadni kezdett, a gyomrom görcsbe állt. Ugye, nem? Nem, az nem lehet!
   - Himchan, Zelo meghalt.
   Eljutottak az agyamig a szavak, de mégsem voltam képes felfogni őket. Nem, ez lehetetlen! Szemeim megteltek könnyekkel, torkomat mintha láthatatlan kezek szorongatták volna.
   - Ez még nem minden - nézett rám orvosom fájdalmas tekintettel. - Zelo... öngyilkos lett.
   - Mi? De miért? Úgy értem, tudom, hogy gyógyíthatatlan beteg volt, de Zelo mindig olyan pozitív volt, imádta az életet, ki akart használni minden egyes percet, ami még megadatott neki.
   Orvosom nagyokat nyelt, nem volt képes megszólalni, csupán mellkasom bámulta merev tekintettel.
Aztán hirtelen minden világossá vált. Felhúztam pólómat, és kezemet remegve szorítottam szívemre.
   - Azt akarja mondani - nyögtem a szavakat, miközben könnyeim nyeldestem -, hogy ez itt Zelo szíve?
   Orvosom egy szót se szólt, csak némán bólintott. Ekkorra már az ő arcán is patakokban folytak a könnyek.

   Miután megtudtam az igazságot, teljesen kiborultam. A tudat, hogy Zelo miattam halt meg, olyan elviselhetetlen fájdalommal töltött el, amire nem volt semmilyen orvosság. Ám másnap reggel újra megjelent orvosom, és egy borítékot nyújtott át.
   - Ezt Zelo a kezében szorongatta, mikor rátaláltunk, a te neved van ráírva.
   - Köszönöm - vettem el a levelet. Megvártam, míg kimegy a szobából, majd feltéptem a borítékot, kivettem belőle a négyrét hajtott papírt, és olvasni kezdtem.

Kedves Himchan!

Igazából kissé zavarban vagyok, nem igazán tudom, hogy kezdjek neki. Sose írtam még búcsúlevelet, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz?
Először is, szeretném megköszönni neked ezt a néhány hetet, amit veled tölthettem. Nagyszerűen éreztem magam, talán még sosem szórakoztam olyan jól, mint ezekben a napokban. Kérlek, köszönd meg majd a nevemben Youngjae-nek és a többieknek is az együtt töltött szép napokat.
Hálás vagyok a sorsnak, amiért megismerhettelek, még ha csak ilyen rövid időre is. Bár találkoztunk volna előbb, de legalább megismerhettelek, és én már ezért a pár együtt töltött napért is hálás vagyok a sorsnak. Köszönöm, hogy a barátom voltál, köszönöm, hogy szebbé tetted a napjaimat. Élveztem minden együtt töltött percet.
Himchan, ne okold magad a halálomért. Igen, ennyire ismerlek már, jól tudom, hogy magadat fogod hibáztatni. De én úgyis elhagytam volna nemsokára ezt a világot, te is jól tudod. Ne haragudj, hogy nem búcsúztam el tőled, de nem várhattam tovább. Hallottam, ahogy az orvos a nővérrel arról beszélt, hogy bármikor megállhat a szíved. Nem kockáztathattam meg, hogy elveszítselek. Azt nem bírtam volna elviselni. Kérlek, bocsáss meg!
Én boldogan haltam meg, Himchan, abban a tudatban, hogy a szívem által tovább élhetsz. Remélem minden rendben lesz, és hamar meggyógyulsz. És ha már jól vagy, akkor kezdj el festeni, csak azzal foglalkozz! Mert a festészet vagy te, ott tudsz igazán önmagad lenni. És hidd el, tehetséges vagy, csodás alkotásokat hozol létre. Váltsd valóra az álmodat!
Én mindig veled leszek, Himchan, onnan fentről vigyázok rád!
És ha valami hülyeséget csinálsz, lejövök és jól seggberúglak! :D

Szerető barátod:
Zelo

   Mire a levél végére értem, már patakokban folytak a könnyeim. Drága Zelo, én drága barátom...

   A temetésére nem tudtam elmenni, az orvosok nem engedtek el, még túlságosan gyenge voltam, de később elmentem a sírjához.

    Pár nappal később épp a holmimat pakoltam össze, mikor a kezembe került a róla készült rajzom. Leraktam az ágyra, hogy valami mappát keresek, amibe beletehetem, nehogy megsérüljön, mikor egy fuvallat lesöpörte az ágyról. Lehajoltam a földre, hogy felvegyem, és akkor megpillantottam a hátoldalán lévő rövid szöveget. Zelo írta rá, felismertem a kézírását. Ha alszol, lesz egy álmod, ha ébren vagy, valóra válthatod az álmod. Ébredj fel, Himchan, és váltsd valóra az álmod!


      Már másfél év telt el, mióta Zelo itt hagyott minket, de még mindig nem el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.
   - El se hiszem, hogy eljött ez a nap - sóhajtottam fel. Szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, gyomrom öklömnyi nagyságúra szűkült.
   - Nyugi, Himchan, minden rendben lesz - biztatott Youngjae.
   - Fogadj szót a srácnak, jól beszél - veregette meg a hátam Jongup. - Imádni fognak.
   - Kösz, fiúk, hogy itt vagytok velem! Mihez is kezdenék nélkületek?
    - Nem sokra mennél, az biztos - nyújtotta ki rám játékosan a nyelvét barátom.
   - Oké, elismerem, igazatok van - nevettem el magam.
   - Himchan, velem jönnél - lépett oda hozzánk a galéria tulajdonosa.
   - Mindent bele! - biztattak a fiúk, míg én igyekeztem nem elájulni. Még mindig nem tudom elhinni, hogy kiállítás nyílik a képeimből. Pedig pár perc, és az álom valósággá válik.
   Egy órával később a galéria tele volt emberekkel, úgy tűnt, sikerem van. Rengetegen jöttek oda hozzám gratulálni, és jó néhány alkotásomat meg is vették.
   Youngjae épp az egyik képem előtt állt, mikor odaléptem mellé.
   - Ez biztos tetszett volna Zelonak - mosolyodott el.
   - Úgy gondolod?
   - Hasonlít az Eiffel toronyra.
   - Zelo szerette Párizst?
   - Nem csak Párizst, minden európai várost. Egyszer találkozott egy fiúval, aki rengeteg európai városban megfordult. Zelora nagyon nagy hatással voltak a történetei, és akkor elhatározta, hogy bejárja az összes európai nagyvárost, mégpedig hátizsákkal. Sajnos nem nyílt alkalma rá, hogy megvalósítsa az álmát, a betegsége közbeszólt.
   - Ezt nem is tudtam.
   Csendben néztük tovább a képet, én pedig rájöttem, hogy még mindig rengeteg dolog van, amit nem tudok Zeloról.

      Három héttel később útban voltam Európa felé.
   - Hölgyeim és uraim, kérem csatolják be biztonsági öveiket, nemsokára leszállunk.
   A gép végiggurult a kifutópályán, végül megállt. Leszálltunk, majd miután ellenőrizték az útlevelemet, kiléptem a repülőtér épületéből. Fogtam egy taxit, amit elvitt utazásom kezdőpontjához. Kiszálltam az autóból, kifizettem a taxist, majd felnéztem az előttem tornyosuló magas épületre.
   - Hát, itt vagyunk, Zelo - tettem kezemet a szívemre. - Az Eiffel-torony valóban gyönyörű szép.
   Felvettem hátizsákomat, aztán elindultam.
   - Itt az ideje, hogy valóra váltsuk az álmodat! - mosolyodtam el.
   Felnéztem a kék égre, és a fehér felhők mögül mintha egy huncut szemű, mosolygós arcú fiú nézett volna le rám.

A félrelépés

A történetben található fellépés valós eseményen alapul. Alább, a linken, megtalálhatjátok a két fiú közös fellépését. http://www.youtube.com/watch?v=msD47YDvAbw

            - Ez nagyon jó lesz, Kyu, holnap tarolni fogunk! – nézett elégedetten barátjára Jungmo.

- Azt mondod? - kérdezte a másik összeráncolt homlokkal. Kissé bizonytalan volt még az előadásmódját illetően. Nem nyílt alkalma még rock számot énekelni, ezért félt, hogy valamit elront, vagy nem úgy csinál, ahogy kellene. De azt be kellett vallania, hogy rettentően élvezi!

- Tudod te azt nagyon jól! – nézett nevetve barátjára Jungmo, amint mosoly kezdett kúszni a másik arcára.

- Hja, attól még aggódhatok, nem? – húzta össze szemeit Kyu. 

- Jól van, na! De nincs miért! Fantasztikus leszel. Vagyis leszünk – veregette vállon egy nagy vigyor közepette Jungmo.

- Remélem is.

- Magabiztosság, fiam, ez hiányzik belőled!

- Na, te már csak tudod!

- Hát több van belőle nekem, mint neked, az már egyszer biztos! - Kyu kinyújtotta rá a nyelvét, majd duzzogva elfordult. - Na, ne durcizz itt nekem! Hogy fogunk így holnap együtt zenélni? – hajolt elé, egyenesen a fiú szemeibe nézve. Az persze elkapta a fejét, de akármerre is forgatta, Jungmo kitartóan követte, és mikor aztán lehajtotta, a fiú egyszerűen leült alá a földre, onnan nézve vissza rá. Kyu végül nem bírta tovább, kitört belőle a nevetés.

- Na így már mindjárt más! – tápászkodott fel Jungmo. – Gyere, menjünk. Jobb, ha korán lefekszünk, kipihentnek kell lennünk holnap délután.

- Izgulsz? – könyökölt fel az ágyban Henry.

- Egy kicsit – ismerte be pirulva Kyu. Annak ellenére, hogy teljes szívéből szerette a fiút, és tudta, hogy ez fordítva is így van; és maradéktalanul meg is bízott benne, ahogy Henry is őbenne, nem szeretett gyengének mutatkozni előtte. Pedig ezért már jó párszor kapott Henry-től, a fiú a szemeit forgatta, ahányszor csak előhozakodott vele.

- Tudom, hogy jó leszel – lehelt csókot kedvese szájára Henry. – Nincs miért hát aggódnod – csókolta meg ismét.

- Mmmm, azt hiszem, kezdek ellazulni. 

- Igen? Akkor ezek szerint hat a terápiám.

- Nagyon is – mormolta Kyu két csók között.

Másnap, Kyu egész nap izgatottan járkált fel és alá. Akármennyire is próbálta nyugtatgatni magát, legbelül szörnyen izgult. Ebéd után ideje volt elindulni a stúdióba. A többiek sajnos nem tudták elkísérni, még Henry-nek is dolga akadt, de mindenkinek volt néhány kedves szava a fiúhoz.

- Biztos vagyok benne, hogy jól fogsz szerepelni, Kyu - bíztatta Wookie.

- Ilyen hanggal csak te nyerhetsz - mosolygott rá Sungmin.

- Megeszed őket reggelire! - nézett harcias tekintettel a fiúra Eunhyuk.

- Nyugi, Hyukie, azért ez nem élet-halál harc - nevette el magát Kyu. - Amúgy meg inkább vacsorára, nem? - kacsintott rá.

- Reggeli, ebéd, vacsora, egyre megy! Te vagy a legjobb és kész! – szögezte le a tényeket Eunhyuk.

- Jól van Hyuk, értjük, hogy a magad kis fura módján sok szerencsét akarsz kívánni Kyunak, de inkább hagyd a hülye dumádat - ráncigálta arrébb Donghae.

- Nem is hülye - fordult el sértődötten Eunhyuk.

- Sok szerencsét, Kyu! - bíztatta Donghae is a fiút, majd odament szerelméhez, hogy kiengesztelje, de a szöszke továbbra is csak duzzogott.

- Ne, aggódj, maknae, jól csinálod - veregette vállon Siwon, miközben a fiúra kacsintott.

- Honnan tudod? Hisz’ nem is láttad még.

- Khm, az úgy volt - köszörülte meg a torkát Siwon -, hogy egyik nap arrafelé volt dolgom, és meglestelek titeket próba közben.

- Hja, te, és nem is szóltál nekem!

- Nem akartalak megzavarni titeket. Na, de az a lényeg, hogy jók vagytok, szóval ne félj!

- Rendben, és kösz! - mosolyodott el Kyu. - De most már ideje indulnom.

- Kikísérlek - ajánlotta fel Henry.

Lementek a parkolóba, ahol a fiút már várta az autó, ami elviszi a stúdióhoz. - Nem kívánok sok sikert, mert tudom, hogy nincs szükséged rá.

- De azért egy szerencse puszi jól jönne - vigyorogta el magát Kyu.

- Oh, hát, anélkül el se engedtelek volna - hajolt hozzá Henry, majd egy forró, szenvedélyes csókban részesítette szerelmét.

- Máris sokkal magabiztosabbnak érzem magam - jelentette ki Kyu, miután elszakadt Henry ajkaitól.

- Ez volt a célom - mosolyodott el a fiú.

- Akkor este találkozunk - köszönt el Kyu.

- Várni foglak.

Henry ott állt egészen addig, míg az autó ki nem hajtott a parkolóból. Nagyon sajnálta, hogy nem tudja elkísérni szerelmét. Szerette volna élőben megnézni a fiút, de délután egy műsor felvételére volt hivatalos, nem mondhatta le. De teljesen biztos volt benne, hogy Kyu és Jungmo remekül fognak teljesíteni.

- Na, készen állsz? - kérdezte barátját Jungmo.

- Aha - bólintott Kyu.

- Akkor mutassuk meg nekik! - Azzal a két fiú elindult a színpadra, hogy előadják a dalukat.

Kyu először bemutatkozott, aztán Jungmo is így tett, majd Kyu szólt néhány szót a közönséghez. Ezután hátra ment a doboshoz, és háttal állt meg a közönségnek. Jungmo elkezdett játszani a gitárján, Kyu nagy levegőt vett, majd megfordult és egy wow kíséretében előre jött barátja mellé. Néhány taktust még játszott a gitárján Jungmo, aztán ő kissé hátrébb vonult, és Kyu énekelni kezdett. Szeretett a színpadon állni, és ha már elkezdett énekelni, elszállt minden félelme.

A produkciójuk után hatalmas tapsot kaptak. Kyut nagyon örült neki, főleg azért, mert édesanyja is itt van ezen az estén, és úgy érezte, hogy sikerült büszkévé tennie. És számára ez volt a legfontosabb, hogy a családja és a barátai büszkék legyenek rá.

A backstage-ben várta végig a többi számot, majd mikor eljött az eredményhirdetés ideje, kalimpáló szívvel állt fel ismét a színpadra. Persze, a műsorvezető még húzta az időt, amitől Kyu idegei még jobban megfeszültek. Nem reménykedett benne, de azért szíve legmélyén mégis ott volt, mi lenne, ha ő nyerné meg.

Végre kihirdették a győztest. Kyu először fel se fogta, hogy az ő nevét mondták, majd széles mosoly terült el arcán, ahogy tudatosult benne, hogy ő nyert. Szemeivel a nézőteret pásztázta, és végül megtalálta édesanyját, aki állva tapsolt neki. Szemeiben könnyek csillogtak, szíve büszkeséggel telt meg. Miatta boldognak és büszkének látni édesanyját sokkal értékesebb volt Kyu számára, mint a megnyert trófea.

A következő pillanatban Jungmo borult a nyakába.

- Gratuláloook! – üvöltötte a fülébe. – Nem megmondtam, hogy megnyered?

- De, Jungmo, igazad volt – vigyorgott a fiúra.

- Ezt meg kell ünnepelnünk!

- Rendben.

Kyu megköszönte a díjat, aztán Jungmoval hátrasiettek az öltözőbe. Útközben felhívta Henry-t.

- Szia! Képzeld, nyertünk!

- Gratulálok! Tudtam, hogy ti fogtok győzni.

- Kösz, Henry. Figyu, beugranánk még a kedvenc klubunkba Jungmoval megünnepelni a győzelmünket. Ugye, nem baj?

- Dehogyis, érezzétek nagyon jól magatokat!

- Szerintem meglesz. Sietek haza! Szeretlek!

- Én is szeretlek!

- Szia!

- Szia!

Gyorsan átöltöztek, és már indultak is közös kedvenc helyükre. Azaz indultak volna, de az öltöző  előtt Kyut édesanyja várta, hogy személyesen is gratulálhasson neki.

- Gratulálok! Nagyon jók voltatok! Büszke vagyok mindkettőtökre!

- Kösz, anya - ölelte meg Kyu.

- Köszönöm, asszonyom - hajolt meg Jungmo.

- És van valami tervetek ma estére?

- Igen, beülünk még egy klubba ünnepelni egy kicsit.

- Rendben fiam, de csak mértékkel igyál.

- Úgy lesz, anya - válaszolta Kyu egy hatalmas mosoly kíséretében.

Más már a szemeit forgatta volna ilyenkor, de amióta a balesete volt, amelyben szülei majdnem elveszítették, Kyu jól tudta, mennyire aggódnak érte, és ezt egyáltalán nem vette rossz néven tőlük. Apjának nehéz döntést kellett meghoznia, és habár szerencsére minden jól alakult, könnyen történhetett volna minden másképp. Ezért hát, Kyu igyekezett minden vele kapcsolatos felesleges izgalomtól megóvni a szüleit.

- Szeretlek, kisfiam - adott egy puszit fia arcára.

- Én is szeretlek, anya - puszilta meg ő is édesanyját.

- Érezzétek jól magatokat! Sziasztok!

- Szia!

- Csókolom - hajolt meg Jungmo.

Miután Kyu anyukája látótávolságon kívül került, Jungmo rávigyorgott a fiúra, majd elkapta a karját, és maga után húzva, sietős léptekkel elindult.

- Hé, tudok én egyedül is menni - nevette el magát Kyu.

- Pedig azt hittem, anyuci pici fiacskájának segítségre van szüksége - nézett hátra egy pillanatra kaján mosollyal az arcán Jungmo.

- Hja, Jungmo - rúgta hátsón a fiút.

- Aish, ez fájt - állt meg amaz, fájdalmas pillantást vetve barátjára.

- Ahj már, nem is rúgtalak meg olyan erősen - ingatta a fejét Kyu. Tudta, hogy Jungmo rájátszik a dologra, és csak őt akarja lóvá tenni.

- Nem? Akkor gyere, cseréljünk!

- Mi? - nézett rá Kyu értetlen arckifejezéssel, de barátja máris mögé került, és egy hatalmasat rúgott a fenekébe.

- Basszus, Jungmo, te nem vagy normális - simogatta a fájdalmas testrészt.

- Te akartad! - jelentette ki nagy komolyan Jungmo.

Kyu szólásra nyitotta száját, de aztán meggondolta magát. Felesleges lenne bármit is mondania. A plafonra emelve tekintetét, nagyot sóhajtott, majd gyors léptekkel megindult.

- Hé, várj már meg! - szaladt utána Jungmo.- Hirtelen milyen sietős lett.

- Mert muszáj innom valamit, hogy el tudjalak viselni. Valami jó erőset.

- Akkor ma éjszaka sokat fogsz inni - nevette el magát Jungmo.

A klubban a hangulat a tetőfokára hágott. A tánctér dugig volt a zenére ütemesen hullámzó lányokkal és fiúkkal. A fények úgy cikáztak végig a termen, bevilágítva annak egy-egy pontját, akár a villámok az éjszakai égbolton, egy nagyobb vihar során.

Kyu és Jungmo is jól érezte magát a különteremben, onnan figyelve az alattuk zsibongó tömeget. Amíg Jungmo arcát az üvegfalhoz nyomva kutatott csinos lányok után, addig Kyu a kényelmes bőrkanapén elterülve figyelte barátját. Az állandó kuncogások és vigyorok, na, meg akadozó beszédük jól tükrözte az üvegasztalon álló üres poharak számát.

- Kyu, azt a csajd nézd! Milyen jó bőr már! - nyomta orrát Jungmo ismételten az üvegfalhoz, majd miután válasz nélkül maradt, hátrasandított barátjára, aki hosszában elterülve még mindig a kanapén feküdt. Úgy bámulta a sötét plafont, mintha a világ legérdekesebb dolgát látná, de Jungmo akárhogy meresztette a szemeit, csupán a csillár halvány körvonalát sikerült kivennie a félhomályban. - Kyu! - emelte meg kissé hangját. Bosszantotta, hogy barátja nem figyel rá, ehelyett ki tudja, hol járnak gondolatai.

Kyu becsukta szemeit, és lélekben ismét visszatért arra a színpadra, amin néhány órával ezelőtt állt. Ereiben újra dübörögni kezdett a zene, átitatva egész lényét ezzel az ismerős, de most mégis teljesen új érzéssel. Szíve torkában dobogott, vére úgy pumpálta az adrenalint, hogy azt még a legextrémebb sportot űzők is megirigyelték volna. Egyszerre volt furcsa, ugyanakkor rettentően izgató, hogy most csak ő egyedül birtokolja a színpadot. Ő és Jungmo. Biztonságot adó érzés volt időnként a fiú hátának dőlni.

Először félt, és szörnyen izgult, mert rockot még sosem énekelt ezelőtt. De ahogy megszólalt a zene, és elkezdett énekelni, hirtelen minden félelme tovaszállt. Élvezte ezt az új helyzetet, és a közönség reakcióját látva, még jobban el tudta engedni magát.

Három és fél perc, ennyi volt csupán. De Kyu-nak ez kevés volt, újra és újra át akarta élni ezt a varázslatos érzést.

Tűnődéséből, nevének említése zökkentette ki.

- Igen? - fordult Jungmo felé.

- Na, végre! Már vagy egy órája szólongatlak, de rám se bagózol - morgolódott barátja.

- Ne haragudj, egy kissé elgondolkodtam.

- Oké, semmi gond. Gyere ide, mutatni akarok valamit.

Kyu felállt, töltött magának egy pohár whisky-t, majd leült barátja mellé a földre.

- Nézd, azt a csajt - mutatott izgatottan egy hosszú, barna hajú lányra, aki önfeledten ringatta testét a zene ritmusára. – Hát, nem gyönyörű?

Kyu elnyomott magában egy mosolyt, hogy Jungmo épp őt kérdezi erről, de igyekezett segítségére lenni barátjának. Alaposan megnézte a lányt, majd helyeslően bólogatni kezdett.

- Tényleg nagyon szép.

- Ugye? - bámulta Jungmo egyre csak a lányt.

- Miért nem mész le hozzá?

- Á, még a végén valaki felismer, nem akarok feltűnést kelteni.

- Akkor hívd fel ide - ajánlotta fel Kyu, jelezve, hogy egyáltalán nem bánja, ha még valaki csatlakozik hozzájuk.

- Most nincs kedvem hozzá - dőlt hanyatt a szőnyeggel borított padlón.

Kyu nem szólt semmit, kiitta a maradék italt poharából, majd lefeküdt barátja mellé.- Élvezted, mi? - kérdezte Jungmo a plafont kémlelve.

- Nagyon. Jó lenne még rock dalokat énekelni.

- Miért nem csinálsz egy szóló albumot?

- Nem tudom, hogy engednék-e.

- Már miért ne! A te hangi adottságaiddal... A kis maknae magasba tör - vigyorgott Jungmo.

- Haha, nagyon vicces!

- De most komolyan, kérdezd meg!

- Még meglátom.

- Nincs vesztenivalód!

- Nincs.

- Innom kell - tápászkodott fel Jungmo, majd az asztalhoz lépve, az üvegben lévő maradék whisky-t egy az egyben kitöltötte poharába.

- Azt hiszem ideje lenne hazamennünk - tápászkodott fel Kyu a kanapéról, de ahogy elengedte a karfát, veszélyesen megbillent, és nem sokon múlt, hogy el ne taknyoljon.

Jungmo se nézett ki sokkal jobban. Előkotorta telefonját, majd hívott maguknak egy taxit.
Csak eljutnak a bejáratig, míg megérkezik az autó - reménykedett benne.

Végül szép lassan lekecmeregtek, még mielőtt a taxi megérkezett volna, amit diadalittas győzelemként könyveltek el.

Óvatosan beszálltak, majd mivel Jungmo lakása volt közelebb, előbb hozzá indultak.
Mikor megérkeztek, a fiú kiszállt, majd elköszönt Kyutól.

- Jó utat haza, holnap beszélünk.

- Kösz! Pihend ki magad!

- Meglesz! - vigyorogta el magát.

Kyu hirtelen szája elé kapta a kezét, arca eltorzult a fájdalomtól. – Kyu, rosszul vagy? - hajolt be az autóba aggódva Jungmo.

Barátja csak bólintani tudott, pocsékul érezte magát. - Talán jobb lenne, ha bejönnél egy kicsit lepihenni, vagy akár itt is aludhatsz - javasolta neki Jungmo.

Kyu legszívesebben hazasietett volna Henry-hez, de félt hogy egy kisebb rázkódás útközben, és telibe hányja az autót. Amúgy is bódult volt még az italtól, talán nem kéne, hogy szerelme ilyen állapotban lássa.

Bólintott, mire Jungmon segített neki kiszállni.

Míg a fiú kifizette a taxist, addig ő a kocsi oldalának dőlve próbálta összeszedni magát. Remélte, hogy a friss levegő talán segít egy kicsit borzalmas közérzetén, ám ebben sajnos csalódnia kellett. Míg felértek Jungmo lakásáig, végig a száján tartotta jobb kezét, és magában megfogadta, hogy többé a büdös életben nem fog egy korty alkoholt se inni.

Jungmo kizárta az ajtót, majd betessékelte barátját az előszobába.

- WC - szűrte ki a szót fogai közül Kyu.

- Jobbra a második ajtó.

A fiú szélsebesen elsietett, és pár másodperccel később hányással járó hangok ütötték meg Jungmo fülét. Nyugtalankodva várta, míg barátja ki nem jött a mellékhelyiségből.
- Hogy vagy? - kérdezte aggódva.
- Jobban, köszi.
- Gyere, feküdj le egy kicsit - vezette be Kyut a hálószobába.

A fiú lerogyott az ágyra, és remélte, hogy mindent kijött, aminek ki kellett. Próbált pihenni egy kicsit, és csakhamar elszundikált.

Mikor magához tért, Jungmot maga mellett találta az ágyon. Óvatosan felült, de abban a pillanatban, hogy megmozdult a fiú kinyitotta a szemeit.

- Jobban vagy? - érdeklődött.

- Igen, és bocs, nem akartalak felkelteni.

- Nem aludtam.

- Akkor jó.

- Olyan esetlenül nézel ki - vigyorgott Jungmo.

- Kedves vagy - grimaszolt egyet Kyu.

- Na, ne légy mérges - cirógatta meg az arcát. Milyen puha a bőre.

- Hülye - nevette el magát Kyu.

Jungmo kidugta rá a nyelvét, majd végighúzta ujjait a fiú nyakán. - Mit csinálsz? - nézett rá csodálkozva amaz.

- Nem tehetek róla, olyan puha a bőröd, mint egy kisgyerek popsija.

- Szerintem a tiéd is épp ugyanilyen.

- Neeem, a tiéd puhább.

- Jungmo, neked többet nem szabad ennyit innod.

- Most miért? – vigyorgott a másik.

- Mert tiszta idióta leszel - nyomta mutatóujját a fiú homlokához.

- Utálatos vagy - fordult el sértődötten Jungmo.

- Hé, na, csak vicceltem - próbálta kibékíteni barátját. - Na, Jungmo, ne csináld ezt - hajolt fölé.

A fiú hirtelen megfordult, arcuk csupán néhány centiméterre volt egymástól.
Vajon az ajkai is olyan puhák lehetnek? – morfondírozott, majd hüvelykujját gyengéden végighúzta Kyu alsó ajkán.

Kyu megremegett az érintése alatt, de nem húzódott el. Jungmo elkezdett közelíteni az ajkai felé, majd gyengéden rátapadt az övéivel. Még sosem csókolt fiút ezelőtt, nem is értette, mi ütött most belé. Ráadásul a legjobb barátját csókolja. De puha ajka és selymes bőre szinte vonzották, rég érzett már ilyet. Vagy csupán az alkohol hatása lenne mindez? Az zavarja össze az érzékeit?

Kyu is furán érezte magát, mégis hagyta, hogy Jungmo utat törjön nyelvével, és érzéki táncba vonja az övét. Ösztönösen karolta át, oldalát kezdve el simogatni. Érezte, ahogy elönti a forróság, és különös bódultság lesz úrrá rajta. Valami az elméje mélyén vészjelzést adott le, de már nem jutott el tudatáig. Testi vágya átvette az uralmat elméje felett, és csupán ösztöne volt, mi hajtotta előre.

Jungmo kigombolta a fiú ingjét, majd tenyerét végighúzta mellkasán, le a hasáig. Ezután a nyakát kezdte el apró puszikkal beborítani, mire Kyu halkan felnyögött. Jungmo áttért a fiú kulcscsontjára, és egyre lejjebb haladva kényeztette őt. Kyu közben lehúzta róla a pólót, és ujjait végigfutatta izmos mellkasán. Jungmo ezután a farmerjától, majd a boxerétől is megszabadította.

Meglátva Kyu férfiasságát teljes valójában, egy pillanatra megtorpant, még sosem került ilyen intim közelségbe egy pénisszel. Bátortalanul végigsimított rajta, de alighogy hozzáért, Kyu megremegett alatta, és kéjes nyögés hagyta el ajkait. A reakció, amit kiváltott belőle, felbátorította Jungmot; újból végigsimította, ezúttal sokkal erőteljesebben, majd lehajolt, és nyelvével teljes hosszában végignyalt rajta.

Kyu érezte, ahogy egyre jobban feltör benne a vágy, nem bírta magával tovább. Az alkohol még dolgozott szervezetében, nem tudott tisztán gondolkodni. Csak a gyönyörre tudott gondolni, át akarta élni azt az eufórikus érzést. Maga alá fordította Jungmot, és most ő kényeztette a fiút. Apró puszikkal borította be mindenhol, miközben lehámozta róla az összes ruháját.

Jungmo sohasem gondolta volna, hogy egy férfi ilyen hatással lehet rá, hogy egy férfi csókjait valaha ennyire élvezni fogja. Kyu gyengéd volt vele, ugyanakkor mégis szenvedélyes, és csakhamar azon kapta magát, hogy magában akarja érezni a fiút. Felkeltette a kíváncsiságát, az alkohol pedig megszabadította minden gátlásától.

Kyu először ujjaival hatolt belé, tágította, felkészítette férfiassága befogadására. Majd amikor úgy érezte, készen áll, óvatosan belé hatolt. Jungmo felnyögött, ahogy megérezte magában a másikat, de ezúttal a fájdalomtól. Kyu várt egy kicsit, hogy Jungmo megszokja, aztán lassan mozogni kezdett benne.

Egy kis idő múlva a fájdalmat felváltotta egy kellemes érzés. Kyu észrevette Jungmo megváltozott arckifejezését, és hogy teste egyre jobban ellazul, így gyorsabb tempóra kapcsolt. Nem sokkal később már mindketten ziháltan vették a levegőt.

Kyu közben a kezével Jungmo férfiasságát is kényeztette, nem sok kellett hozzá, hogy mindketten elmenjenek. Először Jungmo élvezett el egy hatalmas nyögés kíséretében, majd néhány lökéssel később Kyu hajtotta hátra a fejét, miközben a beteljesülés édes hangja hagyta el ajkait. Zihálva kapkodtak mindketten levegő után.

Jungmo arckifejezése hirtelen megváltozott, egészen lesápadt az arca. Kyu követte a tekintetét, és a látványtól szinte lebénult. Az ajtóban Henry állt, arcán a meglepettség és a fájdalom vegyes érzésével.