Elválás
Ezeket a száz szavasokat Donghae és Eunhyuk új albumának teaser képei ihlették.
Lehunyt pilláim alatt újra megelevenedsz,
mintha sohasem mentél volna el. Emlékképeim között kutakodva újra előcsalom
meleg mosolyod, vidáman csillogó mogyoróbarna szemeid, biztonságot nyújtó ölelő
karjaid. Ha nagyon koncentrálok, még mindig érzem
ujjaid lágy érintését bőrömön, ahogy ajkaid gyengéden ajkaimra tapadnak, tested
testemhez simul.
De kinyitva szemeimet, a felém tóduló fényben nem talállak téged többé. Kezeim
eltűnt emlékképed üres foszlányait markolják csupán. Ha nélküled kell élnem a
fényben, akkor inkább soha többé nem akarom látni a kéken fénylő eget, a fák
zöld lombkoronáit, a réten nyíló tarka virágokat. Akkor inkább elmerülök a éj
ébenfekete poklában, csak tőled ne kelljen soha elbúcsúznom!
A régmúlt idők boldog emlékei halotti táncot
járva elmém felett zúzzák apró darabokra lelkemet. Megérintenélek még egyszer,
utoljára, de kezem a hideg betont markolja csupán.
Te, aki mindig itt voltál velem, mondd, hol vagy most, miért nem vagy mellettem?
Fakó szürke falak, ez minden, mi utánad maradt. A fény, mely beragyogta eddigi életem, tovatűnt egyetlen röpke pillanat alatt. Száműztél minden színt az életemből, minden örömöt, minden vidámságot. Soha nem múló hiányod fájdalmas érzése az egyetlen, mit örökül hagytál nekem. De elhalt lényem földi burkában tovább jár a gépezet, mígnem egy napon utolsó szívdobbanásommal földi létem végső csírája is megszűnik létezni.
Te, aki mindig itt voltál velem, mondd, hol vagy most, miért nem vagy mellettem?
Fakó szürke falak, ez minden, mi utánad maradt. A fény, mely beragyogta eddigi életem, tovatűnt egyetlen röpke pillanat alatt. Száműztél minden színt az életemből, minden örömöt, minden vidámságot. Soha nem múló hiányod fájdalmas érzése az egyetlen, mit örökül hagytál nekem. De elhalt lényem földi burkában tovább jár a gépezet, mígnem egy napon utolsó szívdobbanásommal földi létem végső csírája is megszűnik létezni.
Oly erősen fonódtunk
egymásba, mint két láncszem, tökéletesen kapcsolódva a másikhoz. Azt hittük,
eltéphetetlen a kötelék, mi összeköt minket. De egy nap észrevétlenül távolodni
kezdtünk, és mire feleszméltünk, már túlságosan nagy volt a szakadék közöttünk.
Az életünk más-más irányba indult el, és többé nem volt visszaút.
Mondd, mikor változott meg minden? Miért nem vettük észre a jeleket? Most már túl késő, hogy újrakezdjük. Tehetetlenül nézem végig, ahogy elveszítelek, és a legszörnyűbb az benne, hogy nem tudok ellene semmit se tenni. De a tudat, hogy esetleg soha többé nem láthatlak oly elemi erővel hatol elmémbe, hogy szinte kitépi bensőmből szívemet.
Mondd, mikor változott meg minden? Miért nem vettük észre a jeleket? Most már túl késő, hogy újrakezdjük. Tehetetlenül nézem végig, ahogy elveszítelek, és a legszörnyűbb az benne, hogy nem tudok ellene semmit se tenni. De a tudat, hogy esetleg soha többé nem láthatlak oly elemi erővel hatol elmémbe, hogy szinte kitépi bensőmből szívemet.
