Búcsúznom kell

- Ne! Kérlek, ne menj el!
- Ne csináld ezt velem, Heechul, kérlek, állj fel! - hajolt le a fiúhoz, hogy felemelje a földről.
- Mondd, hogy itt maradsz! Nem hagyhatsz el! Nem mehetsz el csak így! - Heechul újabb zokogásban tört ki. Arcát két kezébe temette, vállai csak úgy rázkódtak a sírástól.
Érezte, ahogy Hangeng mindkét oldalról a hóna alá nyúl, és megpróbálja felállítani. A lábait végtelenül gyengének érezte, biztos volt benne, hogy egyedül nem tudna megállni rajtuk. Ha Hangeng nem tartaná meg azokkal az erős karjaival, eldőlne, akár egy homokzsák. Azok az erős karok! Talán ez az utolsó alkalom, hogy megtartják őt, talán most utoljára támaszkodhat rájuk. A gondolatra könnyei csak még jobban záporozni kezdtek.
Hangeng érezte, ahogy inge teljesen átázik, de most ez érdekelte a legkevésbé. Tudta, mindez miatta történik. Ő a fiú minden könnycseppjének okozója. Legszívesebben jó erősen magához ölelte volna, és a fülébe súgta volna, hogy mégse megy el, hogy itt marad vele, örökre. De nem tehette.
Nem bírja itt tovább, megfullad ezek között a falak között. Ez nem az az élet volt, amilyet elképzelt magának, amiről mindig is álmodott. Úgy érezte magát, mint egy bilincsbe vert állat, akit kiraktak az állatkert közepére közszemlére, és az egyáltalán nem érdekel senkit, hogy ez az állat mindeközben mit is érez.
Hülye voltam, mikor azt hittem, hogy egy idegen országban tudom valóra váltani az álmaim! - zakatolt a fejében egyre csak ugyanaz a gondolat.
Az egyetlen jó dolog ebben az egészben, Heechul volt. És lám, most mégis pont azt kell a legjobban megbántania, akinek soha nem akart fájdalmat okozni.
Vádolta magát, amiért képes a fiú szerelmét ilyen könnyen eldobni magától. Aljas szemétnek tartotta magát, amiért önző módon saját céljait előbbre helyezi kettejük boldogságánál.
Az előbb még oly gyenge test mintha erőre kapott volna, és Hangeng felsőkarjain megérezte Heechul kezeinek erős szorítását. Elkeseredett, reménytelen, egy utolsó kétségbeesett próbálkozás volt.
De Hangeng már egyáltalán nem tudta, képes lesz-e kitépni magát ebből a szorításból.
A másik eközben fejét gyengéden a vállára hajtotta, közelebb lépett hozzá, és szorosan átölelte. Ahogy megérezte testének melegét, saját teste ösztönösen reagálni kezdett, szívverése felgyorsult, mindene forró lázban égett. Érzelmei kezdték átvenni az uralmat józan esze felett. Karjai automatikusan karolták át a másikat, még mielőtt tudatában lett volna, mit is tesz.
Annyira szerette Heechult, hogy az néha már fizikai fájdalmat okozott számára. Néhány hónappal ezelőtt még a gondolat is képtelenség lett volna számára, hogy ő valaha elhagyja Heechult.
Hányszor, de hányszor gondolt át mindent újra meg újra az elmúlt napokban. Hány éjszakát töltött ébren, kétségek között forgolódva, mire meghozta ezt a döntést.
Heechul bombaként robbant be az életébe. Mikor megtudta, hogy beválogatták ebbe a csapatba, nem gondolta volna, hogy ekkora kincsre talál itt.
Ők ketten tökéletesen kiegészítették egymást. Mintha tényleg a másik fele lakozott volna a fiúban, olyan jól passzoltak egymáshoz. Szenvedélyes szerelem volt az övék, heves lánggal égetve mindkettőjüket. Heechul hangulatváltozásai sosem adtak okot az unatkozásra, de ő jól ismerte a fiú érzékeny, szeretetre vágyó, félelmekkel teli oldalát is. Meg akarta védeni, vigyázni akart rá, és szeretni őt, amíg csak él.
De ha most kilép azon az ajtón, soha többé nem teheti meg. Soha többé nem óvhatja meg a rá váró pofonoktól, a bántó kezektől, a gúnyolódó szavaktól. És ezekből sajnos lesz még bőven. De ha ő nem lesz itt, ki fog vigyázni rá, ki fogja megvédeni? Ki fogja átölelni, ha szomorú? Ki fogja megvigasztalni, ha megbántják? Ki fogja bátorítani, ha elbizonytalanodik?
Érezte, ahogy könnyek szöknek a szemébe.
Nem! Nem képes ezt tenni Heechullal!
Minden egyes porcikája lázadt ellene, nem akarta itt hagyni a fiút, aki a világot jelentette számára, és akinek ő volt a világ.
Heechul felemelte a fejét, és sírástól vörösre duzzadt szemeit Hangengre emelte.
A fiút szívébe mintha éles tőrt szúrtak volna, mikor meglátta a másik tekintetében megbúvó mélységes fájdalmat.  Az a kín, amely az ő testét tépdeste, vajon mit művelhet Heechul törékeny lelkével?
A látványtól újra fellobbant Hangengben a lelkiismeret-furdalás mindent elemésztő lángja. Nem bírta tovább. Most, vagy soha! Ha most nem teszi meg, utána már nem lesz rá képes. Már most is érzi, hogy az imént még oly sziklaszilárd elhatározása egyre jobban gyengülni kezd.
Összeszedte minden bátorságát, és eltolta magától a fiút.
Erősnek kell lennie, most nem hátrálhat meg.
- El kell mennem, Heechul. Hidd el, annyira sajnálom, de nem tehetek mást!
- De miért? Miért nem maradhatsz itt, velem? Bántott valaki? Mondd meg, ki az, és még azt is megbánja, hogy megszületett erre a világra!
Heechul elszánt, harcias arckifejezését meglátva egy apró mosoly suhant át Hangeng arcán. Egyike a sok ezer ok közül, amiért szerette, ez a féltő gondoskodás volt. A fiú mellett mindig biztonságban érezte magát, tudta, hogy ő megvédi minden rossztól. De most egy olyan útra készül lépni, ahol Heechul nem lesz mellette, nem lesz, ki megvédje, ki vigyázzon rá. Vajon készen áll rá? Vajon egyedül is szembe tud nézni azzal a sok nehézséggel, ami még rá vár?
- Ez nem az én helyem. Én nem ide tartozom. Itt nem tudok az lenni, aki vagyok.
Hangeng igyekezett halkan, nyugodtan formálni a szavakat, de nagyon nehezen tudta tartani magát. Egész testében remegett, mintha láz ütött volna ki rajta, bőszen nyeldeste könnyeit, nehogy elsírja magát a fiú előtt.
Heechul nem értett az egészből semmit. Annyira hirtelen, annyira váratlanul érte mindez, hogy tudata nem volt képes felfogni a másik szavainak értelmét. Az egyetlen dolog, ami tisztán visszhangzott fejében, az az volt, hogy Hangeng el akarja hagyni. És az egyetlen dolog, amire e percben gondolni tudott, hogy ezt bármi áron, de meg kell, hogy akadályozza.
- Dehogynem tartozol ide! Majd én segítek! – Megragadta mindkét kezével Hangeng jobb karját, és olyan reményteljes tekintettel nézett rá, hogy a másik egészen beleremegett.
Hangeng felsóhajtott. Hogy magyarázza el Heechulnak, hogy ez most nem olyan, amiben segíteni tud? Ezt csak saját maga tudja megoldani. De nem itt, és nem most. El kell mennie innen, még akkor is, ha ez lesz a legnehezebb dolog, amit eddigi élete során megtesz.
- Kérlek! – könyörgött neki Heechul. 
- Sajnálom! – rázta le magáról Hangeng a fiú karját, majd elindult az ajtó felé.
- Kérlek, ne tedd ezt velem, Hangeng! Könyörgöm, maradj itt! Bármit megteszek, amit csak akarsz! – zokogta fiú. – Megváltozom, jobb ember leszek! 
Ne fordulj meg! Ne fordulj meg! – mondogatta egyre magának Hangeng.  Jól tudta, ha megteszi, nem fog tudni kimenni azon az ajtón. Remegő ujjait a kilincsre helyezte, lenyomta, mire az ajtó egy hangos csattanással kinyílt. Hangeng kilépett rajta, majd behúzta maga mögött, de mielőtt még végleg becsukódott volna, egy utolsó pillantást vetett Heechulra. Örökre agyába vésődött ez a kép, biztos volt benne, míg él, nem felejti el. 
A zár kattant, és az ajtó becsukódott. Hangeng hátával a falnak vetette magát, és próbált mélyeket lélegezni.  Hallotta, ahogy egy test csattan a padlón, aztán Heechul fájdalmas üvöltése tört át a falakon, majd szívet tépő zokogása töltötte be a kihalt folyosó csendjét.
Hangeng úgy érezte, menten megfullad. Mellkasához kapta kezét, és egyre jobban zihálni kezdett.
Ki kell jutnia innen – csak erre tudott gondolni. Elindult a lépcső felé, kezével a folyosó hideg falába kapaszkodva. Azt se látta, merre lép, csak ment előre, mindig csak előre. Végre kijutott a kapun, elhagyta az épületet. Egy utolsó pillantást vetett még rá, majd elindult új élete felé.
 Lélegzése szép lassan normalizálódott, látása kitisztult. Ahogy felszegett fejjel ment az utcán, csupán az arcán lecsorduló hangtalan könnyei jelezték a bensőjében dúló fájdalmat.  Ahogy egyre messzebb jutott a múltjától, csupán egyetlen mondatot ismételgetett szüntelen, az ég felé küldve szavait:
- Kérlek, add, hogy újra boldog legyen!