A legszebb karácsonyi ajándék

     Arcomon hatalmas mosollyal léptem ki az éjszakába a hatalmas szürke épületből. Volt is rá okom, hisz az egyik kedvenc bandám koncertjén vettem részt az imént. Pár perccel ezelőtt ért véget, és én még mindig teljesen a hatása alatt voltam. Barátnőmmel egymás szavába vágva idéztük fel a legemlékezetesebb pillanatokat.
     Már vagy fél órája beszélgettünk, lassan mindenki elszállingózott, ideje volt nekünk is hazaindulnunk. Mivel barátnőmnek ellenkező irányba kellett mennie, így kénytelen voltam egyedül nekivágni a hazaútnak. Összehúztam magamon a kabátom, a tél közepén jártunk már, amikor az éjszakák igencsak hidegek tudtak lenni, ám furcsamód most mégse fáztam, még mindig fűtött belülről az a kellemes izgatottság, mely jólesően áradt szét egész bensőmben. Fantasztikus volt a koncert, a fiúk alaposan kitettek magukért, egy életre szóló felejthetetlen élménnyel ajándékozva meg minket. Élőben még csodálatosabbak voltak, és ahogy együtt énekeltük mi rajongók velük a számokat, és látva az arcukon az örömet, az valami hihetetlen érzés volt. Ráadásul az egész olyan volt, mint valami elő karácsonyi ajándék, mivel holnap már szenteste van. Azt hiszem, ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.
     Lábam alatt sercegett a frissen hullott fehér hó. A kis hószemcsék, mint megannyi apró gyémánt ragyogtak az utcai lámpák sárgás fénye alatt. Alig tettem azonban néhány lépést, mikor hangokra lettem figyelmes. Nemsokára a hangok gazdái is megjelentek, néhány fiatal fiú bukkant fel pár méternyire előttem, igencsak illuminált állapotban. Mivel egyedül voltam, jobbnak láttam elkerülni őket. Behúzódtam a közelben lévő kapualjba és vártam, hogy odébb álljanak, de nem úgy tűnt, hogy nagyon sietnének valahova. A szél is megajándékozott egy hűvösebb fuvallattal, én pedig kezdtem egyre jobban fázni az egyhelyben álldogálástól. Elhatároztam, hogy megfordulok és megkerülöm a koncert helyszínéül szolgáló épületet, legalább addig is mozgásban vagyok, hátha akkor nem fogok ennyire fázni. Na, meg reméltem, hogy mire visszaérek, addigra a fiúk is eltűnnek.
     Már majdnem az épület mögé értem, amikor újfent hangokra lettem figyelmes. Ijedtem álltam meg, majd fülelni kezdtem. A hangok egyszerre voltak furcsák, ugyanakkor ismerősek is. Óvatosan közelítettem a forrásuk felé. Ahogy közelebb értem, jobban ki tudtam venni a szavakat, és akkor esett le miért is volt olyan furcsa nekem elsőre; mert nem magyarul beszéltek, hanem koreaiul. Egy másodperccel később viszont úgy ledermedtem, mint akit a földhöz ragasztottak. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy miért voltak olyan ismerősek a hangok; hisz ez Il Hoon és Sung Jae hangja. Nagy levegőt véve, halkan lépkedtem tovább, egészen addig, amíg meg nem pillantottam őket. Nem akartam megzavarni egyiküket se, ezért a fal mögé bújva lestem ki óvatosan, vigyázva, hogy lehetőleg ne vegyenek észre, de úgy tűnt, ettől nem nagyon kell tartanom.
     Nevetgélve hülyéskedtek egymással, még, ha nem is értettem őket, mozdulataik sok mindent elárultak. Az épület hátsó bejárata fölött lévő lámpa fényénél nyugodt körülmények között – leszámítva szívem zakatolását- tetőtől-talpig szemügyre tudtam venni őket. Smink nélkül, egyszerű, hétköznapi ruhát viselve is tökéletes látványt nyújtottak. Il Hoon nevetve húzta le a sapkát egészen Sung Jae orráig, mire amaz lekapta a fejéről a sapit, majd duzzogva igazgatta meg a haját. Il Hoon átkarolta és bocsánatkérő szemekkel nézett rá; te jó ég, van ember a földön aki ellen tudna állni ezeknek a kiskutya szemeknek? Hát Sung Jae sem tudott, szája máris mosolyra húzódott, majd kezei közé fogva Il Hoon arcát gyengéd csókot lehelt a fiú ajkaira.
     A meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam, erre legmerészebb álmomban sem gondoltam. Jó, imádom őket együtt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy gondolatban nem boronáltam őket össze egyszer-kétszer, na, jó, lehet volt az ötször-hatszor is, de más a képzelet, és más a valóság. És teljesen más, ha a saját két szemeddel látod mindezt. Döbbenetemben egészen megfeledkeztem magamról, és akaratlanul is tettem néhány lépést előre, elhagyva ezzel fedezékem.
     A következő dolog, ami realizálódott bennem, hogy Sung Jae-val nézek farkasszemet, aki elképedve bámult rám. Il Hoon is észrevehette, hogy valami nincs rendben, mert hátrafordult, és mikor meglátott, az arca pillanatok alatt versenyre kelt egy jól megérett paradicsoméval, miközben hatalmasra tágultak pupillái.
     Jó lett volna valamiben megkapaszkodni, de semmi nem volt karnyújtásnyi közelségben, így csak a saját egyensúlyomra számíthattam, ami ebben a pillanatban nem sok jóval kecsegtetett. Aztán ráeszméltem, hogy tátott szájjal bámulom őket, úgyhogy gyorsan becsuktam a lepénylesőmet. Nyeltem egy nagyot, lehunytam a szemem, és elmormoltam egy rövid imát, kérve az Urat, hogy a lámpa fénye ne érjen el idáig, és a jótékony félhomály elrejtse a fiúk elől arcvonásaimat. Biztos voltam benne, hogy az én arcom is a piros valamely harsány árnyalatában díszeleg most.
     Mikor újra kinyitottam a szemem, a srácok még mindig engem bámultak. Sung Jae résnyire nyitotta ajkait, mint aki mondani akar valamit, de nem jött ki hang a torkán. Il Hoon továbbra is csak állt és bámult. Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam.
     Nem is voltam tudatában annak mit teszek, csak felemeltem a jobb kezem és bizonytalanul feléjük intettem, miközben elmormoltam egy sziasztokot is, amit ugyebár egy koreai nem fog megérteni, és azzal a hangerővel, amivel mondtam, még akkor se hallották volna meg szerintem, ha itt álltak volna közvetlen előttem. Sung Jae arcán jókora zavarodottsággal lassan felemelte a jobb kezét és visszaintett, majd Il Hoon is követte őt. Kezdett egyre kínosabb lenni a helyzet, éreztem ahogy lángol az arcom, elérkezettnek láttam az időt a gyors távozásra.     Meghajoltam mintegy köszönésképpen, majd sietős léptekkel elsiettem.
     Még mindig annyira összevoltam kavarodva, hogy észre se vettem, hogy rossz irányba indulok haza. Mire ráeszméltem, már vagy tíz percnyi sétára voltam a koncert helyszínétől. Megfordultam és végre elindultam a helyes irányba, de azért biztos, ami biztos az épületet elkerülve egy utcával előrébb mentem el.
     A buszmegállóba érve sikerült egy kicsit lenyugodnom, és újra tudatosítanom magamban az előbbi eseményeket. Szóval tényleg együtt vannak. A gondolatra jóleső izgatottság futott végig rajtam. Milyen jól mutatnak egymás mellett, remélem, sokáig együtt maradnak. Gondolatban sok boldogságot kívántam nekik, és megnyugtattam őket, hogy a titkuk nálam biztonságban van. Az, hogy valami ennyire személyes dolgot tudhattam meg róluk, akaratlanul is a bizalmasukká tett, és ez nagyon jó érzés volt.
     A hó lassan szállingózni kezdett, én pedig mosolyogva szálltam fel az éjszakai buszra. Tényleg ez az este volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.


     Egy átszállással és tizennégy órával később megérkezett a BTOB hét tagja az incheon-i repülőtérre. Mindannyian fáradtan kecmeregtek ki a repülőből, még a mindig vidám Il Hoon szemei is majd lecsukódtak a fáradtságtól. Elkászálódtak az autókig, amik már vártak rájuk a bejárat előtt, miközben mosolyogva integettek a rajongóiknak, akik kijöttek őket üdvözölni.
     - Csak egy ágyat akarok semmi mást – sóhajtott fel Min Hyuk miután beszállt a hátsó ülésre, majd fejét a mellette ülő Eun Kwang vállára hajtotta, mintegy párnának használva azt. A leader elmosolyodott és gyengéden megsimogatta a fiú haját.
     - Most már nemsokára otthon vagyunk, és akkor végre aludhatunk egy jót – nézett körbe az elgyötört arcokon.
     Fél óra múlva megérkeztek a dormukhoz, felcipelték a bőröndjeiket, majd egy gyors zuhany után mindenki aludni tért. Teljes némaságba borult az egész emelet. Pár órával később azonban halk neszezés szakította meg az eddigi csendet. Ajtók nyíltak, és Dong Geun meg Min Hyuk dugta ki a fejét az ajtónyíláson. Egymásra néztek, elmosolyodtak, majd kiléptek a folyosóra, és halk léptekkel elindultak a nappali felé. Nemsokára Eun Kwang és Hyun Sik is csatlakoztak hozzájuk, csak Chang Sub nem volt még sehol.
     - Megyek, felébresztem – ajánlkozott eme nemes feladatra önként Hyun Sik. Köztudott volt, hogy Chang Sub rettentő nehezen kell fel, Eun Kwang-nak nem egy reggel meggyűlt már a baja vele, mire ki tudta imádkozni az ágyából. Ám Hyun Sik nyugodt természetű fiú volt, akit nem volt egyszerű kihozni a sodrából, így sokszor vette át hyungja felkeltésének feladatát.
     Ezalatt a leader vázolta a többieknek a teendőket, mire mindenki munkához látott. Mivel se Chang Sub, se Hyun Sik nem érkezett még meg, Eun Kwang kiment a konyhába és feltett vizet forralni. Mire a fiatalabb megjött, a leader egy csésze forró kávét nyújtott át neki. Hyun Sik elmosolyodott, majd átvéve a csészét, visszasietett Chang Sub szobájába. A fiú orra alá dugta a kávét, mire amaz akár egy kiskutyáé mozogni kezdett az illatra. Hyun Sik elvigyorogta magát a látványon, majd körözni kezdett a csészével. A kávé megtette a hatását, és Chang Sub végre kinyitotta a szemeit.
     - Jó reggelt te álomszuszék, ideje felkelni – mosolygott rá kedvesen a fiatalabb.
     - Máris reggel lenne? – ásított egy nagyot az idősebb, majd átvéve a csészét, megfújta egy kicsit, hogy aztán nagyot kortyolhasson a finom nedűből. – Átaludtam volna az egész napot, és éjszakát?
     - Délután négy óra van, és dolgunk van. Vagy tán megfeledkeztél róla?
     - A francba! – kapott a fejéhez Chang Sub. Hyun Sik kezébe nyomta a csészét, kimászott az ágyából és gyorsan öltözni kezdett.
     - Nyugi, nem maradtál le semmiről. Ha kész vagy gyere a konyhába, és csak halkan! – figyelmeztette a fiú, mielőtt kiment a szobából.
     Időközben a másik két tag is megérkezett a hozzávalókkal, így Eun Kwang nekilátott a főzésnek, amiben Hyun Sik és Chang Sub voltak a segítségére. Dong Geun és Min Hyuk pedig a nappalit varázsolták ünnepi díszbe. Mindannyian olyan halkan dolgoztak, amennyire csak tudtak, vigyázva, nehogy felébresszék a maradék két tagot. Szorgosan tettek vettek, aminek eredményeképpen nemsokára ínycsiklandozó illatok kezdtek el terjengeni a konyhából.
     Elégedetten néztek körbe, majd cipőt és kabátot húzva, izgatottan hagyták el a dormot, remélve, hogy meglepetésük jól sül majd el.
     Sung Jae nagyot ásítva nyújtózkodott egyet az ágyában, majd a mobilja után kezdett matatni az éjjeliszekrényen. A kijelző fél hatot mutatott, így úgy gondolta ideje lenne felkelni. Kiszállt az ágyból, felöltözött, majd kilépett a folyosóra. Csodálkozva vette tudomásul a nagy csendet, mely fogadta.
     Még mindenki aludna? – tűnődött el.
     Benézett a konyhába, de ott nem talált senkit, majd a nappaliba is, de ahogy felkapcsolta a villanyt, a szája tátva maradt a csodálkozástól. Egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfa fogadta, a szoba közepén pedig egy csodásan megterített asztal várta. Ekkor toppant be Il Hoon is, akit szintén teljesen lenyűgözött a látvány.
     - Ez meg mi lehet? – álmélkodott, főleg mert az asztal csak két személyre volt megterítve. – És hol vannak a többiek?
     - Fogalmam sincs – válaszolta Sung Jae miközben lehajolt, hogy bedugja az égősor dugóját a konnektorba. Ekkor vette észre, hogy van ott még egy dugó, ami egy másik égősorhoz tartozót, ami a plafon és a fal találkozásánál futott végig az egész szobán. A nappali csodálatos fényárba borult, lenyűgöző látványt nyújtott.
     Ám a két fiú még mindig nem értette mi ez az egész, mikor is Il Hoon egy borítékot fedezett fel az asztalon álló két piros gyertyának támasztva.
     Kibontotta, majd úgy tartva, hogy Sung Jae is jól láthassa, elolvasták.
Kedves Il Hoon és Sung Jae!
Ez lesz az első közös karácsonyotok, amit szerelmesként töltötök el.
Úgy gondoltuk, legyen ez az este csak a kettőtöké.
Készítettünk nektek vacsorát, és feldíszítettük a nappalit.
Ez a mi ajándékunk, nektek!
Érezzétek nagyon jól magatokat, holnap találkozunk!
Boldog Karácsonyt!
     Az utolsó szavakat már alig látták a könnyeiktől, mindkettőjüket meghatotta hyungjaik ilyen mértékű szeretete és figyelmessége. Kimentek a konyhába, ahol a tűzhelyen már ott várta őket a vacsorájuk.
     - Még arra is figyeltek, hogy a kedvenc ételeinket főzzék – hatódott meg ismételten Sung Jae, ahogy felemelte a fedőt és magába szívta a dwinjang jjigae fenséges illatát. Il Hoonnak pedig húst sütöttek, a kedvenc mártásával tálalva. Az ételek még melegek voltak, így azonnal nekiláthattak a vacsorának.
     Il Hoon a tányérja mellett talált egy cd-t, amire csak annyi volt írva, hogy romantikus számok. Biztos volt benne, hogy Eun Kwang állította össze a számukra. Betette a lejátszóba, és a lágy zene mely betöltötte a szobát, még ünnepiebbé tette a hangulatot.
     Az est hátralévő része is remekül telt, vacsora után úgy döntöttek megnéznek egy romantikus filmet. Miközben Sung Jae hozzábújt, Il Hoon egyik kezével átkarolta, a másikkal pedig a fiú rövid hajfürtjeivel kezdett el jászadozni. Il Hoon ki nem állhatta, ha hozzáérnek, de Sung Jae érintéseit olyan elemi erővel kívánta, ami még őt magát is meglepte. Akárhányszor hozzáért a fiú, jóleső bizsergés futott át egész testén. Egyre többet és többet akart, és csak nagyon nehezen tudta kontrollálni vágyait. De úgy tűnt ezen az estén szabad utat kap.
     Sung Jae volt a kezdeményező, aki először gyengéden a nyakába csókolt, majd újabb és újabb apró csókokkal lepte el, amíg nem találkoztak ajkaik, hogy aztán percekig ne váljanak el egymástól. Látták egymás szemében a fellobbanó tűzet, szavak nélkül is megértették a másikat.
     Il Hoon felállt, kézen fogta Sung Jae-t és átvezette a szobájába. Ez volt az első együtt töltött éjszakájuk. Visszafojtott vágyukat, mely oly régóta ott lakozott bennük, most szabadjára engedhették, hogy ne csak a lelkük, hanem a testük is egybeforrhasson ezen a csodálatos éjszakán. A gyengéd érintések, a halk sóhajok, a szenvedélyes csókok, a boldogság legmagasabb szintjére repítette őket.  

     Mindeközben Szöul egy másik részén, Min Hyuk szobáján ebben a pillanatban öt jó barát osztozott. Ő és Eun Kwang a fiú ágyában aludtak, a másik három tag egy nagy matracon feküdt. Ám ami közös volt mind az öt fiúban, az az arcukon szétterülő mosoly, amely még álmukban is ott ragyogott.
     Min Hyuk mobiljának képernyőjén még mindig látható volt az utoljára kapott sms.
Kedves hyungjaink!
Köszönjük nektek ez a csodálatos meglepetést!
Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptunk!
Szeretünk titeket!

Kagyló a tengerparton

           

           Segíteni szerettem volna neki, de nem tudtam. Láttam a fájdalmát, a szomorúságát, de nem voltam képes ellene tenni, csak a távolból figyeltem őt. Én, aki a remény voltam mások számára, nem tudtam azé lenni, aki oly fontos volt nekem.
            Amióta Jimin szakított Jungkookkal, szinte teljesen begubózódott. Alig mosolygott, és ha mégis, abban őszinteségnek nyoma sem volt, csupán a külvilág megnyugtatására felvillantott hamis álca, miközben szíve ezernyi sebből vérzett. Hiába igyekezett eltitkolni, úgy tenni, mintha minden rendben volna, én az álarc mögé láttam.
            Ott voltam azoknál a pillanatoknál, mikor azt gondolván, egyedül van, szabadjára engedte érzelmeit. Mikor üveges tekintettel a távolba meredve ült hosszú perceken át, miközben körülötte minden változott, de számára mintha a pillanat megfagyott volna, elméjét fogságba ejtve, megfosztva minden emléktől és gondolattól, hogy az üresség feneketlen mélységbe merülve, még ha csak egy kis időre is, de megszabadítsa fájdalmától.
            És még csak dühös sem tudtam lenni. Sem Jungkookra, sem Taehyungra. Hisz' láttam, min mentek keresztül, milyen erővel küzdöttek az érzéseik ellen. A szerelem apró lángja, mely lassan izzani kezdett szívükben egymás iránt, egyre csak növekedett, bárhogy is próbálták elfojtani érzelmeiket. 

            Egy idő után már a környezetükben élőknek is feltűnt, hogy a két fiú mennyire kerüli egymást, és aggódni kezdtek, hogy talán összevesztek valamin, azért ez a nagy feszültség kettejük között. Senki sem sejtette, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. És ez Jimin figyelmét sem kerülte el.
            A véletlen érintések, melyek annak ellenére is, hogy oly nagyon vigyáztak, akaratlanul is megtörténtek; ilyenkor a levegő szinte megdermedt körülöttük, és mikor tekinteteik egy másodperc töredékére egymásba fonódtak, hogy aztán zavartan kapják félre fejüket, lehajtva, hogy senki se láthassa az arcukra kiülő pírt és a szemeikben megbúvó szomorúságot. A könnyek, melyeket egymásért és az érzéseikért hullajtottak, és melyekről azt hitték, hogy senki sem látja őket. A tehetetlenség frusztráló érzése a többiek arcán, melyet ki-ki megpróbált a maga módján kezelni, több-kevesebb sikerrel...
            Talán mindannyiuk közül Jungkook szenvedett a legjobban, aki minden erejével azon volt, hogy most is úgy szeresse Jimint, mint akkor, mikor egymásba szerettek. De a szívnek nem lehet parancsolni, nem mondhatod el neki észérvekkel, hogy kit szeressen, és nem tilthatod meg neki, hogy szabadon szárnyalhasson, keresvén a boldogságot.
            Jimin végül nem bírta tovább. Látván szerelme szenvedését, majd meghasadt a szíve, hisz' az, kit egykor oly boldoggá tett, most miatta szenvedett. Lelke legmélyéből hálás volt a fiúnak, hogy ennyire küzdött kettőjükért, és nem adta fel a kapcsolatukat, de tudta, hogy meg kell hoznia élete legfájdalmasabb döntését, és el kell engednie őt.
            A többiekkel nem kellett közölnie, szavak nélkül is megértették, mikor egyik nap a fiú szobájából Jimin lehajtott fejjel lépett ki, míg Jungkook az ágyán ülve vörös szemekkel meredt a távolba, miközben könnyei úgy hullottak szeméből, akár a záporeső. Taehyung akaratlanul is odarohant hozzá, átölelte őt, úgy próbálta nyugtatgatni a fiút, de ő csak zokogott, míg el nem fogytak a könnyei.
            A következő napok sem teltek könnyedebb hangulatban. Jimin szótlanul járt-kelt a házban, míg Jungkookot és Taehyungot lelkiismeret-furdalás gyötörte, hiába szerethették immár szabadon egymást. Néhány lopott pillanatot engedélyeztek csupán maguknak, és ijedten rebbentek szét, mikor Jimin megjelent a közelükben. Taehyung akárhányszor hozzászólt, mindig zavartan hajtotta le a fejét, mint aki rettentően szégyelli magát, hangja halkan, szerényen csengett. Többé nem viccelődött a fiúval, nem szólt be neki, helyette végtelenül udvariasan beszélt hozzá, és inkább tűntek két távoli ismerősnek, mint egymáshoz közel álló csapattársaknak.
            Végül egyik alkalommal Jimin megelégelte a dolgot, és minden szó nélkül megragadta Taehyung karját, magával húzva a fiút a szobájába. Nem tudni, miről szólt a szó odabent pontosan, de Jimin valószínűleg elmondhatta neki, hogy nem haragszik rá, és nincs miért szégyellnie magát. Mindenesetre mikor Taehyung kilépett barátja szobájából, önfeledten mosolyogott, és nyoma sem volt korábbi szomorú arckifejezésének.
            A két szerelmes attól a naptól kezdve nyíltan kimutatta érzelmeit egymást iránt, és előlünk sem titkolták tovább. Boldogságuk megmelengette a szívünket, és úgy tűnt, Jiminét is. Őszintén örült kettőjüknek, de a szívén keletkezett seb még nem forrt be, a fájdalom továbbra sem enyhült. Igyekezett azt a látszatott kelteni, hogy minden rendben van, de én tudtam, hogy egyáltalán nincs jól. Ideje nagy részét szobájában töltötte, sokszor csak tétlenül ült az ágyán, máskor sétálni indult minden cél nélkül. Ahogy teltek a napok, egyre soványabb lett, és bár ő arra hivatkozott, hogy diétázik, ezért a súlyvesztés, én pontosan tudtam, hogy alig bír néhány falatot lenyomni a torkán.
            Egyik nap egy interjú kapcsán az egyik magazinnak, lementünk a tengerpartra, hogy ott lőjenek rólunk néhány képet. A fotózás szünetében Jimin sétálni indult a homokos parton. Gyönyörű tavaszi nap volt a mai. A halványkék ég tisztán tündökölt, csupán néhány kósza bárányfelhő suhant át rajta olykor-olykor. A nap gyengéd sugaraival átölelt minket, miközben a szél lágyan cirógatta arcunkat, néha egy-egy erősebb fuvallatot küldve felénk, hogy lehűtse naptól túlságosan felhevült testünket.
            És ebben a festői szépségben ott volt ő, aki szebben ragyogott minden vízcseppnél, minden csillagnál, most mégis olyan elhagyatottnak, annyira védtelenek tűnt. Legszívesebben odaszaladtam volna hozzá, hogy megöleljem, hogy megvigasztaljam, de a lábaim egyszerűen nem akartak engedelmeskedni. Féltem. Féltem, mert ekkor már többet éreztem iránta puszta barátságnál. Féltem, mert nem tudtam, ő hogyan reagálna rá, ha megtudná. Nem tudom, mikor változtak meg az érzéseim iránta, de abban biztos voltam, hogy szeretem őt.
            Először én magam sem hittem az érzelmeimnek, úgy gondoltam, csupán erőteljes sajnálat az, amit szerelemnek hiszek, egyszerűen nem szeretném, hogy egy jó barátom szenvedjen, de az idő előrehaladtával rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Be kellett vallanom magamnak, amit a szívem már egy jó ideje biztosan tudott, azt, hogy beleszerettem Jiminbe.
            De fogalmam sem volt, hogy valljam be neki, egyáltalán hogy közelítsek felé. És különben is, mi van, ha ő nem érez irántam semmit, mi van, ha ez még túl korai neki. A kétségbeesés egyre jobban elhatalmasodott rajtam, egyre feszültebbé váltam. Tudtam, ez nem sokáig mehet így tovább. Megráztam a fejem, próbáltam kiűzni elmémből a lelkemet marcangoló gondolatokat.
            Lesétáltam a tengerhez, és mezítelen lábaimat beledugtam a vízbe. Jólesett, ahogy a hideg hullámok végignyaldosták a bokámat. A hatalmas, végtelen tenger mindig csodálattal töltött el, olyan fenséges, olyan lenyűgöző volt. Látványa mindig megnyugtatott és békével töltötte el a szívemet. A vízen megcsillanó napsugarak, mint megannyi apró gyémántszem ragyogták be most is a felszínt.
            Vajon Jimin is látja ezt a csodát? Felé néztem, de ő fejét a földre szegezve sétált a meleg homokban. Ahogy visszafordultam, valami megcsillant a vízben, lehajoltam és felemeltem. Egy apró kagyló volt, félkör alakú, egyenletes barázdákkal a tetején. Felül rózsaszínben pompázott, mely alulra érve narancssárgába ment át. Gyönyörű volt.
            Nem is gondolkodtam, csak hirtelen futni kezdtem, hogy Jiminnek is megmutassam ezt az apró szépséget. Nekem háttal állt, így mikor mögé értem, halkan a nevén szólítottam, nehogy megijesszem, majd előrenyújtottam a kezem.
            - Nézd! - Ahogy az apró kagylóra esett a tekintete, szemei felragyogtak, és most először láttam hosszú idő után újra szívből mosolyogni.
            - Ez gyönyörű, Hoseok.
            - Az előbb sodorta a partra a tenger, gondoltam, megmutatom neked is. - Hangom kissé megremegett a bizonytalanságtól.
            - Köszönöm - vette kezébe az apró tárgyat, majd a nap felé tartotta, hogy úgy is megnézze.
            - Tényleg csodaszép. - Zavartan köszörültem meg a torkom; nem tudtam, mit mondhatnék.
            - Köszönöm, hogy próbálsz felvidítani - mosolygott rám.
            - Én csak azt szeretném, hogy boldog legyél - sütöttem le a szemeimet szégyenlősen.
            - Hidd el, én is - sóhajtott egy nagyot, mire szívem összeszorult a hangjából kicsengő fájdalomtól.
            Nem bírtam tovább, még ha el is elutasít, hátulról gyengéden átkaroltam, kezeimet a hasán megpihentetve. Először meglepődött, ezt éreztem merev testtartásán, de aztán pár másodperc múlva felengedett.
            - Talán én segíthetek - súgtam a fülébe.
            - Talán, Hoseok - tette kezeit a kezeimre, majd kissé hátrafordult, hogy a szemeimbe tudjon nézni -, de még szükségem van egy kis időre.
            - Annyi időd van, amennyit csak akarsz - biztosítottam róla.
            Elmosolyodott, majd egy puszit nyomott az arcomra. Egy pillanatra megilletődtem, nem számítottam rá; azt hiszem, kissé bele is pirultam. Jimin közben újra előrefordult, ujjait ujjaimba fonta, arcát az ég felé emelte, és hagyta, hogy a szél belekapjon rózsaszín tincseibe. Én pedig csak gyönyörködtem benne, miközben a tenger lágy dallamként morajlott a hátunk mögött.

Sárga és fehér

Daehyun gyengéd csókolt lehelt szerelme ajkaira. Még most sem tudta elhinni, hogy ez a gyönyörűség itt alatta az övé, csakis, kizárólag egyedül az övé.

Elsimított egy tincset, mely rakoncátlan módon belelógott Youngjae szemébe, miközben belefeledkezett azokba a mély mogyoróbarna szemekbe, melyek ragyogó gyémántként tündököltek a boldogságtól. Majd miután sikerült elszakadnia ettől az igéző szempártól, tekintete továbbsiklott kedvese ajkaira. Azok a puha, meleg, hívogató ajkak, melyek annyiszor perzselték bőre minden egyes centiméterét és csábították édes bűnbe, akármennyire is próbált küzdeni ellene.

Ellenállása most is egy pillanat alatt foszlott semmivé, vad, szenvedélyes csókba vonva szerelmét. Torka kiszáradt, légzése nehézkessé vált, mintha valaki az összes oxigént kiszívta volna a szobából. Szívét jeges kezek markolászták, olyan erősen szorítva, hogy még a könnye is kicsordult.

Youngjae mindeközben mosolyogva nézett rá, mint aki ebből az egészből mit sem vett észre.

Hirtelen szédülni kezdett, a szoba ringlispílként forgott vele körbe. Kezével megmarkolta a hófehér lepedőt, miközben kényszerítette magát, hogy újra egyenletesen vegye a levegőt. Miután kissé lecsillapodott, óvatosan körbenézett, de rajta kívül minden nyugodt volt. Kedvese ugyanúgy mosolygott rá, miközben gyengéden végigsimított az arcán.

- Szeretlek, Daehyun – formálták ajkai a hőn áhított szavakat.

- Én is szeretlek, Youngjae – nyögte, miközben hirtelen minden porcikája bizseregni kezdett, s testét teljesen kiverte a víz. Szíve úgy zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéről, de ezek nem egy szerelmes szív dobbanásai voltak, sokkal inkább egy félelemtől reszkető szív vergődései.

Hirtelen mintha zuhanni kezdett volna; a citromsárgára festett falak színűket vesztették, az ablakok eltűntek, az alatta álló kis asztalka formája megváltozott.

- Youngjae – markolt bele a levegőbe. A fiú akár egy hologram, hol megjelent, hol pedig eltűnt. Mintha egy számítógépes programban lett volna, amely hirtelen meghibásodott. Majd egyszerre csak elborította a sötétség, és miden megszűnt körülötte létezni.

Ahogy kinyitotta a szemeit, megcsapta a neonlámpa erőteljes sárga fénye. Hunyorognia kellett párat, mire hozzászokott. Mozogni próbált, de csak a lábai engedelmeskedtek, s meglepve tapasztalta, hogy kezei össze vannak kötve egy fehér felsőben. Elméje még nem tisztult ki teljesen, de lassan kezdte felfogni a körülötte lévő dolgokat, a hófehér falakat, a kis apró szekrényt a sarokban. Az ajtót, mely úgy beleolvadt a falba, mintha ott se lett volna.

Lassan feltápászkodott, és az ajtóhoz ment, de ahogy azt már sejteni vélte, hiába nyomta le a kilincset, az nem engedelmeskedett. Be volt zárva, ez tudatosult benne, de körbenézve nem ez volt az, ami kétségbeeséssel töltötte el, hanem az, hogy egyedül volt. Youngjae nem volt a szobában.

A felismerés, a szeretett fiú hiánya olyan erős fájdalommal töltötte el, mintha ezernyi pengét mártottak volna belé egyszerre. A kín akár egy vírus rágta végig magát rajta, megfertőzve egész lényét, hogy végül megfosztva önön tudatától, őrjöngő szörnyeteggé változtassa át.

Testét folyamatosan a gumifalnak csapva ordibálta hol tombolva, hol pedig fájdalomtól elfúló hangon, hogy adják vissza neki az ő szeretett Youngjae-ét. Nem akar semmi mást, csak őt.

Mikor teste ereje fogytán felmondta a szolgálatot, erőtlenül roskadt le a földre, és a csendben csupán szapora légzésének zaja keveredett sós könnyeinek halk koppanásával a rideg padlón.

Az ajtó kinyílt, és három fehér ruhás alak lépett be a szobába. Ketten felemelték, és visszafektették az ágyra. Arcuk merev volt, lehetetlenség lett volna bármit is leolvasni róluk.

- Kérem, engedjenek vissza hozzá – nézett könyörgő szemekkel hol egyikükre, hol másikukra.

Amazok rezzenéstelen arccal tették tovább a dolgukat, mintha meg se hallották volna őt. Két oldalról kikötözték kezét, lábát, a harmadik pedig elővett egy fecskendőt. Az ismerős kis tárgyra felcsillant a szeme. Ami ellen első alkalommal oly hevesen tiltakozott, az mára a legjobb barátja lett.

A tű lágyan hatolt a bőrébe, érezte, ahogy a folyadék szétárad a testében. Szemei elnehezedtek, teste ugyanakkor könnyűvé vált, akár egy nyári lágy fuvallat. A fehér falak eltünedeztek, miközben elméje újra elmerült a sötétségben.

Mikor legközelebb magához tért, megint a sárgára festett szobában találta magát. Youngjae az ablaknál állt, a lemenő nap utolsó sugaraiban gyönyörködött.

- Hiányoztál. Olyan magányos voltam nélküled – fordult Daehyun felé. A fiú szomorúságtól csillogó tekintetétől elszorult a szíve.

- Sajnálom – kért bocsánatot kedvesétől. – Többé nem hagylak egyedül.

- Megígéred? – csillant fel Youngjae szeme.   

- Megígérem – lépett oda hozzá, gyengéden karjaiba vonva szerelmét. Amaz elmosolyodott, majd boldogan hajtotta arcát kedvese mellkasára. – Örökre itt maradok veled.

Váratlan érzés

     Jaebum a kirakatokat bámulva sétált a zsúfolt téli utcákon. Karácsonyi ajándékot keresett csapattársa, Bambam számára. Az idén úgy döntöttek, ahelyett, hogy mindenki mindenkinek vesz ajándékot, húzással döntik el, hogy ki kit ajándékozzon meg. Ő a divatkirályt húzta, ezért is volt most bajban. Bambam szeretett stílusosan öltözködni, így Jaebum úgy gondolta, hogy ruhával lepi meg a fiút, de a megfelelőt kiválasztani nem is volt olyan könnyű, mint azt elsőre gondolta.
     Persze, ha nem lenne ebben is annyira maximalista, mint minden másban, akkor talán már rég túl lehetne rajta, és otthon kortyolgathatna egy csésze finom forró kávét, miközben kényelmesen elhelyezkedne a kanapén, és nem a hideg szöuli utcákon fagyoskodna. Bár Bambam örömteli mosolyáért ez is megéri.
Így hát újfent lelkesedéssel vetette be magát a következő boltba. Ahogy válogatott a ruhák között, kezébe akadt egy csokoládébarna pulóver, kerek nyakkivágással.
     Ez milyen jól állna Youngjae-n! – futott végig az agyán. Elképzelte benne a fiút, és szája akaratlanul is mosolyra húzódott. - Talán meglephetné vele az ünnepekre.
Nem mintha tartották volna egymás között a karácsonyt vagy bármilyen más ünnepet, még mikor együtt voltak gyakornokok se ajándékozták meg egymást, így ez a mostani lenne az első alkalom. Furcsának is találta, hogy ilyesmi jutott az eszébe; talán annak köszönhető, hogy mostanában gyakrabban találkozott a fiúval. Majd hirtelen megrázkódott.
     Mi a fenét csinálok én? Bambamnak jöttem ruhát venni, nem Youngjae-nak. - Azzal visszatette a pulcsit, majd határozott léptekkel átsétált egy másik állványhoz.
De akárhogy is próbált a többi felsőre, nadrágra koncentrálni, és arra, hogy valami eszméletlen jó ruhadarabot találjon Bambamnak, tekintete akaratlanul is újra meg újra visszavándorolt a csokoládébarna pulóverre.
Végül nem bírta tovább, odament az állványhoz, és beletette a felsőt a kosarába.
     Végül is nincs abban semmi, ha megajándékozza egy jó barátját - próbálta magának megmagyarázni a dolgot, mégis valami kellemetlen érzés járta át, mintha megérezte volna, hogy ennek a döntésnek még lesznek következményei.

     Nyüzsgéstől volt hangos a dorm ezen az estén, a fiúk a karácsonyra készülődtek. Igaz, ez már az ünnep második napja volt, de a szentestét szerencsére mindenki a családjával tölthette, ami igencsak ritka eseménynek számított náluk. Jaebum nem is emlékezett rá, mikor nyílt erre alkalmuk legutoljára. Tegnap este pedig fellépésük volt, így az ajándékozás mára tolódott.
     Mindenki izgatottan készülődött, remélve, hogy tetszeni fog az ajándék, amit a másiknak adnak.
Jackson, Mark, Bambam és Yugyeom a fenyőfát díszítették, míg Jaebum a vacsorát készítette Jae és Jinyoung segédkukták segítségével. Bambam is be akart segíteni, de mindenki érdekében Mark magával húzta a nappaliba, hogy inkább ott villantsa meg képességeit.
     Mindenki tele volt energiával, ez nagy részben a tegnapi koncertnek volt köszönhető, ami fantasztikusan sikerült. A fiúk egy hatalmasat buliztak a rajongókkal, ami megadta számukra az alaphangulatot mára is.
     A levegőben terjengő ínycsiklandozó illatok a konyhába csalták Jacksont.
     - Mikor eszünk, Jaebum? – kérdezte leaderét, miközben magában szívta a készülő étel fenséges aromáját.
     - Még néhány perc, Jackson, és kész vagyunk – mosolygott a fiatalabbra.
     - Remek! – csettintett egyet ujjaival a szőkeség.
     - Mi remek? – dugta be a fejét Jackson válla felett Mark.
     - Az, hogy nemsokára kész a vacsora – tájékoztatta készségesen Jinyoung.
     - Ez valóban jó hír – vigyorgott Mark – Már alig várom, hogy megint ehessek a fenséges főztödből. Gyakrabban is főzhetnél nekünk.
     - Rendben. Ilyen kuktákkal amúgy is gyerekjáték – mosolygott először Jae-ra, majd Jinyoungra, mire mindkét fiú fülig pirult.
     - De csak azért, mert ilyen pompás séfünk van – viszonozta a bókot Jae, mire Jaebum pirult el.
     - Most aztán tényleg túloztok. Nélkületek semmire se mennék. Apropó, hogy áll a fa? – igyekezett terelni a szót a leader.
     - Kész vagyunk vele, és mondhatom, nagyszerű munkát végeztünk – mosolygott elégedetten a konyhát és az ebédlőt összekötő boltív alatt felbukkanó Bambam.
     - Nagyon szép lett – csatlakozott a többiekhez Yugyeom is.
     - Remek! Akkor akár asztalhoz is ülhettek, ti pedig tálalhattok – fordult kuktáihoz Jaebum.
     A két fiú megterített, miközben a többiek helyet foglaltak az asztal körül. Hangos éljenzéssel fogadták, mikor Jaebum megjelent a vacsorájukkal. Nem kellett csalódniuk, az étel valóban mennyei volt. Sőt, a fiúknak még arra is maradt energiájuk, hogy sütit süssenek. Valóban nagyon jó munkát végeztek.
     Miután jól bekajáltak, mindenki elment a szobájába az ajándékért, majd berakták azokat a fa alá. A négy másik fiú is kiváló munkát végzett, gyönyörűen feldíszített karácsonyfát varázsoltak a nappaliba.
     Az ajándékozást Jackson kezdte, akinek izgatottsága már a tetőfokra hágott. Mindenki sorban átadta a csomagját annak, akit húzott, majd egyszerre bontották ki őket. Úgy tűnt, mindenkinek sikerült jól választania, csupa mosolygós, vidám arc töltötte be a nappalit. A fiúk megcsodálták egymás ajándékait, boldog karácsonyt kívántak egymásnak, az est hátralevő része pedig jókedvűen, sok-sok nevetéssel telt el.

     Jaebum másnap délután úgy döntött, hogy átugrik Youngjae-hez átadni az ajándékát. Felhívta telefonon, és miután megtudta, hogy a fiú ráér, átöltözött, majd szólt a többieknek, hogy átmegy a B.A.P-s fiúkhoz.

     - Helló, gyere beljebb – nyitott ajtó Youngjae.
     Jaebum levette a kabátját, majd követte a fiút a nappaliba. Valamilyen vígjátékot nézhettek a többiek, mert mindenki dőlt a nevetéstől. Himchan, Yongguk és Daehyun a kanapén helyezkedtek el, Junhong és Jongup pedig előttük ültek a szőnyegen.
     - Szia, Jaebum – köszöntek szinte egyszerre.
     - Sziasztok! Látom, jó a film.
     - Nagyon vicces. Gyere, csatlakozz hozzánk – invitálta Daehyun.
     - Kösz, máris, csak előbb beszélnem kell Youngjae-vel.
     - Oké.
     - Akkor menjünk be a szobámba – indult el Youngjae mutatva az utat a fiúnak.
     Miután becsukta maguk mögött az ajtót, kíváncsi tekintettel nézett Jaebumra.
     - Én… csak… hoztam neked valamit.
     Jaebum kezdte kínosan érezni magát. Óvatosan az ajtó felé lesett, de az csukva volt, még csak egy picinyke rés sem volt rajta, amelyen kicsusszanhatott volna. Pedig most legszívesebben elpárolgott volna a szobából. Mostanság néha furcsán reagált dolgokra, és utálta, hogy nem az ő kezében van az irányítás.
Szedd már össze magad! - dorgálta meg saját magát.
     Benyúlt a vászontáskájába, kivette a hóemberes papírba bújtatott csomagot, majd átnyújtotta a fiatalabbnak.
     - Boldog karácsonyt!
     - Köszönöm - vette el csodálkozva az ajándékot Youngjae. Egyáltalán nem számított rá, hogy Jaebum meglepi valamivel karácsonykor, kissé zavarban is érezte magát.
     - Kibontod? - érdeklődött az idősebb, miközben megpróbálta a vele szemben álló fiú arcáról leolvasni annak érzéseit.
      - Ja, igen, persze. Ne haragudj - tért magához Youngjae, majd izgatottan nekilátott az ajándék kibontásának.
     Nem finomkodott, úgy, ahogy volt, feltépte a csomagolást, hogy minél előbb megtudhassa, mit rejt a papír belseje.
     Mosolyogva vette ki a pulóvert, majd rögtön fel is próbálta. - Na, hogy áll? - kérdezte megpördülve a másik előtt.
     - Remekül, mintha rád öntötték volna.
     - Akkor jó. Köszönöm szépen, Jaebum, nagyon tetszik - mosolygott a fiúra.
     - Szívesen - mosolyodott el amaz is.
     - Ez kissé kínos, de nem gondoltam, hogy megajándékozol, és én nem készültem semmivel - vakarta meg zavartan a fejét Youngjae.
     - Semmi baj - nyugtatta meg Jaebum. - Az én hibám, mert nem szóltam róla neked, de hirtelen ötlet volt. Megláttam a pulcsit, és egyből te jutottál az eszembe.
      - Ez roppant hízelgő - vigyorgott a fiatalabb. - Oké, akkor jövő karácsonykor én ajándékozlak meg téged.
     - Rendben - mosolyodott el ismét az idősebb.
     - Menjünk ki a többiekhez - javasolta a fiatalabb. - Itt maradsz nálunk egy kicsit, ugye?
     - Szívesen.
     Átmentek a nappaliba, majd letelepedtek Junhong mellé, miután ő és Jongup kissé arrább csusszantak, hogy a két fiú is odaférjen.
     Alig telt el néhány perc, és Jaebum mobilja máris megcsörrent.
     - Elnézést - kapta fel máris a földről, hogy kinyomja a hívást. Még látta a kijelzőn, hogy Jackson keresi, de csak nem lehet olyan fontos, hogy pár percet ne várhasson, gondolta legalábbis ő, ám dongsaengje másképp vélekedhetett, mert alig fél perc múlva a telefon rezegni kezdett, ami alig valamivel volt jobb a csörgésnél.
     - Bocsánat - állt fel szegény fiú felkapva telefonját, majd kissé arrébb vonulva megnyomta a zöld gombot, és beleszólt a készülékbe.
     - Mi az, ami nem várhat annyi ideig, míg hazaérek? - kérdezte fojtott hangon.
     - Szia, hyung - üdvözölte vidám hangon Jackson.
     - Mondd csak, a B.A.P-s fiúknak van már programjuk szilveszterre?
      - Nem tudom.
     - Akkor kérdezd meg őket!
     - Velük akartok szilveszterezni? – kérdezte meglepetten Jaebum. Persze fellépéseken, díjátadókon sokszor összefutottak már, de azért annyira nem állt közel egymáshoz a két csapat.
     - Jeongguk felhívta Yugyeomot, hogy csapnak egy szilveszteri bulit, és nincs-e kedvünk nekünk is menni, meg nyugodtan szólhatunk másoknak is. Gondoltam elhívhatnánk Youngjae-ékat is, minél többen vagyunk, annál jobb – vigyorgott bele a telefonba az utolsó szavaknál Jackson.
     - Végül is megkérdezhetem őket.
     - Remek, hyung, tudtam, hogy számíthatok rád!
     - Hé, várjunk csak! – kapcsolt a leader. – Tőlem még nem is kértetek engedélyt a bulira?
     - Ugye, nem akarsz nemet mondani? – kérdezte behízelgő hangon Jackson.
     - Neked is kell a kikapcsolódás, hyung – szólt bele a telefonba most Bambam -, hisz annyit dolgozol egész évben.
     - Ne gyere hátulról, ezt még azért megbeszéljük, ha hazaértem.
     - Minden rendben? – A váratlan hangtól összerezzenő fiú még a telefonját is majdnem kiejtette a kezéből. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – kért elnézést Youngjae.
     - Semmi baj, csak nem számítottam rád.
     - Kezdtél sokáig elmaradni, aggódtam, hogy talán baj van. – Apró ráncok jelentek meg Youngjae homlokán az érzés hatására.
     - Nincs semmi gond – mosolygott a fiúra nyugtatólag Jaebum.
     - Youngjae, jöttünk velünk szilveszterezni Jeonggukékhoz? – hallatszott egy távoli hang a fiú mobiljából.
     - Bambam, a jó ég áldjon meg! Ne ordíts, mert kiszakad a dobhártyám! – mérgelődött Mark.
Youngjae kérdő tekintetére barátja gyorsan felvilágosította, miről is lenne szó.
     - Én benne vagyok, de meg kell beszélni a többiekkel is, hogy ők mit szólnak hozzá.
     - Pontosan, ahogy mondod – helyeselt Jaebum, majd füléhez emelte a telefont. – Üzenet átadva, majd otthon beszélünk – azzal a többiek tiltakozó szavai ellenére egyszerűen megszakította a hívást. 

     - Na, mondd már, mit választoltak? Jönnek?
Jaebumnek még a küszöbön se sikerült átlépnie, Bambam, Jackson és Yugyeom máris letámadták.
     - Ha esetleg előbb bejöhetnék és levetkőzhetnék… - nevette el magát a fiúk izgatottsága láttán.
Jackson félreállt, hogy a leader beléphessen, Bambam pedig elvette tőle a kabátját, hogy felakassza a fogasra, majd mindhárom fiú hatalmas bociszemekkel, várakozóan nézett rá.
     - Benne vannak! - kiáltotta el magát Jaebum, mire a többiek a levegőbe öklöztek örömükben. - Időpontot és a pontos helyszínt majd még egyeztetünk, de jönnek.

     A különböző zenei műsorokban való fellépéseknek köszönhetően gyorsan telt az idő, hamar eljött a december 31-e. A GOT7-es tagok vidáman, ugyanakkor izgatottan készülődtek az estére, és ugyanez volt a helyzet a B.A.P-s fiúk dormjában is. Utóbbiak érkeztek meg előbb a buli helyszínére.
     Az ajtóban Jeongguk és Seokjin üdvözölte őket, jó szórakozást kívánva az estéhez. Himchan pár lépés után máris ismerős arcokat fedezett fel a Boys Republic-os fiúk személyében. Yongguk először csendes megfigyelőként letelepedett az egyik kanapéra, ahova Junhong is követte. Daehyun, Youngjae és Jongup pedig a bár felé vették az irányt, megadva az est alaphangulatát.
     Nemsokára megérkeztek a GOT7-es fiúk is, amit hűen tükrözött az ajtóban támadt hirtelen zsibongás. Jeongguk elkapta a pechére arra kószáló Hoseokot, és leváltatta vele magát, hogy Yugyeommal mulathassa tovább az időt, Namjoon és Jackson pedig hatalmas baráti ölelésben részesítette egymást.
     A buli javában folyt már, mikor a nagy tömegben Youngjae és Jaebum egymás mellé keveredtek. Mindketten megittak már néhány pohárkával, és láthatóan jó hangulatban voltak.
     - Totál leizzadtam. - Ahogy lekapta magáról a pulcsiját Jaebum, egy pillanatra a pólója is feljebb csúszott, kivillantva egy kissé a hasát.
     Youngjae azon kapta magát, hogy még másodpercekkel később is a másik hasát bámulja, pedig a vékony anyag már rég eltakart mindent. Felröhögött saját hülyeségén, majd a levegőbe markolt, ahogy hirtelen forogni kezdett vele a világ. Szerencsére hamar abba is maradt, mikor két erős kéz megtartotta a vállainál fogva.
     - Mondd csak, nem ittál te egy kicsit sokat? - kérdezte nevetve Jaebum.
     - Ugyan, dehogy, ék csap egy kicit - mutatta hüvelyk- és mutatóujjával a mennyiséget, miközben úgy vigyorgott, mint a vadalma.
     - Ja, látom - kapott ismét az éppen díjnyertes piruettet bemutatni készülő fiú után az idősebb. - Jobb lesz, ha leülsz valahova.
De bárhogy is tekingetett körbe Jaebum, nem talált sehol sem üres helyet.
     - Csak nem fognak haragudni érte - motyogta az orra alá, miközben bekormányozta az egyik szobába a folyamatosan szövegelő fiút.
    - Olyan jó egy kicsit lazítani, mert tudod, imádom ám, hogy énekes vagyok, meg az összes tagot, de néha nagyon el tudok fáradni, és jó egy kicsit kiadni a gőzt, de erre nem sok lehetőségünk van. Ám azt hiszem ma sikerült egy picit.
    - Szerintem ma az egész éves gőzt kiadtad.
    - Úgy ám! Bulizzunk! - lendítette magasba a karját barátja.
    - Szerintem mára már eleget buliztál, ideje lenne egy kicsit lepihenni, nem gondolod?
    - Azt hiszem, tényleg elfáradtam - ásított egy hatalmasat Youngjae, mint akinek most jutott eszébe, hogy tulajdonképpen ő álmos.
     Felmászott az ágy tetejéhez, és többé-kevésbé függőleges testhelyzetben el is feküdt rajta.
    - Ugye itt maradsz te is? - mormolta maga elé, miközben szemei már le is csukódtak a fáradtságtól.
Jaebum elmosolyodott, és lefeküdt a fiúval szemben.
      Tekintete akaratlanul is a másik arcán pihent meg. Megcsodálta gyengéd vonásait, rózsaszín ajkait, homlokába hulló barna tincseit.
     Nem értette miért vannak mostanában fura érzései Youngjae-val szemben. Hiszen ez nem normális, ők csak barátok. De ahogy a fiú most ott feküdt előtte, alig bírta megállni, hogy ne érintse meg.
     Youngjae mocorgott egy kicsit, mire egy apró tincs a homlokába hullott. Jaebum odanyúlt, hogy elsimítsa, de még mielőtt a hajához ért volna, keze megtorpant. Tétovázott pár pillanatig, végül óvatosan kisimította a tincset Youngjae homlokából. Kezét nem vette el, hanem továbbcsúsztatta a fiú arcára. Bőrének meleg, bársonyos tapintása, melyet most érzett először, csak még jobban összezavarták, amúgy is kusza érzéseit. Nem beszélve azokról a hívogató ajkakról, amelyeket oly szívesen megízlelt volna.
     Érezte, ahogy testét elönti a vágy, elméje mélyére száműzve logikus gondolkodása legapróbb szikráját is. Szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy közelített ajkai felé, hogy végül megérintse azokat. Lágy csókolt lehelt rájuk.
     Ahogy kinyitotta szemeit, Youngjae tekintetével találta szembe magát. Riadtan hátrált, de nem az történt, mint amire számított. A fiatalabb nem akadt ki, nem kiabált vele, hogy mégis mit képzel magáról, csak mosolygott rá kedvesen.
     Jaebum összeszedte minden bátorságát, és újra megcsókolta a fiút. Legnagyobb döbbenetére amaz nemcsak engedte, hanem viszonozta is csókját. Karjaival átkarolta a nyakát, érintésétől apró remegés futott végig Jaebum gerincoszlopán.
     Kintről hatalmas csörrenés hallatszott, amely Jaebumot egy pillanat alatt visszarántotta a valóságba. Ahogy ráeszmélt tettére, azonnal kiugrott az ágyból. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy el kell tűnnie innen. Úgy menekült ki a szobából, mintha gyilkolt volna.
     Youngjae mindebből nem sokat fogott fel, elméje még nem szabadult meg teljesen az alkohol hatásától. Visszahajtotta fejét a párnára, és pár másodperc múlva újra elmerült az álmok világába.

Megváltoztattad az életem (1.rész)

   

   

    Jongup a plafonon ide-oda cikázó napsugarak pajkos játékát figyelte, miközben arra gondolt mennyivel egyszerűbb az élet számukra. Megszületnek, áthasítanak mindenen, ami csak az útjukba kerül, és csupán egy jól megtermett felhőtakaró akadályozhatja meg őket, hogy fényükkel beborítsák az egész világot. De a felhők is egyszer csak tova szállnak, és ők újra teljes pompájukban ragyoghatnak.
Napsugár akarok lenni -, sóhajtott fel magában Jongup - akkor mindig a közeledben lehetnék. Végigsimíthatnék az arcodon, a karodon, és te még csak nem is sejtenéd. Veled lehetnék, anélkül, hogy zavarnálak.
   A félig nyitott ablakon át lágy szellő tört utat magának, újabb gondolatmenetre késztetve Jongupot.
Vagy lehetnék hűs szellő, mely gyengéden körbeölel, és lágyan cirógatni kezdi megfáradt testedet, új életet lehelve beléd.
   De én csak egy egyszerű ember vagyok - fordult oldalra ágyában. Arcát párnájába fúrta, térdét felhúzva, egészen magzati pózba kuporodott össze.
   Talán mégsem kellett volna elmondanom neki – öklözött bele az ágyba, melynek következtében a lepedő összébb ugrott, és kisebb gyűrődések keletkeztek a becsapódás helyén. Egészen meg volt zavarodva, fejében ide-oda cikáztak a gondolatok, a legapróbb jelét sem mutatva, hogy valaha értelmes egésszé állnának össze. Fogalma sem volt róla, hogy mi tegyen, vagy, hogy jól tette-e, amit tett. A mostanra már mondhatni normális mederben folyó élete egy pillanat alatt kusza romhalmazzá vált. Jongup legalábbis így érezte most.
   Aztán arra gondolt milyen jól jönne most egy tanács, valaki, akivel meg tudná beszélni a problémáját, de pont az volt a jelenlegi ügy alanya, akihez ilyen esetekben segítségért szokott fordulni. Másokkal pedig nem állt olyan közeli kapcsolatban, hogy bármelyikükkel is megvitassa a problémáját.
    Elvette az éjjeliszekrényen heverő borítékot, kivette belőle a háromrét hajtogatott papírt, és újra elolvasta a benne foglaltakat.
    Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Szöuli Előadóművészetek Szakközépiskola felső tagozatára.
    Eszébe jutott mikor megkapta a levelet.
    Épp az iskolából jött haza, köszönt a nevelőanyjának, aztán máris futott volna fel a lépcsőn, gyorsan át akart öltözni, mert előzőleg megbeszélték Himchannal, hogy átugrik hozzá. Kijött valami új számítógépes játék, amit kölcsönkapott az egyik haverjától, azt akarták megnézni. Ám nevelőanyja hívó szava megtorpantotta mielőtt még a lépcső tetejére ért volna.
   - Jongup, várj, leveled jött – lengetett meg egy hosszúkás borítékot a kezében.
   Megfordult és nyugodtan lejött a lépcsőn, tudta, hogy nem szereti a nevelőanyja, ha futkározik a házban, de hát néha elragadta a lelkesedés, és ilyenkor elfelejtkezett magáról.
   - Köszönöm – vettel el a levelet, majd ahogy meglátta a feladót, görcsbe rándult a gyomra. Remegő ujjakkal bontotta ki a borítékot, félelemmel vegyes izgatottsággal futott végig a sorokon, amíg el nem ért a kissé nagyobb betűkkel íródott egyetlen mondathoz, ami mindent megváltoztatott. 
   - Mit írnak? – kérdezte kissé türelmetlenül nevelőanyja, de ez teljesen érhető volt ebben a helyzetben, hiszen ugyanúgy izgult, akárcsak a fiú. Annak ellenére, hogy csak a nevelőanyja volt, jobban mondva a gyámja, Jongup az unokaöccse volt, de úgy szerette mintha a saját fia lett volna. Neki a férjével nem lehetett gyermekük, bár nem ilyen körülmények között szerettek volna kapni egyet. Tudták milyen nehéz ez most Jongupnak, és mindent tőlük telhetőt megtettek érte, amiért ő végtelenül hálás volt.
   - Felvettek – nézett döbbent tekintettel nevelőanyjára. Először alig akarta elhinni, de ahogy egyre inkább tudatosult benne a tény, úgy öntötte el egyre szélesebb mosoly az arcát. – Felvettek, felvettek! – ugrálta körbe boldogan az előszobát.
   Most végre igazi táncos lehet!

    Felidézve magában az emléket, ugyanaz az örömteli boldogság járta át most is, mint akkor. Mindez azonban csupán néhány pillanatig tartott, aztán újra elöntötte önön tehetetlensége.
   Miután kiörömködte magát, anélkül, hogy átöltözött volna, szaladt rögtön át Himchanhoz, hogy elújságolja a jó hírt.
   - Ez fantasztikus, Jongup! Gratulálok! - ölelte meg barátja. - Tudtam, hogy sikerülni fog!
   - Igen, te mindig bíztattál, és ezért nagyon hálás vagyok - pirult el kissé zavartan Jongup. Annyi mindent köszönhetett Himchannak, sosem fogja tudni meghálálni.
   - Ugyan már, ez csak természetes. Különben is te voltál az, aki éjt nappallá téve keményen gyakorolt. Azt, hogy felvettek csak is magadnak köszönheted.
   Újabb dicséret és önbizalomlöket. Utóbbinak igencsak híján volt, mikor idekerült, de Himchan rengeteg segített neki, hogy félénk kisfiúból magabiztos sráccá váljon. Persze még mindig van mit dolgozni rajta, de ha összehasonlítja a két évvel ezelőtti önmagát a mostanival, igencsak szembetűnő a változás.
   Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, mi lesz majd vele a fővárosban Himchan nélkül, de gyorsan el is hessegette, nem akart most ezzel foglalkozni, hanem csak szívből örülni.

   Szép emlék volt, akárcsak ezernyi másik, amely Himchanhoz kötötte. Az, hogy nélküle létezzen tovább, teljeséggel elképzelhetetlen volt számára. De most már nem hessegethette el ezt a gondolatot, nem kereshetett kibúvókat, nem söpörhette szőnyeg alá a problémát, mintha soha nem is létezett volna. Most muszáj volt szembenéznie vele. Döntenie kellett, habár a mai napon ezt már egyszer megtette, és még most sem volt biztos benne, hogy helyesen cselekedett-e. Ha behunyja a szemét, még most is tisztán maga előtt látja Himchan döbbent arckifejezését.
   - Szeretlek - bökte ki minden bátorságát összeszedve.
   - Én is?! - válaszolta leheletnyi kérdéssel a hangjában Himchan. Kissé meglepődött ezen a hirtelen jött érzelemkinyilvánításon. Jongup nem volt az a kitárulkozós fajta. - Ez alatt a másfél év alatt te lettél a legjobb barátom. Kissé fura is, hogy valaki ennyi mindent tud rólam, és ennyire belém lát - túrt a hajába zavartan az idősebb.
   - Én - köszörülte meg zavartan a torkát Jongup -, nem úgy szeretlek, mint egy barátot.
   - Igen, igazad van, szinte már testvérek vagyunk - nevetett fel Himchan mielőtt a fiatalabb befejezhette volna a mondandóját.
   Jongup úgy érezte magát, mint akit szíven szúrtak. Minden reménye egy pillanat alatt elszállt. Legszívesebben elfutott volna, de ha már belekezdett, végig kellett csinálnia, tudta, ha most nem mondja ki, az érzés teljesen felemészti majd.
   - Himchan, én többet érzek irántad, mint amit egy barát vagy testvér iránt érez az ember. - Nagy levegőt vett, majd kimondta azt, amit már egy ideje ki akart mondani, de sosem érzett hozzá elég bátorságot. - Én szerelmes vagyok beléd.
   Tessék, kimondta. Úgy érezte, mintha mázsás súly gördült volna le a mellkasáról. Bármilyen fájdalmas is lesz a válasz, meg kell élnie minden pillanatát, hogy aztán tovább léphessen.
   Látta Himchan döbbent tekintetét, és a zavarodottságot mely kiült az arcára. Szavak nélkül is megértette válaszát.
   - Sajnálom, talán mégse kellett volna elmondanom. - hátrált a szoba ajtaja felé Jongup. Talán mégis csak hibát követett el azzal, hogy őszintén elmondta az érzéseit a fiúnak.
   - Várj! - kapta el a karját Himchan. - Tudod, hogy imádlak. Még soha senki nem állt ennyire közel hozzám, mint te, de... de én csak barátként tudok tekinteni rád. Sajnálom.
   Himchan tekintete tele volt gyengédséggel és fájdalommal, tudta, hogy a fiú szándékosan sohasem bántaná meg. Ez számára is ugyanolyan nehéz volt. De nem tudott tovább itt maradni, úgy érezte mindjárt megfullad. A feje hasogatni kezdett, és mintha a szoba falai is egyre jobban közelítettek volna felé.
   - Most mennem kell - motyogta maga elé. Még érezte a bőrén Himchan selymes érintését, ahogy kihúzta karját az ujjai közül. Talán ez volt az utolsó alkalom.
   A feltóduló érzelmek könnyeket csaltak a szemébe, melyek apró esőcseppekként hulltak a hófehér párnára.
   Hogy tud így újra a szeme elé kerülni? Talán jobb lenne, ha elfelejtené, és soha többé nem találkoznának.
   Neee! - szakadt fel abban a pillanatban egy hang a belsejéből.
   - Hallgass! - görnyedt össze karjait gyomrára szorítva, mintha így ki tudná űzni magából az apró hangocskát. - Hallgass! - Hangja halk zokogásba fúlt. Ekkora már patakokban folytak a könnyei, teljesen eláztatva a feje alatt lévő párnát.
   Soha többé nem látni. Ebben a pillanatban ez borzalmas és egyben elképzelhetetlen lehetőségként tornyosult fölé.
   A találkozás szó azonban újabb emléket idézett fel benne, mire apró mosoly ült ki könnyáztatta arcára.
   Ez volt az első alkalom, hogy találkozott Himchannal. Ekkor már két hete lakott itt, de még mindig nem tudott beilleszkedni. Minden olyan más volt itt, minden annyira idegen. Vissza akart menni a saját otthonába, újra az oly jól ismert utakon akart járni, megint ismerős helyeken akart megfordulni. Vissza akarta kapni a szüleit. Gondolataiban elmerülve észre se vette a vele szembe jövő két gördeszkás srácot, akik szintén nem az előttük zajló eseményre koncentráltak. Az eredmény az lett, hogy az egyik srác süvítve elhasított mellette, a másikkal viszont frontálisan ütközött, minek következtében ő a földre huppant, a gördeszkás srác elvált a deszkájától, és saját lábán tett meg néhány lépést. Káromkodott egyet, hülye idiótának nevezte Jongupot, aki még kettőig se lát, majd dühös tekintettel deszkájára pattant és már ott se volt.
   Jongup legszívesebben hazament volna, fejét hátrahajtva még látta a házuk oldalát, de tudta nem lóghat a suliból. Lemondóan sóhajtott egyet, és épp felállni készült, mikor megpillantott két sportcipőt maga előtt, majd megjelent egy kéz is néhány centire a mellkasától.
   - Segíthetek? - kérdezte egy kedves, mély, nagyon kellemes hang.
   - Azt megköszönném - csúsztatta bele kezét a másik kezébe. Miután segített neki felállni, lopva szemügyre vette az idegent.
   Rövid, de elöl kissé hosszabb, szembe logó barna haj, nyílt, vidám mogyoróbarna szemek. Öltözete keverte a lazaságot az eleganciával. Sötétkék farmernadrágjához, rövid ujjú fekete inget húzott. Jobb karján elegáns karórát viselt, nyakában aranylánc lógott, de azt már nem tudta megállapítani Jongup, hogy medál is jár-e hozzá, a nyaklánc alsó része ugyanis eltűnt az ing jótékony rejtekében.
   Végig nézve egyszerű ruházatán kissé zavarban érezte magát, de nem úgy tűnt mintha az idegen azzal lett volna elfoglalva, hogy mit húzott épp aznap magára.
   Mindent összevetve tehát, kellemes benyomást tett rá újdonsült ismerőse.
   - Helló, Himchan vagyok - hajolt meg amaz, kizökkentve Jongupot további mélázgatásából.
   - Szia! Az én nevem Jongup - hajolt meg ő is.
   - Örvendek a szerencsének, Jongup. Mondd csak, itt laksz a környéken? Még nem láttalak errefelé.
   - Ott, abban a házban lakok - nyújtotta ki a karját a megfelelő irányba. - De még csak két hete költöztem ide.
   - Jaa, így már értem. Amúgy majdnem szomszédok vagyunk - mutatott Himchan egy tőlük néhány méterre fekvő, takaros, kis kertes házra.
   - Jé, tényleg - húzódtak bátortalan félmosolyra Jongup ajkai.
   - Viszont közben mennünk kéne, ha nem akarunk elkésni a suliból.
   Jongup bólintott, megigazította hátán a táskáját, majd Himchannal együtt elindultak az iskola felé.
   Jongup akaratlanul is elkuncogta magát, ahogy felidéződött benne, milyen kis félénk fiú volt akkoriban. Bár most így az ágyon fekve, könnyáztatta arccal sem épp valami vagány srácnak néz ki, de sokat változott az első találkozásuk óta.

   Himchannak köszönhette azt is, hogy komolyabban elkezdett foglalkozni a tánccal. Azelőtt csupán hobby szinten űzte. Mikor táncolt, a külvilág teljesen megszűnt a számára létezni, csak ő volt és a zene. Teste ösztönösen mozogni kezdett a ritmusra. Elméje kitisztult, gondolataiban csak a tánc volt jelen; felszabadult. Szerette, ahogy ez az érzés átjárja teste minden egyes porcikáját. Azokban a pillanatokban feltárult számára a boldogság a maga végtelenül egyszerű valójában. Mindez a saját kis titkos fegyvere volt, senkinek nem beszélt róla. Egyrészt mert nem tartotta különösebben jónak magát, másrészt pedig nem volt hozzá bátorsága, hogy bárki előtt is táncoljon.
   De úgy tűnt Himchan előtt semmi sem maradhatott titokban.
   Épp az egyik kedvenc számára táncolt, mikor az utolsó mozdulatot befejezve, tekintete az ajtófélfának támaszkodó váratlan látogatón pihent meg.
   - Nem is mondtad, hogy ilyen jól táncolsz – csettintett az ujjaival elismerése jeléül Himchan.
   - Mert nem is táncolok jól. Ez csak amolyan itthoni feszültség levezetés – fordított zavarában hátat barátjának, majd elmélyülten nyomogatni kezdte számítógépe billentyűzetén a gombokat.
   Nem akarta bevallani a fiúnak, hogy a tánc egyfajta menekvést jelentett számára, mióta a szülei meghaltak autóbalesetben. Menekülést a rideg, kegyetlen valóság elől, a soha véget nem érő fájdalomtól, a magánytól.
   - Hát nekem nem úgy tűnik – lépett mellé Himchan. – Mi lenne, ha megmutatnád nekem mit tudsz?
   - Nem akarom, és ne is erőltesd – förmedt a fiúra, talán a kelleténél egy kicsit erősebben is.  Aztán ahogy Himchanra nézett legszívesebben visszaszívta volna előbbi szavait.
   Himchan izgatottsággal vegyes kíváncsisága előbb csodálkozásba, majd csalódásba váltott át. Jongup rögtön meg is bánta, hogy az előbb úgy letorkolta, hisz a fiú semmit sem tudhatott a háttérben meghúzódó személyes okairól. Ő csupán érdeklődő volt, ami teljesen természetes, hisz új dolgot tudott meg róla, persze, hogy kíváncsi lett.
   - Akkor én megyek is. Nem akarlak zavarni. - Az utolsó három szót kissé jobban megnyomva sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.
   - Várj, nem úgy gondoltam! Sajnálom - kiáltott barátja után, aki erre megtorpant, pár pillanatig csak állt mozdulatlan, majd megfordult olyan bánatos képet vágva, ami még egy jégkirálynő szívét is megolvasztotta volna.
   - Rendben, megmutatom - sóhajtott egy nagyot.
   - Ez az! Tudtam, hogy bele fogsz menni - vigyorogta el magát győzelemittasan Himchan.
   Jongup szólásra nyitotta száját, de aztán meggondolta magát. Minek újabb vitába bonyolódni. Különben is, ha jobban belegondol, tudnia kellett volna, hogy ez lesz a vége. Himchannak nem szokás ellentmondani. És soha senki nem is szokott. A fiú ulzzangként vívott ki magának népszerűséget az iskolában. Azt nem tudta országosan mennyire ismert, vagy ismert-e egyáltalán, de a sulijában nagy népszerűségnek örvendett, mind a lányok, mind a fiúk körében. Közkedveltségéhez az is bizonyára hozzájárult, hogy bár teljes mértékben kihasználta státusza adta előnyeit, de sosem volt kegyetlen vagy igazságtalan. Nem bántotta a gyengébbeket, ahogy az jó néhány iskolában szokás volt, bár különösebben nem is állt ki értük, és egója is megmaradt a még elfogadható határon belül.
   - Szóval mire is táncoltál? - zökkentette ki gondolatmenetéből Himchan hangja.
   - B.A.P-re. Ők az egyik kedvenc csapatom - magyarázta Jongup, miközben levette a polcról az egyik cd-t, kinyitotta, és berakta a lemezt a dvd lejátszóba. - Csak hogy lásd kikről is van szó - kapcsolta be a tv-t is.
   Himchan kezébe fogta az albumot, megnézegette, majd megvonta a vállát és lerakta az asztalra.
   - Hatan vannak. Mind nagyon tehetségesek. Most a One Shot című számukat fogjuk látni - adagolta az információkat Jongup.
   Kissé ideges volt, hisz ezidáig még senki előtt nem táncolt. Bár bízott Himchanban, és tudta, hogy a fiú nem fogja kinevetni, mégis szerette volna a lehető legjobb formáját hozni előtte.
   - Mi lenne, ha előbb együtt megnéznénk a klipet, aztán táncolnék rá? - próbálta még egy kicsit elodázni az elkerülhetetlent.
   - Rendben- egyezett bele egész könnyedén Himchan.
   Leült a földre, Jongup is mellételepedett, majd elindította a dvd-t. Miközben ment a klip Jongup néha odapillantott barátjára, de semmit nem tudott leolvasni az arcáról.
   - Na milyen volt? - kérdezte miután véget ért a szám.
   - Egész jó – ismerte el Himchan. – Tetszik a zene, meg hogy van története.
   - Aha, az nekem is bejön, és tök jól összehozták a tánccal.
   - Az, amelyik a kocsit szerelte, egész helyes, biztos van jó pár női rajongója.
   - Ó, szerintem egyiküknek sem lehet oka panaszra – vigyorogta el magát Jongup.
   - Te kis perverz, lennél a helyükben, mi?
   - Én? Dehogyis! – pirult el a füle tövéig Jongup.
   - Kár tagadnod! – nevette el magát Himchan.
   - De én… - kezdett neki a fiatalabb.
   - Ne magyarázkodj, hanem táncolj! – vágott közbe mosolyogva Himchan.
   Jongup megköszörülte a torkát, felállt, majd ismét elindította a dvd-t. Himchan közben arrébb húzódott, hogy ne legyen útban a fiúnak. Jongup táncolni kezdett. Először kissé zavartan, néhány mozdulata esetlen volt, látszott rajta, hogy ideges, de ahogy egyre jobban átjárta a zene, úgy feledkezett meg egyre inkább arról, hogy valaki figyeli. Mozdulatai pontosak és kifinomultak lettek, egyre magabiztosabban mozgott. Ahogy véget ért az utolsó ütem, lihegve rogyott le a földre.
   - Na, milyen voltam – fordult kíváncsian Himchan felé, ám a fiú csak nézett maga elé szótlanul. Jongup nem tudta, hogy egyszerűen csak nem hallotta meg a kérdését, vagy ennyire rossz volt. – Hé, Föld hívja Himchant – próbálkozott újra.
   - Mi? – tért magához az idősebb.
   - Azt kérdeztem, milyen voltam? – érdeklődött immár kissé aggódva Jongup.
   - Hogy milyen voltál? Baromi jó! – ugrott talpra lelkesen Himchan. – Mi ez a hülyeség, hogy csak magadnak táncolsz? Neked színpadon lenne a helyed!
   - Á, dehogyis – hárított Jongup.
   - Dehogyisnem! Vagy olyan jó, mint ők! – nyújtotta ki karját a tv képernyője felé, melyen a hat B.A.P tag volt látható.
   - Na, most tényleg nagyon túlzol! - nevette el magát Jongup.
   - Hidd már el, ha mondom – guggolt le a fiú elé Himchan, kezeit annak vállaira helyezve, tekintetét mélyen a szemeibe fúrva, hátha így már hinni fog neki. – Holnap elmegyünk egy tánciskolába. És – emelte fel a kezét Himchan -, nincs semmi ellenvetés!
   Jongup felsóhajtott. Nem volt ereje vitatkozni barátjával, és tudta úgyse száll le a témáról, amíg nem adja be a derekát. Legfeljebb megtudja, hogy milyen rossz, valahogy majd csak elviseli. Ráadásul Himchan olyan izgatottságtól csillogó szemekkel nézett rá, hogy nem volt szíve nemet mondani. 

   Jongup felkelt, és az ablakhoz lépett. A nap lassan kezdett lenyugodni, vörös színbe vonva az ég alját. Azon a délutánon is lemenőben volt már a nap.
   Jongup és Himchan épp hazafelé tartottak, mikor a fiatalabb arra lett figyelmes, hogy két srác egy harmadikat zaklat. Cseszegették, ütötték, beszólogattak neki. Látszott rajtuk, hogy sokkal erősebbek, mint áldozatuk, és az is, hogy szórakoztatónak találják, hogy bánthatják a másikat.
   - Himchan, nézd! - biccentet abba az irányba Jongup.
   - Sajnálatos, de nem a mi dolgunk - zárta rövidre a témát Himchan.
   - De nem hagyhatjuk, hogy megverjék azt a fiút - erősködött tovább a kisebbik.
   - Miért, ki neked ő? Még csak nem is a mi sulinkból való. Jobb nem belekeveredni az ilyen ügyekbe.
   - Márpedig én nem fogom annyiban hagyni. Az a két srác sokkal erősebb. Ráadásul kettő az egy ellen. Pff. Nagyon fair mondhatom.
   Jongup azzal a lendülettel megfordult, és megindult a két srác felé. Úgy érezte eléggé felspannolta magát, de nem volt valami jártas verekedésügyileg, így azért tartott is egy kissé a dologtól. Tekintete ekkor a szerencsétlen fiúra esett, akit úgy hajítottak a földre, akár egy darab szemetet.
   - Hé, hagyjátok ezt abba! - kiáltott oda a két alaknak.
   A srácok csodálkozva néztek fel. Látszott rajtuk, hogy nem értik a dolgot. Mégis ki ez a srác, és mi a fenét akar tőlük?
   - Valami gond van? - mérte végig a magasabbik lenéző tekintettel. Fekete haját rövidre nyírva hordta, vékony karjai piszkafavasként lógtak ki a pólója alól. Haverja kissé hosszabb hajat viselt, néhány szőke tincset belemázolva ébenfekete hajába. Karjai is sokkal izmosabbak voltak, akárcsak a lábai, legalábbis a térdgatya alatt duzzadó vádlik erre engedtek következtetni. - Nem kéne bántani a kisebbet.
   - Hát aztán te ki vagy, hogy megmond, mit tegyünk? Úgy szórakozzunk, ahogy nekünk tetszik!
   - Másokat verni igazán nagy szórakozás mondhatom - fújtatott egyet haragosan Jongup.
   - Na, jól van, tűnj el innen kiscsávó, és ne szólj bele a nagyok dolgába - lépett egyet előre az izmosabb srác.
   - És, ha nem? Akkor mi lesz? - kérdezte kihívóan Jongup. A két fiú pökhendi viselkedése csak még jobban felidegesítette.
   - Akkor kénytelenek leszünk neked egy kis leckét adni jó modorból - dörzsölte össze a kezeit vigyorogva a rövidebb hajú. A két srác talán azt várta, hogy szavaikra Jongup majd megijed, de ő keményen állta a másik kettő tekintetét. Az izmosabb keze lendült, de jó reflexeinek hála Jongup könnyedén kitért az ütés elől, ám ugyanebben a pillanatban megérezte a másik öklét az oldalában. Szerencsére véznaságának megfelelő volt ütőereje nagysága is, így nem tudott komoly kárt tenni benne. Ám barátja sem vesztegette az időt, újra ütött, de ezúttal felkészült Jongup esetleges reakciójára, és sikerült őt eltalálnia. Közben a kisebb is újra támadásba lendült, és Jongup a két oldalról jövő folyamatos ütéseket nehezen tudta kivédeni. Épp az izmosabb srác keze lendült, és lélekben már fel is készült egy újabb fájdalomhullámra, amikor egy kar jelent meg az arca előtt, hárítva a feléje lendülő öklöt. Oldalra nézett, és legnagyobb meglepetésére Himchan állt mellette. A fiú szemei csak úgy izzottak a gyűlölettől, és a két srác iránt érzett megvetéstől.
Szóval mégsem vagy olyan közönyös mások iránt, mint ahogy azt mutatod - mosolyodott el magában Jongup.
    Tíz perccel később hátukat a mögöttük lévő magas épületnek döntve, ültek a földön, miközben levegő után kapkodtak a kimerültségtől. A két srácot végül sikerült távozására bírniuk, megkímélve így áldozatukat a további szenvedéstől, aki nem győzött hálálkodni nekik a segítségükért.
    Mindkettőjük ruhája koszos volt a verekedés közben rátapadt portól, amiből néhány helyen a bőrükre is jutott. Arcukat és karjaikat lila foltok és kisebb véraláfutások borították, nem beszélve a ruha alatt megbújó sérülésekről. Mégis boldogan mosolyogva néztek egymásra.