Varázslatos szenteste

Ez már a harmadik bolt volt ahova betértem. Nem hiszem el, hogy egész Dél Koreában nem kapni kis műfenyőfát. Mindenhol csak nagyok voltak, 1,5-2 méter magasak, pedig én csak egy kis 50 centiset szerettem volna. Magyarországon élek, de most egy éves ösztöndíjjal itt tanulok Szöulban. Mivel Korea nagyon messze van, így nincs lehetőségem hazautazni az ünnepekre. De azért szerettem volna megemlékezni a karácsonyról, még ha csak így magamban is ünneplem meg, hisz ez itt nem olyan nagy ünnep mint nálunk odahaza. Úgy tűnt ebben a boltban se járok sikerrel, és épp indultam kifelé, amikor ahogy fordultam az egyik polc tetején megpillantottam egy pontosan olyan fát, amilyet kerestem. Még fel is volt díszítve, egyszerűen tökéletes volt. Annyira megörültem neki, hogy futni kezdtem a polc felé, anélkül, hogy rendesen a lábam elé néztem volna. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy megakadok valamiben, aztán dőlök előre megállíthatatlanul, majd fenn akadok valamin. Körbenéztem, és amennyire ki tudtam venni, sikerült valaki hátán landolnom. Bocsánatkérések közepette gyorsan feltápászkodtam.
- Elnézést, nagyon sajnálom. - az illető felszisszent, ahogy beletenyereltem a lapockájába. - Bocsánat. Még egyszer elnézést.
Próbáltam minél hamarabb és minél kisebb fájdalmat okozva felállni. Éreztem, ahogy arcom ég a szégyentől, biztos voltam benne, hogy olyan vörös vagyok, akár egy jól érett paradicsom.
- Semmi baj. - állt fel figyelmetlenségem áldozata. - Az én hibám is. Nem kellett volna guggolva maradnom és akkor észrevettél volna.
- Aha. - bólintottam lassan. Ez volt minden reakció, amire jelen pillanatban képes voltam. Vajon mások is így lefagynak, ha egyszer csak a kedvenc koreai idoluk áll velük szemben?
- Szia, Sehun vagyok. - nyújtotta felém a kezét.
- Aha. - csúsztattam akár egy robot automatikusan kezemet a kezébe.
Sehun megrázta a kezem, gyengéd, ugyanakkor mégis férfias kézszorítása volt.
- És a neved? - kérdezte még mindig ugyanazzal a kedves mosollyal az arcán.
- A nevem... - hirtelen mintha villám csapott volna belém. Te jó ég! Még is mit művelek én itt? Biztos hatalmas bárgyú mosollyal bámulok rá már vagy 5 perce, ráadásul még normálisan válaszolni se tudok neki. Dóra, szedd már össze magad! Próbáltam a lehető legtermészetesebb mosollyal, és legnyugodtabb hangon válaszolni neki.
- A nevem, Dóra.
- Dó-ra.
Eszméletlen cuki volt, ahogy kiejtette a nevem. Sehun észrevehette az előbbi zavaromat, mert kedvesen megnyugtatott.
- Ne aggódj, mások is ugyanígy reagálnak rá, ha szemtől szembe találkoznak velem. – kuncogott. – Én már csak ilyen lehengerlő személyiség vagyok. – szegte fel állát.
Ha lehetséges ebből a szemszögből még helyesebben nézett ki, most zavartalanul bámulhattam, anélkül, hogy kínos lett volna. Ám hirtelen újra rám emelte tekintetét.
- Csak vicceltem ám! – csilingelő nevetése, zene volt füleimnek. – De tényleg megszoktam már, hogy az emberek úgymond elalélnak tőlem, ha meglátnak, pedig én is csak ugyanolyan ember vagyok mint bárki más. Ám te ugye nem idevalósi vagy? – hajolt kissé közelebb hozzám.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Ösztöndíjjal tanulok egy itteni főiskolán.
- Mindjárt gondoltam, mert nem nézel ki koreainak. És honnan jöttél?
- Magyarországról. Európában van.
- Wow! Szeretnék egyszer eljutni Európába, jó lenne ott is fellépni.
- Szerintem a rajongóitok is odáig lennének a boldogságtól.
- Ott is vannak rajongóik? – kérdezte csodálkozva.
- Persze! Rengetegen imádnak titeket! – köztük én is, főleg téged, tettem hozzá magamban.
- Hú! Ezt nem is gondoltam volna! Hihetetlen, hogy olyan távol élő emberek is szeretik a zenénket. – látszott rajta, hogy őszintén meg van lepődve.
- Pedig ha tudnád mennyire!
- Remélem minél hamarabb eljuthatunk hozzájuk is!
- Én is!
- Oh, de nem akarlak feltartani! – kapott hirtelen a fejéhez, mint akinek most jut eszébe valami. – Indultál valami felé, nem igaz?
- Igen, azért a kis karácsonyfáért. – mutattam a polcon lévő feldíszített fácskára.
- Oh, milyen aranyos. – megcsodálta miközben levette, majd átnyújtotta nekem.
- Köszönöm.
- Szívesen. Én is épp karácsonyi ajándékot keresek a szüleimnek.
- Na és találtál már valamit?
- Apunak igen, de anyunak még nem. – szomorodott el kissé.
- Mit szeret az anyukád?
- Hát szereti a virágokat, szeret olvasni, meg a régi épületeket.
- Akkor esetleg nézhetnél valami szép albumot, amiben régi épületek vannak. – tanácsoltam bátortalanul.
- Ááá ez nem is rossz ötlet, most, hogy mondod mintha múltkor említett is volna valamit, mindjárt felhívom a bátyám és megkérdem. Köszi a segítséget.
- Ugyan igazán nincs mit.
Akkor én indulok is. - nem akartam tovább feltartani, bár legszívesebben ott álltam volna vele egész nap a bolt közepén.
- Rendben. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!
- Köszönöm. Neked és a családodnak is Boldog Karácsonyt.
Én elindultam a pénztárhoz fizetni, miközben az eladó beütötte a kis műfenyő árát a pénztárgépbe, a vállam fölött óvatosan visszapillantottam. Sehun nagyban beszélt a telefonján, bizonyára felhívta a bátyját. Fizettem, aztán elindultam a kijárathoz. Még egy pillantást vetettem Sehunra majd lenyomtam a kilincset. Fél lábbal már kint voltam az utcán mikor a nevem hallottam. Csodálkozva fordultam hátra, de szemeim még nagyobbra kerekedtek mikor megláttam Sehunt, amint jobb kezével integet, hogy menjek vissza. Lassan, remegő léptekkel megindultam felé, ellenben ő jókedvűen, magabiztosan közelített felém.
- Ne haragudj, hogy megint feltartalak, - kezdett bele mondókájába mikor középen összetalálkoztunk. - De te akkor most egyedül töltöd a karácsonyt igaz?
- Igen. Sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy hazautazzak az ünnepekre.
- Mond csak! - vált egészen izgatottá. - Nincs kedved nálunk tölteni a szentestét?
10 percen belül Sehunnak sikerült másodszorra sokkolnia.
- De a családod mit fog szólni hozzá? - kérdeztem aggódva.
Persze szerettem volna együtt tölteni a karácsonyt Sehunnal, hogyne szerettem volna. De azt nem akartam, hogy végig 3 mérges szempár tekintetét kelljen elviselnem. Olyan kínos lett volna.
Sehun látta hezitálásomat.
- A bátyámat már megkérdeztem az előbb, neki nincs ellene kifogása, és anyuéknak se lesz.
- Hát nem is tudom. Mégiscsak egy idegent vinnél haza. - hiába nézett rám azzal ellenállhatatlan mosolyával, én még mindig kételkedtem benne, hogy ez egy jó ötlet.
- Már nem vagy idegen. - kacsintott rám.
- Jól van. - sóhajtottam fel. - Akkor is kb. egy fél órája ismersz.
- Naaaa, légy szíves! - olyan kiskutya szemekkel nézett rám, hogy azt hittem menten összecsuklanak a lábaim alattam. De egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. És végül is mi rossz történhet? Hisz utána ugyse fogom látni egyikőjüket se. A kollégiumi szobában kuksolni egyedül szenteste se jobb időtöltés.
- Okés, rendben van. Elmegyek.
- Ez az! - öklözött bele a levegőbe.
Fogalmam se volt, miért kell ennek ennyire örülni.
- Akkor este hatra érted megyek. – közölte, majd elkérte a címem. Míg Sehunt szemmel láthatóan felvillanyozta, hogy náluk fogok vendégeskedni, addig én belül kezdtem egyre jobban bepánikolni. Nyugi Dóra, majd csak túléled valahogy, nyugtatgattam magam, de az érzés, hogy újra láthatom Sehunt mámorítóbb volt bármi másnál. Elbúcsúztunk, és én elindultam vissza a kollégiumba. Félig bódult állapotban tettem meg az utat hazáig, még mindig az események hatása alatt állva. A szobámban lépve egyből az ágyamra vetettem magam és még egyszer lejátszottam magamban az elmúlt két óra eseményeit. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy személyesen találkoztam Sehunnal. Ebéd után beiktattam egy kis sziesztát, aztán neki álltam készülődni. Lefürödtem, hajat mostam, majd amíg hajam száradt, kiválasztottam a ruhát, amit este fogok viselni. Feltettem egy könnyű kis sminket, egy kis szemhéjpúder, szemspirál, pirosító és egy kis szájfény az ajkamra. Alapból se sminkelem magam túl erősen, de most még inkább visszafogtam magam, szerettem volna jó benyomást tenni Sehun családjára. Mire mindennel elkészültem már majdnem hat óra volt. Vártam, hogy Sehun megjöjjön, és mikor a mobilom megcsörrent, szívem hatalmasat dobbant.
- Igen, tessék? – szóltam bele remegő kezekkel a kis készülékbe.
- Szia! Sehun vagyok, megjöttem! – hallottam vidám hangját a vonal másik végéről.
- Máris megyek! – tettem le mobilom, magamra kaptam kabátom, bezártam az ajtót és indultam le a földszintre. Már majdnem leértem, amikor hirtelen megtorpantam, nem vettem ajándékot. Nincs semmi, amit vihetnék Sehun szüleinek. Páni félelem fogott el, fogalmam se volt most mihez kezdjek. Sehun kint az ajtó előtt nem értette miért álltam meg, integetett nekem, hogy menjek, de meg se bírtam mozdulni. Végül nyílt a az ajtó és Sehun belépett az épületbe.
- Valami baj van? – indult meg felém aggódva.
- Én elfelejtettem ajándékot venni nektek. – böktem ki zavartan, úgy éreztem majd elsüllyedek szégyenemben.
- Csak ennyi? – nevetett fel megkönnyebbülten Sehun.
- Ez igenis is fontos!
- Ne haragudj, nem akartalak kinevetni vagy ilyesmi, de igazán nem szükséges, hogy bármit is vegyél nekünk, hisz én hívtalak meg téged.
- De akkor sem mehetek üres kézzel, az olyan udvariatlan! Mit fognak hozzá szólni a szüleid?
 - Semmit. Ha elmagyarázom nekik a helyzetet, megértik, de hogy megnyugodj, útközben beugrunk egy cukrászdába és veszünk  karácsonyi tortát, rendben?
- Rendben. – bólintottam. – És köszönöm.
- Semmiség. – mosolygott rám. – De most gyere, mert még a végén elkéssünk, na és azért, mérgesek lennének a szüleim.
Sehun egy gyönyörű, fekete autóhoz vezetett, kinyitotta az ajtót nekem és pedig becsusszantam a kényelmes bőrülésre. Ő is beszállt és már indultunk is. Útközben egész jól elbeszélgettünk. Elmondta, hogy nem rég kapta meg a jogsit, aminek rettentően örül, mert imád vezetni. Nagyon boldog, hogy végre megvehette élete első autóját, a többiekkel együtt választotta ki, és hát az autószalonban dolgozókat nem kicsit kergették őrületbe, mire dönteni tudtak. Sehun nem feledkezett meg a cukrászdáról sem, volt egy olyan érzésem, hogy ők amúgy is innen szoktak vásárolni, mert az eladó régi ismerősként köszöntötte a fiút. Kiválasztottam azt a tortát, ami szerintem a legszebb volt, majd fizettem. Láttam, hogy egy pillanatra Sehun keze becsúszik a zsebébe, de még idejében meggondolta magát. Nem is engedtem volna, hogy ő fizessen, ennyi még belefért a fősulis ösztöndíjamba. Innen már csak néhány percbe telt és megérkeztünk Sehunékhoz.
- Csak nyugi! – fogta meg a kezem, majd elindultunk a bejárati ajtó felé.
Nyugi? Ugye ez most nem gondolod komolyan, kérdeztem tőle magamban. Most, hogy ujjait ujjaimba kulcsolódva éreztem, hogyan is nyugodhatnék meg, szívem úgy zakatolt, azt hittem menten kiugrik a helyéről. Úgy éreztem mindjárt elájulok. Na az lenne még csak a csodás belépő! Nagy levegőt vettem és próbáltam összeszedni magam. Miután beléptünk a lakásba Sehun lesegítette rólam a kabátomat, levette az övét is, majd bekísért a nappaliba. Bemutatott a szüleinek és a bátyjának. Mindenki nagyon kedvesen üdvözölt és számomra is szimpatikus volt a családja. Édesanyja még pár perc türelmet kért míg elkészül az étel, addig Sehun megmutatta a szobáját. Tipikus fiú szoba volt, bár most nagyjából rend uralkodott, valószínűleg az ünnep és az én érkezésem tiszteletére. A szobája közepes méretűnek volt mondható, az egyik sarokban egy ággyal, vele szemben egy szekrény állt mellette egy asztal székkel. A polcon dvd-k sorakoztak, leginkább akciófilmek, mellettük pedig cd-k minden mennyiségben. A fehér falakon képek lógtak, a családról, a csapatról, de még egy Donghaeval közöset is kiszúrtam.
Pár perc múlva Sehun édesanyja felszólt, hogy mehetünk vacsorázni. Belépve az ebédlőbe, még a lélegzetem is elállt. Az asztal csodásan volt megterítve, az evőeszközökre gyönyörű szép motívumok voltak festve. Sehun mellett foglaltam helyet és hálát adtam az égnek, hogy az itt töltött néhány hónap alatt már remekül belejöttem a koreai pálcika használatába.
Vacsora után leültünk még egy kicsit beszélgetni a nappaliban. Leginkább Sehun anyukája kérdezgetett, érdeklődött mióta vagyok itt, mit tanulok, hogy tetszik Korea. Az egész este nagyszerű hangulatban telt, a végére teljesen feloldódtam és nagyszerűen éreztem magam. De lassan ideje volt elbúcsúznom, későre járt már és nem akartam késő este zavarni.
- Én lassan indulnék is, későre jár már. Nagyon szépen köszönöm a vacsorát és ezt a gyönyörű estét. Nagyszerűen éreztem magam. – hajoltam meg.
- Mi köszönjük, hogy eljöttél, örülünk, hogy jól érezted magad. – mosolygott rám Sehun édesanyja.
- Gyere máskor is! – invitált édesapja.
- Aztán csak tartsd kordában a kisöcsémet! – kacsintott rám a bátyja, mire Sehun fülig pirult.
- Aish, senki nem kíváncsi a te véleményedre! – vágott vissza.
Láthatóan nagyon zavarba jött, én nem kevésbé.
Elköszöntünk, Sehun pedig hazavitt autóval. Egészen a kollégium bejáratáig elkísért.
- Nagyon szépen köszönöm ezt a szép estét.
- Én is, remélem jól érezted magad.
- Remekül, nagyszerű családod van.
- Igen. – mosolyodott el, látni az arcán mennyire kötődik a családjához.
- Köszönöm, hogy hazahoztál. – nem akartam még bemenni, de lassan már nem tudtam mivel húzni az időt.
- Szívesen! Boldog Karácsonyt! – majd hirtelen lehajolt és egy puszit nyomott az arcomra.
- Neked is Boldog Karácsonyt! – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat.
- Ízé, akkor én most megyek. Szia.
- Szia.
Sprintelve tette meg az utat az autójáig, integetett nekem még mielőtt beszállt, aztán eltűnt a fekete szépség belsejében. Megvártam, amíg eltűnik a látóhatáron, aztán én is bementem. A mai nap olyan volt akár egy álom, de tudtam, ha holnap reggel felébredek minden olyan lesz, mint azelőtt. De nem akartam szomorkodni, ki akartam még használni ezt a kis időt a boldogságra. Befeküdtem az ágyamba és még egyszer lepergettem a mai nap eseményeit, egész addig, míg el nem nyomott az álom.

Két nappal később, valamikor délután.
- Igen, tessék! – szóltam bele a telefonomba.
- Szia! Sehun vagyok. – szívem nagyot dobbant meghallva hangját.
- Szia Sehun. Hogy vagy?
- Kösz jól! És te?
- Én is.
- Igazából azért hívtalak, hogy megkérdezzem nincs-e kedved moziba menni velem valamelyik nap?

És az álom folytatódik...

Key csodálatos karácsonya

- Minho, gyere már ki a fürdőből! - türelmetlenkedett az ajtó előtt toporogva Jonghyun.
- Taemin, hol van az a nagy, fekete sporttáska? - üvöltött ki a szobából Key.
- Nem tudom. - jött a válasz, mire Key káromkodott egyet, majd elkezdte módszeresen feltúrni az egész szobát.
- Az ágyneműtartóban, ahol mindig is tartod -szólt be Onew, miközben elsuhant az ajtó előtt, majd besorolt a még mindig várakozó Jonghyun mögé.
- Minho, igyekezz már! - szólt be mérgesen, és, hogy kérését még jobban nyomatékosítsa, öklével rávert egyet az ajtóra.
- Jól van már! - morgott bent Minho, majd fél perc múlva már nyílt is ki az ajtó. - Mire ez a nagy cirkusz? - forgatta szemeit.
Jonghyun épp válaszolni akart, de torkán akadt a szó, ahogy Onew egy kecses mozdulattal elsuhant mellette, elfoglalva előle a fürdőszobát.
- Csak nyugi Jonghyun! - veregette meg Minho kedvesen a vállát.
- És én mikor kerülök sorra? - perdült eléjük ekkor Taemin.
Jonghyun kínjában felnevetett.
- Tessék, menj be nyugodtan előttem. - mutatott maga elé.
- Hyung, te olyan nagylelkű vagy! – nézett csodálattal a fiúra.
- Ugyan már. - pirult el Jonghyun.
- Vigyázz, még a végén túlságosan elbízza magát! - kacsintott rá Minho.
- Teeee! - kapott a fiú után Jonghyun.
Eközben Key teljes lelki nyugalommal benyitott a fürdőbe.
- Key, neee!!! - kapott mindhárom fiú utána, de már csak az üres levegőt markolták kezeik. Egy sikítás, aztán még egy, morgás, csörömpölés, majd Key bukkant fel az ajtóban egy kissé megviselt állapotban.
- Egy szót se! - emelte fel bal kezét, miközben szobájába sietett be, hogy megszabaduljon vizes cuccaitól.
- Pedig egy ázott ürge is szebben fest nálad! - kuncogott Minho, de a másik két fiú sem állta meg nevetés nélkül Key ázott képének látványát.
- Mond csak Key nem fürdeni akartál menni? - húzta tovább az agyát Jonghyun.
- Szerintem rekordot döntöttél hyung, ilyen gyorsan még soha senki nem volt kész. - szállt be a szívatásba a legkisebb is.
- Hahaha! Nagyon vicces! - nézett rájuk szúrós tekintettel Key, de az arcára tapadt vizes tincsekkel együtt az összhatás inkább volt szexis mintsem dühös.
Ekkor a fürdőajtó nyílt és egy igencsak aggódó Onew lépett ki rajta, óvatosan bekukucskált a szobába úgy kérdezte Keyt minden rendben van-e.
- Sajnálom, nem direkt volt, csak úgy meglepődtem, hogy ... - hallgatott el zavartan.
- Hogy egyenesen a képembe nyomtad a zuhanyrózsát. - morcoskodott még mindig Key.
- Tényleg nagyon sajnálom. - Onewen látszódott mennyire bántja a dolog.
- Ugyan már, nem történt semmi! Nem tudom miért fújod fel ennyire ezt a dolgot! - méltatlankodott Minho.
- Majd ha téged spriccelnek telibe pofán, akkor beszélhetünk.
- Nem azért Key, de nem neked kellett volna kopognod? - nézett rá vádlóan Jonghyun. - Különben is, mit hittél, mi mégis mire várunk itt az ajtó előtt?
- Jól van, jól van. - visszakozott két kezét maga elé tartva Key. - Máshol járt az eszem. - pirult el kissé.
- Otthon, igaz? - nézett rá ragyogó szemekkel Taemin.
Key csak bólintott.
- Apának el kellett utaznia, anya pedig elkísérte, de a délelőtti géppel jönnek haza. - arcára kiült a boldogság, ahogy a ma estére gondolt, akárcsak a többieknek.
Amióta beléptek az SM-hez egyetlen karácsonyt sem tölthettek otthon. Gyakornokként az idősebb fellépőket kellett segíteniük, miután pedig megalakult a Shinee, vagy koncertet adtak, vagy különböző show műsorokban léptek fel, de mindig volt valami programjuk szentestére. Ám ebben az évben, valami furcsa oknál fogva, nem volt bejegyzésük 24-ére, és ennek köszönhetően végre otthon tölthették a karácsonyt. Amikor megtudták a hírt mindannyian örömujjongásban törtek ki, hisz oly régen vártak már erre. Szerencsére csak 26-án estére volt egy fellépés betervezve, úgyhogy nem kellett lóhalálában visszajönniük a dormba. Emiatt volt reggel ez a nagy jövés-menés, készülődés. És ez volt az oka, hogy mindenki egy kicsit türelmetlenebb volt a kelleténél.
- Na, de ha csak itt ácsorgunk azzal nem leszünk előrébb. Irány csomagolni. – lendítette előre jobb karját Onew. Mindenki ment a maga dolgára, Taemin gyorsan lezuhanyzott, hogy végre Jonghyun is bejuthasson a fürdőbe. 1 órával később indulásra készen álltak a bejárati ajtó előtt.
- Hát akkor mindenkinek jó útat és kellemes ünnepeket! - kezdte a búcsúzást Onew.
- Vigyázzatok magatokra és legyen gyönyörű karácsonyotok a családjaitokkal! - mosolygott Taemin az ő hyungjaira.
- Na nézd csak a kis maknaet. - nevetett fel Minho. - Inkább te vigyázz magadra! - paskolta meg a legkisebb fejét.
Erre a többiek is nevetésben törtek ki, ám a jókedvű kacajba váratlanul egy lágy dallam vegyült.
- Igen, tessék! - vette fel Key vidáman a telefont, de tekintete csakhamar elkomorult, amint meghallotta a vonal túlsó végén lévő személy mondanivalóját. - Igen, értem... Persze, semmi baj... Szia. - de arca merőben más érzelmeket tükrözött, keze lehanyatlott és a mobil apró koppanással a földre esett.
- Mi a baj? - fordultak felé aggódva a többiek.
- Apa most telefonált, Tokióban lezárták a repteret a hatalmas hóesés miatt, ma biztos, hogy nem tudnak hazajönni.
- Jaj Key, úgy sajnálom. - ölelte meg barátját Onew.
- Akkor mi sem megyünk, itt maradunk veled! - ajánlotta fel Taemin határozott, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ez nem is kérdés! - csatlakozott hozzá Minho.
- Maradunk veled, ez egyértelmű. - jelentette ki Jonghyun is.
- Fiúk, ez nagyon kedves tőletek, de nem fogadhatom el. Ti is már régóta nem karácsonyoztatok együtt a családotokkal, és nagyon készültetek erre a napra. Miattam meg ne aggódjatok, megleszek én itt a dormban.
- De hyung! - Key látta Taemin tekintetében mennyire félti őt a fiú, és tudta, hogy a többiek is ugyanígy éreznek, de egyszerűen nem tudta ez velük megtenni. Néhány perccel ezelőtt még annyira lelkesek voltak, hogyan is kérhetné most az tőlük, hogy maradjanak itt vele, nem lenne tisztességes velük szemben.
- Nem lesz semmi baj! Tényleg! Nagyon kedves tőletek, hogy maradni akartok, de megleszek egyedül is - tetette a vidámat. - Majd elmegyek az Exo vagy a Super Junior fellépésére. És holnap meg már megyek haza én is!
- Rendben Key. Akkor mi megyünk is. - vonakodva bár, de a fiúk elindultak.
- Taemin elvigyelek a buszállomásra úgyis arra megyek? - ajánlotta fel Minho.
- Kösz, az jó lenne.
Jonghyun és Onew pedig taxival mentek ki a pályaudvarra.
Key az ablakból figyelte őket, amíg el nem tűntek a látóhatáron, majd lehuppant az ebédlőasztal melletti egyik székre és azon gondolkodott mivel is töltse a nap hátralévő részét.
Először is visszavitte táskáját a szobájába, majd leült a kanapéra a nappaliban és bekapcsolta a tv-t. De hiába kapcsolgatta egyik csatornáról a másikra, vagy karácsonyi műsort adtak, vagy valami hülyeséget, és most egyikhez sem volt semmi kedve. Berakta egyik kedvenc cd-jét a dvd lejátszóba és hagyta, hogy átjárja testét a zene. A lágy dallamok mindig nyugtatólag hatottak rá, és bármilyen bánatos is volt, mindig jobb kedvre derítették. Kint szállingózni kezdett a hó és Key elmosolyodott, ahogy az apró pelyhek egyre gyorsabb ütemben hullottak alá az ablakuk előtt. Az érzés, ami most elfogta visszaemlékeztette az első karácsonyára, amit itt töltött az SM-nél. Akkor még gyakornok volt és egy show műsorban lépett fel szenteste, az egyik hyung háttértáncosa volt. Aztán miután visszajöttek a dormba, egyedül töltötte az este hátralevő részét a szobájában. Jól emlékezett rá még mennyire magányos is volt akkor, milyen nehezen viselte, hogy egyedül van a szinte kihalt épületben. Aznap este könnyek között aludt el, összekuporodva a takarója alatt. Aztán eszébe jutott az első karácsony, amit a Shinee tagjaként töltött a többiekkel együtt. Egy karácsonyi műsorban léptek fel és nagyon boldogok voltak, hogy meghívták őket. Ez volt az első karácsonyi fellépésük Shineeként így rettentő izgatottak voltak, de hatalmas sikert arattak, ami megadta az alaphangulatukat aznap estére. A dormban összegyűltek a nappalijukban a karácsonyfa alatt, amit ők maguk állítottak és díszítettek fel, és jókat beszélgettek, meg karácsonyi dalokat énekeltek. Nagyszerűen érezték magukat, csupán Taemin volt egy kissé elszontyolodva, legkisebb révén még nehezen viselte, hogy ezt a karácsonyt sem tölthette a családjával. A többiekkel együtt igyekezett megvigasztalni, és a végén sikerült arra a szomorú kis arcocskára egy hatalmas mosolyt csalni. Igazán jól sikerült este volt. De Taemin azóta megnőtt, kész férfi már. Hogy repül az idő. És ma végre valóra vált a kívánsága és oly sok év után először a családjával töltheti a szentestét. Key szívből örült neki, akárcsak a többieknek, de a szomorúságot mégsem tudta kiölni szívéből. Ő is annyira szeretett volna együtt ünnepelni a szüleivel. És bár holnap majd találkozhatnak, mégiscsak a mai nap a szenteste, ráadásul teljesen egyedül töltheti, akárcsak anno a legelső alkalommal. Gondolataiból a bejárati ajtó csapódása, majd lábak dobogása riasztotta fel, kiment, hogy megnézze vajon ki jöhetett, de majd leesett az álla a csodálkozástól mikor meglátta a fiúkat az előszobában.
- Hát ti meg? - kérdezte miután kissé magához tért.
- Mégsem hagyhattuk, hogy egyedül karácsonyoz. - magyarázta Minho miközben Jonghyunnal egy gyönyörű szép fenyőfát cipeltek be a nappaliba.
- Útközben vettük - előzte meg a válasszal Jonghyun, miközben nekitámasztották a falnak.
- De, hogy kerültök ide mindannyian, hisz hazaindultatok. - Key még mindig teljesen le volt döbbenve.
- Nem bírtunk úgy hazamenni, hogy tudtuk te itt maradsz egyedül. - mosolyodott el Onew.
- Így hát visszafordultunk, Jonghyun értünk jött az állomásra, miután elment Taeminért. - magyarázta Minho.
- Fiúk én nem is tudom mit mondjak. - hatódott meg teljesen Key. - Miattam lemondtatok arról, hogy a családotokkal töltsétek a szentestét. Én ezt meg se érdemlem! - törölt ki egy könnycseppet szeméből.
- Dehogynem érdemled meg, hisz mi is egy család vagyunk! - Taemin hangja lágyan csengett, és Keynek újra eszébe jutott az az este mikor a fiút vigasztalták. Lám most fordítva történik, de Key valahogy nem szégyellte magát, sokkal inkább kellemes, meleg érzés járta át szívét. Neki vannak a legnagyszerűbb barátai a világon.
- Na de ideje lenne belehúzni, különben sosem készülünk el. - vizsgálta meg Minho a fenyőfa alját. - Megyek megkeresem a talpat, amibe beleállíthatjuk.
- Én hozom a díszeket! - lelkesedett Taemin.
- Elkísérlek! - ajánlotta fel Jonghyun.
- Én meg csinálok valami harapnivalót! - indult el a konyhába Onew.
- Várj, segítek! - futott utána Key, majd kiugrott a bőréből örömében, legszívesebben végigtáncolt volna az egész lakáson.
A fenyőfa csakhamar karácsonyfává változott, az asztal ünnepi díszbe borult, gyönyörűen megterítve, finomabbnál finomabb falatokkal megpakolva. Key remek munkát végzett mint mindig, Onew pedig hasznos kuktának bizonyult. Taeminnek sikerült megtalálnia a tavalyi asztali díszt így gyertyát is tudtak gyújtani, melynek fénye még inkább növelte az ünnep hangulatát. Minho kihozta a laptopját és leszedett gyorsan néhány karácsonyi számot a netről, azt hallgatták vacsora alatt. Ajándék híján csak lazán körbe ültek a fa előtt és beszélgetni kezdtek. De igazából nem is hiányzott senkinek, hisz ma este ők maguk voltak egymásnak az ajándék. Key talán még sosem volt ilyen boldog az elmúlt évek alatt mint a mai karácsony estén, bár egy kis lelkiismeret furdalása még így is maradt, de ezt most igyekezett elhessegetni. Holnap majd kitalálja mivel hálálhatja meg ezt a fiúknak, valami igazán személyes és csodálatos dolgot szeretne nekik adni. A fiúk önfeledt nevetése még késő éjszaka is átjárta a nappalit, felejthetetlenné téve ezt a már amúgy is varázslatos estét. De lassan ideje volt nyugovóra térniük, hisz másnap most már ténylegesen mindenki indul haza és ehhez bizony időben fel kell kelniük.
Reggel mikor Key telefonnal a kezében jelent meg a konyhában egy pillanatra mindenki ledermedt, de a fiú mosolyogva újságolta, hogy a szülei az előbb hívták, a gépük perceken belül indulni fog, néhány óra és otthon lesznek.  Mindenki együtt örült vele és Key sokadszorra érezte úgy, hogy ennél jobb csapatba nem is kerülhetett volna. Gyorsan megreggeliztek, aztán mindenki sietett, hogy elérje a buszát, vagy vonatát- kivéve Minhot, aki autóval ment -, de előtte még elköszöntek egymástól az udvaron.
- Fiúk még egyszer köszönöm, hogy velem töltöttétek a tegnap estét. – mosolygott boldogan Key.
- Nagyon szívesen. – Taemin örült, hogy sikerült jókedvre deríteniük szeretett hyungját.
- Nekem van a legjobb csapatom a világon! – jelentette ki büszkén Key.
- Még szép, hisz én vagyok benne! – húzta ki magát önelégülten Minho.
- Te egoista állat! – nevetett fel Onew.
- Jonghyun te sírsz? – nézett a fiúra csodálkozva Taemin.
- Dehogyis! – szipogta amaz. – Csak a szemembe ment valami. – magyarázta, próbálva menteni a helyzetet.
- Aha. – bólintott vigyorogva Minho, de igazából egyik srác sem hitt neki.
A fiúk megölelték egymást, aztán mindenki indult a maga útjára, de Key még évekkel később is felemlegette azt az együtt töltött, csodálatos karácsonyi estét.
 

Elveszve

Eunhyuk feltápászkodott a földről majd körbenézett, fogalma sem volt, hogy került ide. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna már erre. És ami még nagyon furcsa volt, hogy egyedül van. Vajon mit kereshetek egy ismeretlen helyen teljesen egyedül, morfondírozott magában, miközben igyekezett ruhájáról letörölni a ráragadt koszt.
Először is meg kell tudnom hol vagyok, döntötte el magában az első lépést. Elindult az utca eleje felé, ami egy másikba torkollott, de ez szerencsére már kivezetett a főútra. Kiszúrva egy nem messze lévő bevásárlóközpontot, már azt is tudta hol van. Hívott egy taxit, beszállt, majd bemondta az SM épületének címét.
- Egy pillanat türelmet, máris hozom a pénzt. – szállt ki a taxiból és gyorsan az épülethez sietett. Remélte, hogy van itthon valaki akitől kölcsönkérhet, hogy ki tudja fizetni a taxist.
- Hé állj! Te meg hova akarsz menni? – kérdezte tőle a portás, elállva előle az útat.
- Fel a szobámba. – csodálkozott Hyukie a férfi kérdésén.
- Milyen szobába? Neked itt nincs semmilyen szobád! Egyáltalán ki vagy te? – hajolt hozzá közelebb.
- Hogyhogy ki vagyok? Hát Lee Hyukjae! – nyíltak tágra a fiú szemei a csodálkozástól.
- Itt nem lakik semmiféle Hyukjae!
- Na ne szórakozzon! – Hyukie kezdett ideges lenni. Lehet valamelyik csapattársa találta ki, hogy verjék át? De ez akkor se vicces!
- Utoljára szólítom fel, hogy távozzon!- úgy tűnt a portás kezdi elveszíteni maradék türelmét is.
- De hát értse már meg, én itt lakom! Nézze, nem tudom melyik barom találta ki ezt a hülye tréfát, de most már elég legyen!
A portás úgy nézett rá mint valami megzakkant elmebetegre, aki most szökött meg a diliházból.
- Ide figyelj fiacskám - ütött meg egy lágyabb hangot, mint amikor egy nálunk szellemileg alacsonyabb szinten álló egyénhez beszélünk. - Itt nincs semmiféle tréfa vagy átverés. Te nem itt laksz. Menj szépen haza, rendben?
Hyukie teljesen kétségbeesett. Most vagy a portás éli bele magát túlságosan a szerepébe, vagy tényleg azt hiszi, hogy ő nem itt lakik. De hisz ez lehetetlen! Az egész ország ismeri őt! De még ha valami elképzelhetetlen oknál fogva a portás mégsem tudná kicsoda, akkor is kap egy fényképes névlistát a ház lakóiról. Egyszerűen nem értette mi folyik itt.
- Uram, értse meg, én itt lakom. Kérdezze meg a Super Junior többi tagját, vagy Lee Soo Mant, ők igazolni fognak. - könyörgött a portásnak, de ez a férfit láthatóan nem hatotta meg.
- Nem hagysz más választást fiú. - sóhajtott fel. - Két biztonsági embert kérnék a főbejárathoz. - harsogta a voki tokijába.
Pár perc múlva két marcona külsejű férfi jelent meg. A portás Hyukie felé intett, mire a két férfi két oldalról közrefogta, majd felemelték a földről és egész egyszerűen kivitték.
Eunhyuk meg sem próbált ellenállni. Egyrészt esélye se lett volna a két fickóval szemben, másrészt meg ekkora már annyira elöntötte a kétségbeesés, hogy nem maradt semmi ereje. A két férfi lerakta a bejárattól egy kissé arrébb, majd visszamentek az épületbe. Hyukie meg csak állt és bámult maga elé, teljesen össze volt zavarodva, semmit sem értett. Merengéséből a taxi dudálása térítette magához.
- A francba most mit csináljak? - mormogta maga elé bosszúsan. - Nincs pénzem, amivel kifizethetném a taxist. Hát nem szívesen csinálok ilyet, de azt hiszem most le kell lépnem.
A ház oldalához osont, majd gyorsan az épület mögé sietett, aztán lefordult a mögötte lévő utcába. Amíg igyekezett minél messzebbre jutni az SM épületétől, azon gondolkodott mit tegyen most. Aztán eszébe jutott, hogy Siwon otthon lakik, mi lenne ha elmenne hozzá, ő biztosan tud majd neki segíteni. Az egyik legjobb barátja és eddig mindig mindenben számíthatott rá. Megszaporázta lépteit, hogy mielőbb odaérjen, ami így gyalogosan nem volt valami könnyű. Egészen kifulladt mire odaért Siwon szüleinek házához. Lenyomta a kapucsengő gombját és várt.
- Igen, tessék? - szólalt meg egy női hang.
- Jó napot kívánok. Lee Hyukjae vagyok és Siwonnal szeretnék beszélni.
- Sajnálom, de Siwon úrfi nincs itthon.
Mi a szösz Siwon már úrfinak szolitatja magát, csodálkozott Hyukie, de most nem ért rá ezzel foglalkozni, ennél sokkal fontosabb dolog miatt jött.
- És mikor ér haza?
- Csak késő este.
- Azt meg tudná mondani hol van most?
- Filmet forgat lent a tengerparton.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
Hát akkor irány a tengerpart, Hyukie sietett amennyire csak tellett tőle, szerette volna minél előbb tisztázni a helyzetet. Már messziről ki lehetett szúrni a forgatás felszínét, nem utolsósorban a rengeteg rajongó láttán. Hyukie igyekezett közelebb furakodni, de ez nem is volt olyan egyszerű. Ráadásul az embereknek fel se tűnt, hogy ki ő. Ránéztek, de egyikőjük sem tört kis sikításban, nem kértek tőle autogramot, még csak meg sem lepődtek mikor meglátták.
Valahogy oda kell férkőznöm Siwonhoz, járt egyre csak a gondolat Hyukie fejében. Csakhogy a tömeg hatalmas volt és nem nyílt meg a fiú láttán.
- Áuuu - kapta kezét gyomra elé, ahol fél perccel ezelőtt még valaki más könyöke pihent.
Ez ilyen borzalmas, csodálkozott el, az elfeknek is minden egyes alkalommal ilyen borzalmakat kell kiállniuk?
Hyukie nem volt ezekhez a dolgokhoz hozzászokva, de most nem volt ideje mélyreható leckékbe fogni. Végül is a fiúkkal sokszor birkóztak vagy csináltak valami ahhoz hasonlót hülyéskedésből, akár a színpadon is.
Felszegte a fejét, kihúzta magát, szemeibe elszántság költözött, aztán megindult, hogy végül majd az első sorban köthessen ki. Olyan volt mint egy cséplőgép, mindenkit letarolt aki a közelébe került. Itt egy has, ott egy vál, azért a lányokkal óvatosabban bánt, bár azt a lehető legcsekélyebb idő leforgása alatt megtanulta, hogy a legveszélyesebb fegyverek a világon a körmök és a fogak.
Nagy nehezen, néhány apróbb sérülés begyűjtése mellett, sikerült eljutnia az első sorba.
- Siwon! - üvöltötte, de úgy tűnt meg se hallja.
- Siiiiiiwoooooon! - próbálkozott sikertelenül, ami nem csoda, hisz több százan kiáltozták ugyanezt a nevet.
- Ő a legjobb színész a világon - sikoltozta az egyik lány mellette.
- Azt hallottam, hogy már a következő 3 évre be van táblázva, minden rendező vele akar forgatni. - mondta a barátnője.
Hyukie épp azon gondolkodott, hogy mitévő legyen, amikor rövid forgatási szünetet rendeltek el, épp csak annyi időre, hogy beállítsák a következő jelenetet. A rajongók újult erővel kiabálták kedvencük nevét, aki mosolyogva integetett vissza nekik.
Hyukienak hirtelen eszébe jutott valami. Most vagy soha, nagy levegőt vett, aztán elkiáltotta magát.
- Siwon úrfi! - a célszemély felkapta a fejét arra a megszólításra, amit csak otthon szoktak használni vele szemben. Ezt Hyukie is észrevette és még jobban rákezdett.
- Siwon úrfi! Üzenetet hozok otthonról. - még integetett is a nagyobb hatás kedvéért. Siwon csodálkozva ingatta a fejét, nem volt szokás, hogy a személyzetet szalajtják a forgatásra, de azért odament a fiúhoz.
- Ízé, akármi is a neved, itt ne hívj úrfinak! - súgta oda neki Siwon, vigyázva, hogy senki meg ne hallja.
- Lee Hyukjae vagyok.
-Nem ismersz meg? - kérdezte tőle reménykedve Hyukie.
- Bocs, de nem. - vakarta meg a fejét Siwon. - Biztos új alkalmazott vagy azért nem tudom a neved.
Hyukie szomorúan vette tudomásul, hogy az egyik legjobb haverjának fogalma sincs róla kicsoda.
- Hé! - térítette magához Siwon csettingető ujjai. - Minek jöttél?
- Ö ízé - járt Hyukie agya sebesen. - A szakácsnő kérdezi mit szeretnél enni vacsorára.
Bravó Hyukie, emelte az ég felé a fejét, ennél nagyobb badarságot ki sem találhattál volna. Ám a Siwon arcán elterülő bárgyú mosoly ennek az ellenkezőjéről tanúskodott.
- Mond meg neki, hogy kimbapot kérek. - örült előre Siwon a fenséges vacsorának.
- Rendben. - motyogta Hyukie.
- Kösz... Hogy is hívnak?
Hyukienak ez volt az utolsó csepp, úgy érezte mindjárt megfullad, nem akart semmi mást csak felébredni ebből a szörnyű rémálomból. Szédelegve próbált kijutni a tömegből. Még hallotta, ahogy Siwon utánaszól, hogy nem kell ezen megsértődni, de aztán már rángatták is vissza, kezdődött a felvétel. Miután végre sikerült kijutnia a hatalmas tömegből és újra egy kis levegőhöz jutott, odament az egyik közelben álló fához, nekidőlt a hátával és próbálta rendbe szedni a gondolatait. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Siwon nem ismerte fel, de tudta, hogy ez nem átverés, a fiú nem játszotta meg magát. Látta a szemeiben, hogy tényleg fogalma se volt ki ő. Ráadásul ez a Siwon annyira más volt mint, akit ő ismert! Ez a fiú valami elkényeztetett bájgúnárnak tűnt, akinek mindenki kinyalja a fenekét. Ez nem az ő barátja volt! De ha Siwon nem játszotta meg magát, akkor mégis mi történik itt? Ki kell derítenie! De kinél kezdje?
Elindult vissza a város felé, nem volt határozott célja, kissé elveszve bolyongott az utcákon, míg egyszer csak egy hatalmas kivetítőn Wookie pillantotta meg.
Nyerjen egy találkozott a híres séffel, Ryeowokkal, hirdette a reklám. Wookie mosolyogva varázsolt szebbnél szebb ételeket az asztalra.
- Hát nem csodálatos? Bárcsak egyszer megkóstolhatnám a főztjét. - fordult oda hozzá egy középkorú hölgy. - Ő a világ legjobb szakácsa.
- De az. - motyogta Hyukie. Szóval Wookieból pedig országos hírű séf lett. Hát igen a fiú mindig is finomakat főzött, emlékezett vissza álmodozva Hyukie. Bárcsak megint ehetne azokból a csodálatos étkekből!
Merengéséből Kyuhyun nevének említése zökkentette ki, felnézett, és egy kicsivel odébb megpillantott két fiatalabb srácot.
- Ma mutatja be Kyuhyun a legújabb szerzeményét! - mondta az egyik izgatottan a haverjának, miközben mindketten egy magazint bújtak.
- Igen. Már annyira várom, hogy megnézhessem mit alkotott ezúttal ez a zseni!
- Tuti, hogy ez is tök szuper lesz!
- Kyuhyun nem tud rosszat csinálni.
- El kell mennünk megnézni!
- Okés, menjünk!
Hyukie feltűnésmentesen a két fiú sarkába szegődött. Kyu vajon szólózni kezdett, tűnödött el Hyukie, mindenesetre úgy néz ki a két srác odáig van érte. Ám legnagyobb meglepetésére a két fiú egy hatalmas bevásárlóközpontba ment be. Hyukie csodálkozva követte őket, ilyen helyen nem szoktak fellépni. És mikor befordultak a számítógépes játékok osztályára csak még jobban összezavarodott. Végül egy kisebb színpadhoz értek, előtte már hatalmas tömeg gyűlt észre. A furcsa csak az volt, hogy többségük fiú volt. A két srác beállt megállt a hátsó sornál, Hyukie pedig követte a példájukat. Pár perc múlva egy férfi jelent meg a színpadon, aki felkonferálta Kyut. A fiú fél perc múlva meg is jelent, elegánsan, öltönyben, komolyan.
- Hölgyeim és Uraim, lányok és fiúk! Először is had köszönjem meg, hogy a mai nap eljöttek. - szólt bele a mikrofonba. - Engedjék meg, hogy bemutassam a legújabb saját fejlesztésű játékomat, a Starlightot.
Ekkor a mögötte lévő fehér vásznon megjelent a játék, és Kyuhyun magyarázni kezdte a játék felépítését, menetét, mindent, amit csak tudni kellett róla. Hyukie azonban ebből már nem sokat fogott fel. Még mindig tátott szájjal bámulta a vele szemben álló férfit, aki Kyu volt, de valahogy mégsem ő. Arra tért magához, hogy az emberek kezdenek szedelőzködni, az előadás végett ért. Mindenki a polcok felé vette az irányt, hogy a Starlight egyik példányát a kezébe kaparinthassa.
- Idáig minden játéka csúcsokat döngetett, biztos ez is fantasztikus lesz! - ütötte meg a fülét, ahogy elhaladt mellette két barát.
Most tehát itt volt az esély, hogy Hyukie Kyu közelébe kerülhessen, aki a színpadon pakolászta össze a cuccait.
- Szia Kyu! - szólította meg, odalépve a fiúhoz.
- Szia! mosolygott rá kedvesen Kyuhyun.
- Nem ismersz meg, igaz? kérdezte szomorúan Hyukie.
- Nem igazán. - jött kissé zavarba Kyu. - Találkoztunk már valahol?
- Régen egy csapatban énekeltünk.
- Akkor biztos, hogy összetévesztesz valakivel, én soha nem énekeltem.
- Ebben biztos vagy? – szegezte rá tekintetét Hyukie miközben közelebb ment hozzá.
- Persze! - lépett automatikusan hátrébb Kyu. – Amióta az eszement tudom számítógépes játékokkal foglalkozom.
- Valahogy éreztem. - sóhajtott fel Hyukie.
- Akkor ha nem haragszol én mennék is. - Kyu arcán látszódott mennyire kényelmetlenül érzi magát, alig várta már, hogy ez a fura srác lelépjen.
- Persze. Bocs, hogy feltartottalak.
- Á semmiség. – legyintett még egyet Kyu, majd megkönnyebbülten tűnt el a színpad mögött.
Hyukie céltalanul ballagott a hatalmas bevásárlóközpontban, fogalma sem volt ezek után mitévő legyen. Ez már a második ember, aki nem ismeri meg, ez nem lehet véletlen. Ám hirtelen valami olyasmit vett észre, ami mosolyt csalt arcára. Az előtte lógó hatalmas plakát a Super Junior 05 dedikálását hirdette, ami ebben a bevásárlóközpontban lesz 3 órakor. Hyukie az órájára nézett, még egy fél óra a kezdésig, azonnal felsietett a 2. emeleti zeneboltba, ahova a találkozó hirdetve volt. Na de miért 05, tette fel magának a kérdését, miközben beállt annak az irdatlan hosszú sornak a végére, amely előtte kígyózott. Talán visszatértek az eredeti nevükhöz, vagy eleve meg se változtatták, hisz Siwon és Kyu nem is tagjai a csapatnak. Hyukie érezte, hogy kezd egészen belezavarodni és jó lenne ha valaki már végre tisztázná ezt az egészet. De legalább a csapat létezik, ez örömmel töltötte el, és ha valakik hát ők biztosan megismerik majd.
Mindjárt, mindjárt a fiúk elé ér. Már csak néhány lépés. Hyukienak torkában dobogott a szíve, vajon a fiúk fel fogják ismerni?
- Sziasztok! - lépett eléjük, az izgalomtól alig jött ki hang a torkán.
- Szia! - köszönt rá kedvesen Leeteuk, de ez nem az a tekintet, az a hang volt, amivel egy jóbarátot köszöntenek.
- Hát ti sem ismertek meg? - nézett végig rajtuk kétségbeesetten. Bennük volt minden maradék reménye, és ez a remény most egy pillanat alatt szertefoszlott.
- Ne haragudj, de sajnos nem emlékszünk minden egyes rajongónkra. - kért elnézést Yesung.
- De én nem egy rajongó vagyok! Én veletek énekeltem!
- Az lehetetlen! Mi mindig is 5-en voltunk. Ha lett volna egy 6. tagunk arra csak emlékeznénk.
Minden egyes szó, mint egy-egy erőteljes tőrszúrás érte Hyukie szívét. És mindezeket a szavakat Donghaetól hallani, csak még mélyebben sújtotta őt.
- Egyszerűen nem értem. - nézett rájuk elkeseredetten. - Tegnap még minden rendben volt. Együtt énekeltünk ti meg én, és Siwon meg Wookie, és Kyu, Kangin, Shindong és Heechul. Mára pedig minden összekuszálódott.
Az öt fiú zavarodottan nézett egymásra, fogalmuk se volt mit tegyenek, de kezdett ez az egész nagyon kínos lenni. A rajongók döbbenten figyelték az előttük lejátszódó jelenetet. De ekkor megjelent két biztonsági őr, akik minden teketória nélkül kitessékelték a lelkileg teljesen összetört fiút.
- Kérem vigyázzanak rá! - szólt még utánuk Sungmin, megsajnálva a szemlátomást teljesen összezavarodott fiút.
Hyukiet kikísérték a biztonsági őrök a bolt elé, aztán útjára engedték. Valahogy kibotorkált a bevásárlóközpontból, de fogalma sem volt merre menjen. Egyáltalán mit csináljon most. Csak bolyongott össze-vissza, nem tudta mennyi idő telt el, de egyszer csak megpillantotta Donghaet amint épp kilopózik a hátsó kijáraton. Szeme felcsillant, de nem látta értelmét odamenni hozzá. Donghae is megpillantotta őt, de nem foglalkozott vele, elindult a kocsija felé. Pár lépés után azonban mégis megfordult. Nem tudta megmagyarázni azt a furcsa érzést, ami hatalmába kerítette, de úgy érezte oda kell mennie a fiúhoz. Hyukie szíve hatalmasat dobbant mikor meglátta, hogy Hae megfordul és elindul felé. Egészen addig el se merte hinni, hogy tényleg hozzá jön, amíg előtte nem állt.
- Szia! - köszönt egy kissé zavartan Hae.
- Szia! - köszönt vissza Hyukie.
- Jobban vagy már?
- Egy kicsit.
- Az, amit az előbb mondtál...
- Tudom, hogy hihetetlen, de tényleg igaz.
- Szóval mi együtt énekeltünk még tegnap és egy sokkal nagyobb csapat voltunk?
- Igen, és fogalmam sincs mi történt, de amikor ma magamhoz tértem egy számomra ismeretlen helyen voltam, és azóta minden megváltozott.
- Várj! - kapta fel a fejét Hae. - Magadhoz tértél?
- Igen. A földön feküdtem.
- Mond csak, nem lehet, hogy valami baleset ért? Elütötték vagy elestél?
- Fogalmam sincs!
- Lehet, hogy ez a magyarázat! Lehet, hogy beverted a fejed vagy valami. Be kéne menned a kórházba kivizsgáltatni magad.
- Úgy gondolod?
- Aham. - bólintott Donghae, majd egy kis idő után hozzátette. - Gyere beviszlek a kórházba.
- Köszönöm.
Az úton egész végig szótlanul ültek egymás mellett. Donghae néha oldalra pillantott és arra próbált magyarázatot keresni vajon miért érzi ilyen közel magához ezt a fiút. Nem tudta megmagyarázni, de valamiért megbízott benne, és valahogy hitt is neki. Bár a története finoman szólva is hihetetlen volt, valamiért mégse nézte őrültnek.
Hyukie úgy érezte, most először a mai napon felragyogott egy valódi reménysugár. Még ha Donghae nem is emlékszik rá, de hajlandó neki segíteni és nem nézi teljesen bolondnak. Az hogy a legjobb barátja itt van mellette nyugalommal töltötte el. Remélte, hogy a kórházban végre tényleg magyarázatot kap arra mi is történik vele.
Az első akadály, amibe ütköztek, hogy Hyukienál nem volt semmilyen papír. Donghae végül rábeszélte az orvost, hogy vizsgálja meg, és kifizette a kórházi költségeket is. Hyukie nem győzött eléggé hálásnak lenni. Ám a remélt válaszokat sajnos itt sem kapta meg. Az orvos a vizsgálatok után közölte vele, hogy tökéletesen egészséges. Még egy ct-t is csináltak, de az sem mutatott ki semmilyen elváltozást.
- Mond csak és a családodra emlékszel? - kérdezte Donghae mikor már újra az autóban ültek.
- Persze, rájuk is emlékszem.
- Akkor mi lenne, ha elvinnék hozzájuk. Ha valakinek hát a családodnak kell emlékeznie rád.
- Ez tényleg jó ötlet, fogalmam sincs nekem miért nem jutott eszembe. Köszönöm. - nézett Haera hálásan Hyukie.
- Igazán nincs mit. - mosolygott rá Donghae.
Hyukie megadta a címét és pár perccel később már a házuk előtt parkoltak le.
- Még egyszer köszönök szépen mindent. - szállt ki az autóból Hyukie.
- Szívesen. Remélem rendbe jönnek a dolgaid.
- Azt én is nagyon remélem.
- Vigyázz magadra! Szia!
- Szia!
Hyukie nagyot sóhajtott. A ház ismerős volt és remélte, hogy a lakói is emlékezni fognak rá. Odament az ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Az ajtó minden ellenállás nélkül kinyílt, Hyukie pedig belépett a lakásba.
- Megjöttem! - szólalt meg hangosan, hangja kissé remegett az izgalomtól.
Nem jött válasz, így beljebb ment, benézett a konyhába, ahol édesanyja éppen főzött.
- Szia anyu. - köszönt, mire az édesanyja ijedten dobta el a kezében lévő fakanalat.
- Maga meg kicsoda és mit keres itt? - kérdezte riadtan.
- Anya nem ismersz meg? - Hyukie érezte, amint könnyek szöknek a szemébe.
- Ne jöjjön közelebb! - sikított fel Hyukie édesanyja.
A hangoskodásra Hyukie nővére, Sora és édesapja is lejött az emeletről.
- Drágám mi történt. - rohant be a konyhába Hyukie édesapja, majd csodálkozva meredt az előtte álló számára ismeretlen férfira. - Maga meg kicsoda?
Hyukie kétségbeesetten fordult Sorához.
- Mond, hogy legalább te megismersz? - szinte könyörgött nővérének, de a lány szemeiben már tükröződött a válasza.
- Sajnálom, de nem emlékszem, hogy valaha találkoztunk volna.
Hyukie fájdalmasan felkiáltott, aztán kirohant a lakásból, de az utcán sem állt meg, egyre csak futott, maga sem tudta merre. Rohant amíg csak bírták a lábai, a könnyeitől alig látott valamit, de ez most egy csöppet sem érdekelte. A fájdalom, ami most a szívét égette, minden eddiginél erősebb volt. Megbotlott és arccal a földre bukott, nem volt ereje felállni, csak zokogott egyre csak arcát a földbe temetve. Egyszer csak gyengéden simogató kezet érzett meg a hátán és mintha valaki szólította volna. A hang egyre közelibb és tisztább lett, végül már azt is felismerte ki szól hozzá.
- Hyukie! Hyukie nincs semmi baj! Ébredj fel! Csak rosszat álmodtál! - próbálta keltegetni Donghae barátját. A fiú olyan kétségbeesetten zokogott, hogy Hae egészen megijedt.
Hyukie kinyitotta a szemeit, de hirtelen azt se tudta hol van, kellett néhány perc még realizálódott benne, hogy a dormba van a szobájába. Majd hirtelen felült az ágyba és Haera nézett.
- Ki vagyok?
- Mi? - nézett rá értetlenül Hae.
- Mond meg ki vagyok!
- Hát Lee Hyukjae.
- Szóval felismersz? - ugrott Donghae nyakába.
- Már miért ne ismernélek fel. - nevetett fel a fiú.
- Semmi, csak olyan borzalmasat álmodtam. - felkapta a mobilját és tárcsázni kezdett.
- Te mégis kit hívsz ilyen későn?
- Sorát.
- Normális vagy? Hajnali 2 óra van!
- Ööö lehet akkor mégiscsak holnap kéne. - gondolkodott el Hyukie.
- Nem ártana. - csóválta a fejét Hae.
Ajtó csapódásra kapták fel a fejüket, majd Siwon jelent meg az ajtóban.
- Sziasztok fiúk? Mi újság?
- Semmi különös. És veled? Ilyen sokáig tartott a forgatás?
- Ja és holnap reggel 8-kor folytatás.
- Az kemény!
- Az! Hyukie megvan a cd, amit kértem.
- A francba elfelejtettem! - bosszankodott Hyukie.
- Ne már, az holnapra nekem kell! Hogy tudtad elfelejteni, direkt a lelkedre kötöttem, hogy reggelre kész kell lennie!
- Jól van na! Mindenre én se emlékezhetek!
- Csak erre az egyre kellett volna!
- Miért engem kell mindenért cseszegetni! - csattant fel Hyukie!
- Mi van? Azért mert egyszer szívességet kérek tőled? - emelte fel Siwon is a hangját.
- Aish elegem van! Bárcsak... - Hyukie ekkor elhallgatott, döbbenten vette észre, hogy pont azt akarta mondani, ami álmában történt meg vele. Nem, nem akar eltűnni, nem akarja, hogy bárki elfelejtse. Odarohant Siwonhoz és átölelte.
- Annyira sajnálom Siwon, kérlek bocsáss meg! - könyörgött a fiúnak, aki nem tudta hova tenni Hyukie hirtelen hangulatváltozását.
- Jól van, nyugi, nincs semmi baj.
- Megcsinálom reggelre a cd-t, most azonnal nekiállok.
- Azért annyira nem sürgős, nem kell emiatt fent maradnod.
- Dehogynem! Megígértem, megcsinálom! Te meg menj feküdj le és pihend ki magad.
- Rendben.
- Ne aggódj majd én segítek neki! - mosolygott Hae Siwonra.
- Akkor én mentem is aludni.
- Reggelre minden kész lesz. Szeretlek Siwon. - ölelte meg még egyszer Hyukie, majd a döbbent fiú fejét csóválva, még mindig az imént történtek hatása alatt botladozott be a szobájába.
A két fiú pedig nekiült dolgozni.
- Kösz Hae, hogy segítesz!
- Ugyan már, igazán nincs mit! Tudod, hogy rám mindig számíthatsz!
- Igen, tudom. - mosolygott kedvesen barátjára.
Kint az éjszakában halk, csilingelő nevetés törte meg a csendet, szárnyak suhogása keveredett a szél zizegésével, egészen az ezüstös holdig repítve gazdáját.